FőképFülszöveg:
"A rugalmasság a hosszú élet és a siker titka. Az élet garantálja, hogy időről időre kiess a biztonságot jelentő hajóból, és elmerülj. Sonia könyve, az "Elsüllyeszthetetlen" azonban olyan, akár egy mentőmellény: a víz felszínén tart. Sőt, abban is segít, hogy miután feljöttél, szárnyra kapj." (Bob Proctor)
 
Pénzügyi krízis, válás, a munkahely vagy egy szeretett személy elvesztése, egészségügyi probléma - élete során mindenkinek szembe kell néznie ilyen vagy ezekhez hasonló fájdalmas, az ember egész lényét megrázó eseményekkel. Amikor beüt a mennykő, minden energiádat elveszítheted, és súlyos depresszióba zuhanhatsz. A kezedben tartott könyv megmutatja, hogyan juthatsz túl ezeken a nehéz helyzeteken, hogy aztán magasabbra törj, mint azt valaha is lehetségesnek tartottad.
Az "Elsüllyeszthetetlen" nem csupán inspiráló olvasmány, de egyszerű és érthető, lépésről lépésre követhető eszközöket, stratégiákat, illetve gyakorlatokat is tartalmaz. Segítségével képessé válhatsz:
-Hatékonyan előrehaladni, cselekedni, és megteremteni azt az életet, amelyre születtél.
-Átalakítani a gondolkodásmódodat, és ezáltal jobban érezni magad, megoldva ezzel a probléma lényegét.
-Megtapasztalni a belső béke és boldogság állapotát - a körülményektől függetlenül.
Elengedni a múlt negatív tapasztalatait, és megteremteni egy új és izgalmas jelen, illetve jövő lehetőségét.
 
Sonia Ricotti megmutatja, hogyan teremthetsz békét a káosz kellős közepén, varázsolhatsz az akadályokból csodálatos lehetőségeket, és lehetsz boldog még akkor is, ha az élet nem tökéletes. A folyamat minden lépésére kitér, és húsz alapvető leckét fogalmaz meg, hogy megtanítsa, miként használhatod ki az élet adta lehetőségeket, és hogyan kerülhetsz ki megerősödve az embert próbáló helyzetekből.
 
A Titkot már ismered...
Itt az ideje, hogy elsüllyeszthetetlenné válj!

Részlet a könyvből:
James Redfield előszava
 
Te is érzed? Valami történik a világban. Egyesek szerint elérkeztünk a hitelesség egy új szintjére. A maja naptár azt súgja, hogy az emberiség hamarosan a tudatosság egy új szintjére lép – épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Én úgy fogalmaznék, hogy megtörténik a tizenkettedik felismerés, vagyis megtanulunk a legbensőbb spirituális tudásunk szerint élni.
Bárhogy is fogalmazzunk, úgy érezzük, mintha a mindennapjaink során egyre nagyobb energiát fektetnénk lelkünk megerősítésébe és kiteljesítésébe. És ez az egész a lehető legnagyobb természetességgel megy végbe – mintha újra összekapcsolódnánk valami fenségessel, valami istenivel. Mintha hazaérnénk.
Az egyik legnagyobb változás, amely ebből az új tudatosságból születik, nem más, mint hogy megtanuljuk kezelni életünk személyes válságait. Nem akarjuk többé ostoba módon elkerülni a gondokat, és elszigetelni magunkat, hogy sose kellejen megtapasztalnunk a fájdalmat. Az új megközelítés sokkal hatékonyabb ennél: egy olyan helyre visz, ahol – ha hiszed, ha nem – magasabb rendű értelmet találhatunk a fájdalomban. Rájöhetünk, hogy szükséges tapasztalat volt, amelyet elkerülhetetlenül át kellett élnünk, hogy azzá váljunk, akivé válnunk kell.
Ez a válság tapasztalatán keresztül vezető magasabb szintű utazás adja ennek a nagyszerű könyvnek a témáját. Sonia Ricotti maga is túl van az élet viharain, és ma már képes a spirituális fejlődés távollátó lencséjén keresztül szemlélni a folyamatot. Úgy is mondhatnám, hogy ez a könyv a tizenkettedik felismerésről szól, hiszen nem mást mond, mint hogy mindannyian felfedezhetünk magunkban egy belső stratégiát, amellyel az összes ránk váró kihívást képesek lehetünk kezelni. Más szóval, elsüllyeszthetetlenné válhatunk.
Első lépésként Sonia megtanít bennünket arra fókuszálni, ami igazán fontos az életben. Ezzel pedig megnyitja az utat korunk legnagyobb felismeréséhez: ahhoz, hogy képessé váljunk alárendelni magunkat egy magasabb szintű isteni kapcsolatnak és útmutatásnak. A kulcs az isteni kapcsolat, ez hozza el ugyanis azt a belső békét és szeretetet, amely által újra és újra fel tudunk állni a csapások után. Ha ez megvan, akkor beindul, aktiválódik bennünk az intuitív útmutatás, és rájövünk, hogy okkal kerültünk egy bizonyos helyzetbe: azért, hogy levetkőzzük valamely rossz szokásunkat, vagy hogy jobban megértsük önmagunkat és az életet. A legtöbb esetben a tapasztalat valami olyan tehetségünkre, adottságunkra derít fényt, ami által hatással lehetünk másokra, és segíthetünk nekik. De mindig arról szól, hogy új, tudatosabb emberré váljunk.
A szakemberek úgy tartják, hogy a személyes válságok mindig életünk bizonyos szakaszaiban következnek be. Először is át kell esnünk az első nagy szerelmen és csalódáson – ez a tízes, illetve húszas éveinkre jellemző. Harmincévesen áttevődik a hangsúly a karrierünkre, és arra, hogy sikeressé váljunk a világban. Negyvenévesen pedig rendszerint elérkezik a lélek krízise: Valóban azt csinálom, amit csinálom kell? Persze betegség, szakítás vagy egy szeretett személy elvesztése bármikor bekövetkezhet az életünkben. Minden ilyen tapasztalat megrengetheti a világunkat, és egy időre érzelmi bénultságba taszíthat bennünket.
 Meglehet, hogy ez az előszó túl elméletinek tűnik így első olvasatra. Nem baj. Tégy úgy, ahogy Sonia javasolja: kezdetben ne gondolkodj túl sokat. Egyszerűen csak bízz és higgy, amíg meg nem látod a fényt az alagút végén. Mert ott van, ez biztos. Ez a könyv pedig képes elvezetni hozzá a sok kanyaron és hepehupán keresztül.

