FőképFülszöveg:
Mihail Siskin regényében első pillantásra minden egyszerű: egy fiú és egy lány - és levelek. Nyaraló. Az első szerelem. Ám a sors nem szereti az egyszerű történeteket. Egy behívó felforgatja a világ rendjét, megszakad az idők kapcsolata. A múlt válik jelenné: Shakespeare és Marco Polo, egy sarki repülő kalandjai és orosz katonák részvétele Peking bevételében. A szerelmesek a levelekben keresik egymást, hogy összekössék a kizökkent időt. Regény a titokról. Arról, hogy a halál ugyanolyan adomány, mint a szerelem.
 
"Csak a meg nem írt levelek nem jutnak el címzettjükhöz. Van egy különleges posta, amely számára a távolságok, az évek, a halál nem létezik. Csupa rím minden. A világon minden mindennel összecseng, rímel. Ezek a rímek, mint a tövig bevert szögek tartják össze a világot, hogy szét ne hulljon." - Mihail Siskin
 
Mihail Pavlovics Siskin orosz író 1961. január 18-án született Moszkvában. Apai nagyapja a kuláktalanítás során egy szibériai építkezésen pusztult el, nagyanyja két fiúgyermekével felmenekült a fővárosba, ahol takarításból élt. Az egyik fiú, Borisz a háborúban fogságba esett, s 1942-ben egy hamis feljelentés alapján agyonlőtték. Halálát megbosszulni akaró testvére - Mihail Siskin édesapja - tengeralattjáró-tisztként végigharcolta a nagy honvédő háborút, s helytállásáért kétszer is kitüntették a Vörös Zászló Érdemrenddel. Válásuk után az író akkoriban iskolaigazgatóként dolgozó édesanyja egymaga nevelte gyermekét. Andropov főtitkársága alatt elbocsátották állásából, mert megengedte, hogy diákjai az iskolában megemlékezzenek Vlagyimir Viszockijról.
Mihail Siskin dolgozott házmesterként, aszfaltozó munkásként, majd elvégezte a Moszkvai Állami Pedagógiai Főiskola germanisztika szakát. Három éven át a Rovesznyik című folyóirat munkatársa volt, művészeti cikkeket írt, németből fordított. Ezután öt évig tanított a moszkvai 444-es számú iskolában. 1995 óta Svájcban lakik, itt ismerte meg második feleségét, a szlavista Francesca Stocklint. Az utóbbi években kizárólag irodalmi munkásságából él. 2011-ben ismét megnősült, felesége Jevgenyija Frolkova fotóművész.
1993-ban a Známja folyóirat odaítéli neki a legjobb elsőkötetes író díját. Az igazi bemutatkozás az Izmail bevétele című kötet, 2000-ben megkapja érte a Könyvkiadók Díját. Következő regénye, a Vénusz hajtincse 2005-ben nemzeti bestseller, egy évre rá a Nagy Könyv díjjal jutalmazzák. Németül írt esszékötete, a Montreux-Missolunghi-Astapowo, Auf den Spuren von Byron und Tolstoj 2002-ben az év legjobb külföldi könyve volt Franciaországban. A 2010-ben elkészült Levélregény 2011-ben az év könyve lett Oroszországban.