Előszó
 
Fogalmam sincs, honnan vettem az „elsüllyeszthetetlen” szót. Azt hiszem, egyik napról a másikra kezdtem használni a mindennapi életben. Úgy emlékszem, valamikor a nehéz út vége felé került be a szótáramba, amikor már közel jártam az alagút végéhez, és kezdtem megpillantani a fényt.
Nemrég kíváncsi lettem, és megnéztem egy szótárban az elsüllyeszthetetlen szó jelentését. A következőt találtam:
Elsüllyeszthetetlen: nem tud elsüllyedni, illetve nem lehet elsüllyeszteni.
Úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes metaforát, hogy leírjam, milyen az, amikor az ember valamilyen nagy és nehéz kihívással néz szembe az életében, és mindent megtesz, hogy túljusson rajta (és ne süllyedjen el). Próbál a felszínen maradni.
Ez a könyv azokból a nehézségekből és megpróbáltatásokból született, amelyeken keresztülmentem az életemben. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, megfulladok; amikor olyan kétségbeesetten kapálóztam és próbáltam az ár ellen úszni, hogy szinte minden energiámat feléltem és elpazaroltam. Máskor pedig csak elengedtem magam, és hagytam, hogy vigyenek a hullámok. Az egyik út nehéz volt és fárasztó; a másik békés és megnyugtató.
Időközben lehetőségem nyílt megismerni néhány nagyszerű embert, akik látszólag leküzdhetetlen akadályokkal szembesültek az életükben, mégis sikerült épségben túljutniuk rajtuk, sőt, boldogabbá váltak általuk. Úgy döntöttem, hogy tanulmányozom őket. El akartam lesni a fortélyaikat. Tudni akartam, mi a titkuk, és hogyan képesek békések és vidámak maradni, ha szerencsétlenség éri őket. Hogy miként jönnek fel a felszínre, amikor az élet a víz alá nyomja őket.
Az ő drámai és ösztönző történeteiket osztom meg veled könyvemben, valamint azokat a leckéket, amelyeket tőlük tanultam.
Számos híres és elismert, az önsegítés területén tevékenykedő szerzőt és szakértőt is megkérdeztem teleszeminárium-sorozatom során. Meglepődve fedeztem fel, hogy létezik egy közös téma, amely mindig szóba került, jóllehet mindannyian a maguk sajátos és egyéni módján közvetítették az üzenetet. Néhányan közülük ebben a könyvben is közreműködtek, hogy elmondják, mit gondolnak az elsüllyeszthetetlenségről.
Ez a könyv nem olyan, amit az ember egyszer elolvas, majd félredob. Újból és újból elő fogod venni, hogy további inspirációt és ösztönzést nyerj belőle. Olyan, mint egy utazás. Be kell építened a mondanivalóját a mindennapi életedbe. Nem csak az a célja, hogy ezen a mostani nehéz helyzeten vagy időszakon átsegítsen; arról szól, hogy hogyan juthatsz át könnyedén minden rázós helyzeten, amivel a jövőben találkozol.
Az eszközök, tanácsok, történetek és lépések, amelyekkel ebben a könyvben megismerkedsz, az egész életről alkotott tapasztalatodat át fogják formálni. Meglehet, hogy most még nem vagy képes irányítani a körülményeidet, ami azonban egészen biztosan a te kezedben van, az a körülményekre adott reakciód. Te döntöd el, hogy miként tapasztalod meg a dolgokat. Ez a könyv segíteni fog, hogy eljuss abba a végső tudatállapotba, amelyben mindig boldog vagy, bármi is történjen veled az életben. Természetesen továbbra is megmaradnak a düh, a frusztráció és a szomorúság pillanatai, ezek azonban átmenetiek és rövid életűek lesznek. Csak megtapasztalod őket, hogy aztán békésen és újult erővel folytasd az utadat.
Látni fogod, hogy ez a könyv nem csupán azt mutatja meg, miként jöhetsz fel a felszínre gyorsan, ha az élet a víz alá nyom; arról szól, hogy még magasabbra törj, mint azt valaha lehetségesnek tartottad. Segít rájönnöd, hogy miként válhatsz nagyszerűvé, de nem a körülmények és a történések dacára, hanem épp általuk.
Az évek során nekem is jócskán kijutott a csalódásokból és a nagy változásokból. Ha ez a sok „negatív” tapasztalat nem történt volna meg, most nem oszthatnám meg veled azt az üzenetet, amelyet ebben a könyvben olvasni fogsz.
Érted már? Az életben semmi sem történik ok nélkül.

Bevezetés
 
Ahogy ott álltunk a ház előtt, a két kocsi között, hogy végleg elbúcsúzzunk egymástól, úgy éreztem magam, mint egy üres kagylóhéj. Mintha minden érzelem kiveszett volna belőlem. Egy részem még mindig kétségbeesetten próbált kapaszkodni a múltba, míg a másik vonakodva nézett szembe az ismeretlen jövővel.
Mindkét autó roskadozott a dobozoktól; az utolsó darabig mindent kipakoltunk a házból. A nagyobb dolgokat már korábban elvitte a költöztető szolgálat teherautója. A mi gyönyörű és hatalmas otthonunk immár kongott az ürességtől. Ahogyan a szívem is.
Eljött a búcsú ideje. Tudtam, hogy ennyi, és nincs tovább. Az életnek, amit olyan jól ismertem, vége szakadt. Végérvényesen.
Persze minden vég magában rejt egy új kezdetet. Csakhogy egyelőre fogalmam sem volt, hogyan is fog festeni az a valami, aminek épp a kezdetét éltem. Azt azonban nagyon jól tudtam, hogy mi az, ami véget ért. Elviselhetetlenül fájt, hogy örökre el kell válnom „attól, ami volt”.
Olyan volt, mintha újra meg újra szíven szúrtak volna.
El kellett búcsúznom attól a férfitól, akit annyira szerettem. A lélektársamtól, legjobb barátomtól és legnagyobb támaszomtól az életben és a karrieremben. El kellett búcsúznom az én csodálatos nevelt gyerekeimtől, és tudtam, hogy ettől kezdve csak nagyon ritkán láthatom majd őket. El kellett búcsúznom a háztól, amely oly sokáig az otthont jelentette számomra. És el kellett búcsúznom az én valaha tökéletes életemtől.
Igen, tökéletes. Mert volt idő, amikor valóban tökéletes volt.

Egy év, amelyet sosem felejtek el
Az előző tizenkét hónap maga volt a hullámvasút. Mindenféle kétség nélkül állíthatom, hogy életem legnehezebb éve köszöntött rám. Ha visszagondolok a történtekre, rá kell jönnöm, hogy csak az eseményekkel megtölthetnék akár több könyvet is: egyet a súlyos betegségemmel (egy veszélyes vérrög keletkezett a testemben); egy másikat az anyagi csőddel, és azzal, hogyan veszítettem el mindenemet (beleértve az otthonomat is); egy harmadikat az alkoholista párommal folytatott küzdelmemmel (ami önmaga elég témát szolgáltatna egy egész sorozathoz); egy negyediket a szakítással; egy ötödiket pedig az újrakezdéssel.
És bár e tapasztalatok hatására először úgy éreztem, hogy ott állok pőrén, kiszolgáltatottan és sebezhetőn, a lecke, amelyet belőlük megtanultam, illetve a fejlődés, amelyen általuk keresztülmentem, tette lehetővé, hogy újraértelmezzem az életemet, és eljussak arra a bizonyos csúcsra.
Ha most visszanézek az eseményekre, látom, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan történnie kellett.
Miután a viharfelhők elvonultak, és újra kisütött a nap (fényesebben, mint valaha!), már tudom, hogy történnie kellett valaminek, hogy azzá az emberré válhassak, aki ma vagyok. Hálásan tekintek vissza arra az egy évre. Ajándék volt számomra.
 
***
 
Nem hiszem el, hogy mindez velem történik. Egy dolgot biztosan tudok: nagyon jó vége lesz. Még nem tudom, hogy mi, de valami elképesztő, hatalmas és csodálatos dolog fog kisülni belőle. Valami, ami sokkal nagyobb nálam. Gondoskodni fogok róla, hogy így legyen, mert nem lehet, hogy a semmiért menjek keresztül mindezen!
Így öntöttem szavakba a helyzetemet, miután padlót fogtam.
Még arra is emlékszem, hogy hol voltam (a hálószobámban), és mit csináltam (az ablakban álltam, és bámultam kifelé). Épp egy nagy kiborulás után próbáltam összeszedni magam. Az arcomról még mindig nem száradtak fel a könnyek; éreztem a sós ízt a számban. A szemem véreres és duzzadt volt a sok sírásról. Vesztesnek éreztem magam. Tehetetlennek. Nem tudtam, hová forduljak, merre induljak, mit csináljak, hogy kikerüljek ebből az áldatlan helyzetből.
Egy valamit azonban nem veszítettem el: a hitemet.
Fogalmam sincs, honnan jött ez az erő. Valójában pár perccel korábban még az is megfordult a fejemben, hogy véget vetek ennek az egésznek. Annyira elviselhetetlennek éreztem a fájdalmat. Mintha kitépték és darabokra törték volna a szívemet. Semmi másra nem vágytam, csak hogy elmúljon a fájdalom.

Pár perccel korábban
– Miért történik mindez? Miért?! Miért?!
Csak ezt tudtam hajtogatni, és közben kétségbeesetten zokogtam. A fájdalom, amelyet éreztem, elviselhetetlen volt. Még sosem tapasztaltam ilyesmit azelőtt.
– Nem tudom – súgta halkan a fülembe életem párja. – Nem tudom.
Magához szorított. Az ágyon feküdtünk egymáshoz simulva, mint két kifli. Úgy összegömbölyödtem, akár egy labda. Mint egy gyermek az anyaméhben. Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig feküdtünk volna ott, és közben egyetlen szót sem szóltunk. Úgy éreztem, elérkeztem tűrőképességem határához. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Az élet túl kemény volt, túl fájdalmas, hogy folytassam. Mintha minden elromlott volna. Úgy éreztem, hogy elsüllyedek.
Úgy tűnt, a fájdalomnak csak akkor tudok véget vetni, ha az egésznek véget vetek. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha… Aztán még hangosabban kezdtem zokogni, mint előtte. Rájöttem, hogy ez szóba sem jöhet. Ha megtenném, szörnyű fájdalmat okoznék az embereknek, akiket szeretek. Ettől a gondolattól pedig csak még rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy az édesanyám és az édesapám sosem lenne képes feldolgozni egy ilyen tragédiát (egy szem lányuk elvesztését), és a bátyám, aki egyben a legjobb barátom is, sem lenne többé a régi. És bár én magam nagyon szenvedtem, nekik nem akartam ekkora szomorúságot és fájdalmat okozni.
Te jó ég – gondoltam magamban –, tényleg nincs választásom!
És tovább rázott a sírás.
 
Ami volt
Nem sokkal azelőtt még első könyvem rivaldafényében fürödtem. Tévécsatornáknak, rádióadóknak nyilatkoztam, dedikálásokra jártam, előadásokat tartottam. Vállalkozásom nagyszerűen ment; ösztönzést, reményt és segítséget adott az embereknek világszerte. Makkegészséges voltam, és majd’ szétvetett az energia. Megtaláltam életem szerelmét (végre!), és egyből két csodálatos gyermek nevelőanyukája lettem. A világ tetején éreztem magam!
Minden olyan volt, akár a mesében.
 
Amikor az élet hirtelen kanyart vesz
Hogy lehet, hogy valaki, aki az egyik pillanatban még boldog és sikeres életet él, tele szeretettel, harmóniával és bőséggel, a következőben már úgy gondolja, hogy az egyetlen kiút, ha mindennek véget vet?
Először is, fogalmam sem volt, hogyan történhetett mindez. Nem értettem, hogyan „vonzottam be” ennyi rosszat az életembe. Azoknak, akik még nem ismernek, el kell mesélnem, hogy én írtam a The Law of Attraction Plain and Simple című könyvet. Ebben egy 11 lépéses folyamatot mutatok be, amelynek segítségével megvalósíthatjuk álmaink életét. A könyvet nagy sikerként, A Titok folytatásaként fogadták. Azt írtam meg benne, hogy mi is a vonzás törvénye, és hogyan lehetünk tudatos teremtők, illetve hogyan érhetünk el mindent, amit szeretnénk.
Ha valaki nem ismeri a vonzás törvényének fogalmát, valahogy így magyarázom meg a könyvben: A vonzás törvénye egyetemes törvény, amely mindig működik. Leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a hasonló hasonlót vonz. A vonzás törvényének értelmében a gondolati energia, amelyet kisugárzunk, hasonló energiát vonz hozzánk. Vagyis azt fogjuk behívni az életünkbe, amire a figyelmünket, a tudatosságunkat irányítjuk.
Mivel tudom, hogyan működik a vonzás törvénye, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miképp vonzottam be ezt a káoszt az életembe. Hogyan lehetséges, hogy az egyik pillanatban még mestere voltam az egésznek, és megteremtettem álmaim életét, a következőben pedig mindent elveszítettem? Csak vakartam a fejemet, és egyszerűen nem találtam a választ. Az igazság az, hogy nem rontottam el semmit; minden pontosan úgy történt, ahogyan történnie kellett.
Az egyik nagy álmom mindig is az volt, hogy adjak valamit ennek a világnak. Szerettem volna, ha az üzenetem sokakhoz eljut. Szerettem volna nagy beszédeket tartani a világ minden táján. Nap mint nap elképzeltem magam, ahogy a színpadon állok, és emberek tízezreihez beszélek.
Fogalmam sem volt, hogy mindez miképp valósul majd meg az életemben, de minden eszköz és tudás a kezemben volt, amivel valóra válthattam ezt az álmot. Azt azonban nem ismertem fel, hogy ehhez előbb el kell engednem és magam mögött kell hagynom azt az életet, amelyhez olyan kétségbeesetten ragaszkodtam.
Közben az események a legnagyobb precizitással bontakoztak ki.

***
 
Ha most visszanézek, pontosan látom, mikor jelentkeztek a közelgő nehézségek első jelei. Persze abban az időben teljesen vak voltam, hogy észrevegyem őket. De az is lehet, hogy inkább nem akartam észrevenni őket. A dolgok túl tökéletesek voltak ahhoz, hogy meglássam a vészjelzéseket.
Egy nap, alighogy hazaértem a bevásárlásból, megszólalt a telefon. Gyorsan letettem a szatyrokat, és rohantam, hogy felvegyem. Tudtam, ki az.
– Helló, épp jókor hívsz. Ebben a pillanatban jöttem be az ajtón.
– Ó, nagyszerű. És hol voltál?
– Csak vettem ezt-azt a Wal-Martban.
– A Wal-Martban?
– Igen, a Wal-Martban.
– Hogy vásárolhatsz a Wal-Martban? Ezt nem hiszem el – mondta vádlón.
Már egy pár hónapja együtt jártunk, és nagyon boldogok voltunk, hogy megtaláltuk egymást. Előtte mindketten vadul kerestük a lelki társunkat, és azt hittük, a kutatásnak végre vége.
– Most miért mondod ezt? – kérdeztem, és fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani.
– Nem szabadna ott vásárolnod – felelte. – A Wal-Mart és a hozzá hasonló bevásárlóközpontok megfojtják a kisboltokat. Monopolizálják a piacot. Már így is több ezer kis- és középvállalkozás ment csődbe miattuk. – Hallatszott a hangján, hogy egyre idegesebb. – A beszállítóikat is kihasználják a mesterségesen alacsonyan tartott áraikkal. Senkinek sem szabadna a Wal-Martban vásárolnia!
Nagyon meglepődtem a szavain, de még inkább azon, ahogy mondta. Kifejezetten agresszív volt. Váltig állította, hogy rendes ember nem vásárol ilyen helyen. Úgy éreztem, elítél, amiért én mégis így tettem. Mivel engem is felbosszantott egy kicsit, védekezni kezdtem:
– Ha tudni akarod, én szeretek ott vásárolni. Az áraik alacsonyak, a választék pedig hatalmas. Lehet, hogy neked más a véleményed, de én ezek után is ott fogok vásárolni.
A következő fél órában tovább ecsetelte, hogy a Wal-Mart maga a gonosz, és senkinek sem szabadna ott vásárolnia. A végén már nem bírtam tartani a telefont, úgyhogy kihangosítottam. az egész beszélgetés abszurd volt. Éreztem, hogy nagyon dühös, és a téma óriási érzelmeket mozgatott meg benne. Azelőtt sosem ismertem ezt az oldalát. Ejha, ő aztán tényleg nagyon nem szereti a Wal-Martot! – gondoltam magamban.
Másnap ismét felhívott. Épp otthon henyéltem. Miközben beszéltünk, hallottam, hogy valamit eszik.
– Hé, mit rágcsálsz? – kérdeztem kedvesen.
– Csokis édesgyökeret.
– Csokis édesgyökeret?
Már a puszta gondolattól is felfordult a gyomrom.
– Azt meg hol vetted? – kérdeztem, a válaszra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve.
– A Wal-Martban.
Éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nem tudtam, hogy pontosan mi, mindenesetre nagyon bizarr helyzet volt. Ennek ellenére soha többé nem hoztuk fel a Wal-Mart témáját. Úgy döntöttem tehát, hogy figyelmen kívül hagyom a vészjelzést. Sőt, ami még furcsább, később nem egy esetben vásároltunk együtt a Wal-Martban.
Később (sokkal később) rájöttem, hogy az ominózus telefonbeszélgetésünk estéjén ivott. Mint kiderült, alkoholista volt. „Működő” alkoholista, ahogy mondják. Nagyon sokáig titokban tudta tartani előttem. Már csak azért is, mert azelőtt sohasem volt dolgom alkoholistával. Nem ismertem ezt a világot. Én magam egyáltalán nem fogyasztottam alkoholt, még alkalomadtán sem. Hamarosan azonban kénytelen voltam jobban megismerni, mit is jelent ez az egész.
Sok hónapnak kellett eltelnie, mire egyáltalán rájöttem, hogy valami problémája van. Hozzá költöztem a hatalmas és gyönyörű házába, ő pedig megkérte a kezemet. Együtt beutaztuk a világot. Nagyon közel kerültem a két fantasztikus gyermekéhez. Gyorsan azonosultam a nevelőszülő szereppel, és hihetetlenül boldog voltam.
A 2008-as válság komolyan érintett bennünket. Teltek-múltak a hónapok, és a gazdaság csak nem tudott talpra állni. Bár a vállalkozásom továbbra is nagyon jól ment, nem volt elég ahhoz, hogy mindkettőnket eltartson. Egyre fenyegetőbbé vált a lehetőség, hogy mindenünket elveszítjük (beleértve az otthonunkat is). Az üzleti gondok és a teljes anyagi csődtől való félelem felőrölték a páromat. Ekkor történt, hogy az addig sikeresen kordában tartott alkoholproblémája egyre nyilvánvalóbbá és súlyosabbá vált.
 Időről időre felcsillant a remény, hogy együtt sikerül megoldanunk a helyzetet. Először is tisztában volt vele, hogy alkoholproblémája van, és párszor el is ment az Anonim Alkoholisták találkozóira. Folyton azért imádkoztam, hogy bárcsak ez egyszer sikerülne neki, és képes lenne leküzdeni függőségét. Ilyenkor egy darabig józan is maradt, végül azonban mindig visszatért az italhoz. Olyan volt, mint egy soha véget nem érő ördögi kör. Bármennyire is szerettem volna segíteni neki, rá kellett döbbennem, hogy a problémája teljesen kívül esik az én hatókörömön. Ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni. Minden idegszálammal azon voltam, hogy segítsek neki. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha a dolgok nem változnak, a kapcsolatunk rámegy erre az egészre. És ő is tudta.
Gondjainkat csak tetézte, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy tompa, lüktető fájdalmat érzek a bal hónom alatt. Először azt gondoltam, hogy bizonyára csak meghúztam egy izmot, és nem foglalkoztam különösebben a dologgal. Pár nap múlva azonban a fájdalom felerősödött. Kénytelen voltam elmenni az orvoshoz, hogy kivizsgáltassam magam. Sosem fogom elfeledni a szavait:
– Sonia, megvannak az eredmények. Attól tartok, nincsenek túl jó híreim. Biztos vagyok benne, hogy nem erre számított. Találtunk egy vérrögöt. A helye elég nyugtalanító. Mivel a bal karja alatt található, közvetlenül a hónaljban, rendkívül közel van a tüdejéhez és a szívéhez; ha leválik az érfalról, akár halálos is lehet. Azonnali beavatkozásra van szüksége.
Az első reakcióm a tagadás volt. Ez nem lehet – gondoltam magamban. – Hiszen remekül vagyok. Sosem voltam jobban. Teljességgel lehetetlen, hogy meghaljak egy vérrög miatt. Ilyen nincs. Biztosan elnéztek valamit. Még az orvossal is vitába szálltam. Megkértem, hogy ellenőrizze le még egyszer az eredményeket, hátha csak valami tévedésről van szó. Rám nézett, és kiment a szobából. Tíz perc múlva visszatért, és megerősítette a diagnózist. „Potenciálisan halálos vérrög.”
Aztán további kérdéseket tett fel nekem. Azt mondta, ez nagyon szokatlan hely egy vérrögnek. Tudni szerette volna, hogy nem szenvedtem-e autóbalesetet, vagy nem érte-e nagyobb ütés a területet. Nemmel válaszoltam. Azt mondta, el kell végeznie még egy pár vizsgálatot, hogy kiderítse, miért alakult ki a vérrög. A következő percben már a hordágyon feküdtem, és végigtoltak a folyosón, egyesen a laborba. Összesen 11 fiolányi vért vettek le tőlem. Ezután átszállítottak a trombózisklinikára, és bemutattak egy ápolónőnek, akit a kezelésem felügyelésével bíztak meg. Nem tudtam, mire számítsak. Hogy őszinte legyek, azon a ponton fogalmam sem volt, hogy mi történik velem.
A nővér részletesen elmondta, hogy miből fog állni a kezelésem.
 – Régebben ilyen esetben azonnali kórházi kezelésre volt szükség – magyarázta nyugodtan.
Nagyszerű! Ezek szerint nem kell itt maradnom! – gondoltam magamban.
– Manapság lehetőség nyílik rá, hogy a páciensek beadják maguknak a szükséges gyógyszert. Az injekciót Heparinnak hívják, és naponta kell a hasi részbe fecskendezni – mondta gépiesen. Micsoda? azt akarja, hogy egyedül adjam be ezt az injekciót a hasamba? Megőrült?
 – Ó nem, erről szó sem lehet. Sajnálom. Irtózom a tűktől. Ha csak ránézek egy fecskendőre, máris rosszul leszek. Sajnálom, de ez ki van zárva – mondtam némi ijedtséggel a hangomban. – Nem kaphatnék inkább valami tablettát helyette?
– Nem. Ezt a gyógyszert csak ilyen úton lehet bejuttatni a szervezetbe. A másik lehetőség, ha minden nap bejön a kórházba, és egy ápolónő beadja magának az injekciót – felelte. Jöjjek be a kórházba minden nap? De hiszen több mint fél órára van tőlünk autóval!
– Mi lenne, ha most rögtön beadnám magának az első injekciót, hogy lássa, hogyan kell csinálni? Így eldöntheti, hogy szeretné-e magának beadni, vagy inkább vállalja, hogy minden nap bejön a kórházba – ajánlotta a nővér. – Ne féljen, egyáltalán nem fáj.
– Rendben – mondtam félszegen.
Azzal elővette a tűt. A legnagyobb fecskendő volt, amit valaha láttam. Megmutatta, hogyan szívjam fel a sűrű, sárgás folyadékot az üvegcséből, megmutatta, hová szúrjam a tűt, és elmagyarázta, mire kell figyelnem. Aztán nagyon lassan befecskendezte a szérumot a hasamba.
– Látja? Nem nagy dolog. Lehet, hogy tapasztal majd egy kis fájdalmat vagy égő érzést, de ez hamar elmúlik – mondta a nővér. Egy kis fájdalmat? Viccel? Hölgyem, magának adták már be valaha ezt az akármit? Úgy érzem, mintha felgyújtották volna a hasamat! – gondoltam magamban. – Légy bátor. Szedd össze magad. Nem viselkedhetsz úgy, mint egy elkényeztetett gyerek.
 – Igen, tényleg nem olyan vészes – feleltem.
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom minden nap beadni magamnak az injekciót, és meglátom, hogyan tudok megbirkózni a feladattal. Ahogy vezettem hazafelé, és az anyósülésen ott volt mellettem a nagy csomag fecskendő és a sok gyógyszeres fiola, hirtelen egy bizarr gondolat futott át az agyamon. Mi lenne, ha a vérrög ebben a pillanatban elszabadulna, besodródna a tüdőmbe vagy a szívembe, és most rögtön meghalnék?
 Hirtelen minden, ami olyan sürgősnek és fontosnak tűnt az életemben, már nem volt olyan lényeges többé. Sőt, banálisnak tűnt. Akkoriban készültem például piacra dobni egy terméket, és már jócskán kifutottunk az időből. Abban a pillanatban azonban egyáltalán nem érdekelt a dolog. Minden, ami a munkámhoz vagy a pénzhez kapcsolódott, jelentőségét vesztette. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos emberekkel vagyok körülvéve. Tudom, hogy mindez közhelyesen hangzik, de így igaz. Földöntúli béke szállta meg a testemet és az elmémet. Könnyedén elengedtem a sok feszültséget és görcsöt, amelyet mindennapi ügyeim okoztak. Mert abban a pillanatban felismertem, hogy mindez nem fontos.
Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek beadni magamnak egy injekciót, valahogy mégis elboldogultam vele, egészen a következő orvosi vizsgálatig. Ez pontosan 21 nap múlva jött el. Ismét be kellett mennem a trombózisklinikára. Azt nem mondom, hogy jól csináltam. A végére az egész hasam csupa véraláfutás volt.
Találkoznom kellett az orvosommal, hogy megbeszéljük a vérvizsgálat eredményeit, és eldöntsük, milyen további kezelésre lesz szükségem. Kinyitotta az aktámat, amelyben a leleteimet őrizték, és csóválni kezdte a fejét.
– Ezt egyszerűen nem értem – mondta. – Az összes tesztje negatív. Azt reméltük, hogy ezek a vizsgálatok fényt derítenek majd arra, hogy miért alakult ki a testében ez a vérrög. Az eredmények alapján azonban úgy tűnik, minden rendben van. Ez hihetetlen. Egész biztos benne, hogy nem érte ütés azt a területet?
– Nem, nem érte semmilyen ütés. Csak emlékeznék rá, ha valaki megütött volna.
– Mivel nem tudtuk kimutatni, miért alakult ki a vérrög, a teszteredményei pedig mind negatívak, azt hiszem, nem lesz szükség a gyógyszeres kezelés folytatására. A jelenlegi állás szerint semmilyen további kezelésre nincs szüksége – mondta. – Ezzel együtt szeretném megkérni, hogy figyelje magát. Ha bármilyen tünetet észlel, ne késlekedjen; azonnal jöjjön be a kórházba.
Abban a pillanatban nem tudtam, hogy örüljek-e vagy féljek. Boldog voltam, hogy nem kell tovább szenvednem a fecskendőkkel, ugyanakkor aggódtam, hogy a betegségem kiújulhat. A következő néhány hónapban minden apró jelre nagyon figyeltem.

***
 
Annyi rossz dolog történt egyszerre, hogy úgy éreztem, minden kicsúszik a kezemből. A következő pár hónap azonban még ennél is keményebb próbatételnek bizonyult. Rengeteg leckét kellett megtanulnom (amelyeket ebben a könyvben is megosztok), hatalmasat fejlődtem, és új értelmet nyert számomra, hogy mit is jelent a dolgok elengedése, a valóság elfogadása és a feltétel nélküli szeretet.
Még csak nem is sejtettem, hogy az életcélom nagy változás előtt áll, és olyan ébredés vár rám, amelyet egy új könyvben írok majd meg.

Béke a káosz közepén
Ahogy a következő néhány hónapban haladtam (vagy inkább botladoztam) előre életutamon, egyre inkább rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Szerencsés voltam, hogy ráléptem önmagam megismerésének útjára. Tudtam, mit kell tennem, hogy könnyen és méltósággal túljussak a megpróbáltatásokon, és a káosz kellős közepén is megtaláljam a belső békét és örömöt. Valójában ezeket a dolgokat tanítottam a tanfolyamaimon, hanganyagaimon, és ezekről beszéltem a tévé- és rádióinterjúkban.
Azt azonban nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz.
Nem szeretnék hazudni senkinek. Épp ezért nem fogom azt mondani, hogy ez az egész könnyű, hiszen nem az. Nem állítom, hogy csupán azáltal, hogy elolvasod ezt a könyvet, rátalálhatsz a belső békére, és minden egy csapásra megjavul az életedben. Nem ígérem azt, hogy ha holnap reggel felkelsz, minden tökéletes lesz, hiszen nagy valószínűséggel nem ez történik majd (bár sosem tudhatod!).
Én csak azt szeretném mondani, hogy az élet nem más, mint utazás. És bár várnak rád megpróbáltatások és akadályok (ezek közül jó néhány olyan körülmények képében jelentkezik, amelyekre nem vagy hatással), a kezedben van a lehetőség, hogy megválaszd, hogyan kezeled és értelmezed ezeket, és miként reagálsz rájuk. Talán úgy érzed, hogy nincs sok választásod, pedig ez nem így van. Igenis van választásod.

A Kiadó engedélyével.