Részlet a regényből:
@
Kinyitom a tegnapi esti Újságot – rólunk írnak benne, rólad meg rólam.
Azt írják, hogy megint így lesz: „kezdetben vala az ige”. Ám az iskolákban még mindig makacsul azt hajtogatják, hogy kezdetben volt az ősrobbanás, s a mindenség darabjaira hullott.
Miközben állítólag már minden létezett az ősrobbanás előtt, az összes, még ki nem mondott szó, minden ismert és ismeretlen galaktika. Ahogy a homokban már ott munkál a jövendő üveg, s a homokszemek az ablak magvai, azé az ablaké, ahonnan láttad, ahogy az a kisfiú elrohant a trikója alá dugott labdával.
Meleg és fényes gomolyag volt kezdetben.
S ez a se ablaka, se ajtaja, mégis teli világ a tudósok szerint akkora volt, mint egy futball-labda. Mint egy dinnye. Mi voltunk benne a magok. S amikor a magok megértek ott bent, nekifeszültek s kirepültek.
Az ősdinnye megrepedt.
A magok szétrepültek és kihajtottak.
Az egyik apró magból fa sarjadt, a mi fánk, ágainak árnyéka az ablakpárkányon rebeg.
A másik mag egy lány emlékezete, aki fiú akart lenni, ám gyerekkorában egy álarcosbálon Csizmás Kandúrnak öltöztették, s körötte mindenki azon igyekezett, hogy megcibálja a farkát, ami végül leszakadt, s így járkált, kezében a leszakadt farkincával.
A harmadik magocska sok évvel ezelőtt bújt ki, s ifjú lett belőle, aki szerette, ha a hátát simogatom, gyűlölte a hazugságot, különösen amikor minden emelvényről azt harsogták, hogy a halál nem létezik, hogy a lejegyzett szavak – akár egy villamos – a halhatatlanságba visznek.
A druida horoszkóp szerint magyal volt.
S az ifjú, mielőtt elégette volna naplóját és minden kéziratát, egy utolsó, rettentően komikus mondatot vetett papírra: „A tehetség elhagyott” – ezt még el tudtam olvasni, mielőtt kitépted a kezemből azt a kis füzetet.
Ott álltunk a tűz mellett, melegétől arcunkhoz emeltük tenyerünket, s néztük ujjaink csontját, ahogy átütöttek a lángok megvilágította vörös húson. Fölülről pelyhekben hullott ránk a hamu – az elégett lapok meleg hamva.
Igen, majd elfeledtem, aztán minden ismét egy pontba sűrűsödött össze.
Vovka-magyal, hol vagy most?
Hogyan is történt mindez? A butácska Júlia egyre küldözgeti a leveleket, ám a kőszívű Saint-Preux kurta, humoros válaszokkal rázza le, néha versben, rímeltetve a lazacot a kávézaccal, a muníciót a petícióval, a Mona Lizát a mamaligával (mellesleg, tudod, mire mosolyog? – én megfejtettem), a világ köldöke – Isten.
Szerelmem!
Miért tetted ezt?

#
Nem maradt más, mint hogy a háborút válasszam. Ettől persze nem lett jobb. A le nem győzött haza, ha másért nem, de él-hal ezért a jótettért, a baráti birodalmak pedig, alig nyitod ki az újságot, máris hányják szuronyhegyre a csecsemőket, és erőszakolják az öregasszonyokat. Különösen sajnáljuk a matrózingben meggyilkolt cárevicset. Az asszonyok, öregek és gyerekek mellett valahogy elsiklunk, hanem ez a matrózing.
A harangozó, akinek kiadták az útját, egymaga üldögél, sötétbe borul a harangláb, haza anyácskánk harcba hív.
A sorozóirodába behívtak: mindenkinek kijár a maga Austerlitze.
Való igaz, kijár nekünk.
A sorozóbizottságban a katonaorvos – hatalmas koponya, kopasz, dudorokkal teli – figyelmesen a szemembe nézett. Majd ezt mondta:
– Te mindenkit lenézel. tudod, én is ilyen voltam. Annyi idős voltam, mint te most, amikor kórházi gyakorlatra küldtek. Behoztak egy hajléktalant, gépkocsi ütötte el. Még élt, de már alig volt emberformája. Mi sem igyekeztünk különösebben. Látszott, már senkinek nem hiányzik, senki nem jön érte. bűz, kosz, tetvek, genny. Szóval, bedugtuk az elfekvőbe, hogy senkit ne mocskoljon össze. Majd bevégzi. Aztán majd nekem kell utána feltakarítani, s átvinni a testét a hullaházba. Mindenki elment, magam maradtam. Kimentem, rágyújtottam s elgondolkodtam – mi a fenének kell ez nekem? Ki nekem ez a vénember? Hiányzik valakinek? Amíg fújtam a füstöt, bevégezte. Nekiláttam, hogy letöröljem a vért, a gennyet – csak úgy, nagyjából, hogy mielőbb a hullaházba küldhessem. S ekkor belém hasított, ő is valakinek az apja. Hoztam egy lavór forró vizet, s mosni kezdtem a testét. vén, ápolatlan, szánalomra méltó test. Évek óta nem simogatta senki. Én meg mosom a lábát, rémisztően összegunnyadt lábujjait, köröm szinte nincs rajtuk, a gomba mind felemésztette. Szivaccsal törlöm minden sebét, sebhelyét, s közben csendesen beszélek hozzá: mi van, papa, nehéz volt a sorsod? Nem könnyű, ha nincs, aki szeressen. A te korodban kivert kutyaként tengődni az utcán? Most már mindennek vége. Pihenj meg. Így lesz jó. Sehol nem fáj, senki nem hajszol. Mosdattam és beszéltem hozzá. Nem tudom, segítette-e ez a halálában, de engem segített az életben.
Szásenykám!

@
Vologyenyka!
Nézem a naplementét, s arra gondolok, hogy ebben a pillanatban te is ezt a naplementét nézed. tehát együtt vagyunk.
Körülfon a csönd.
És az égbolt – csodálatos!
Még az a bodza, az is érzi a világot.
Ilyen pillanatokban úgy hiszed, hogy a fák mindent értenek, csak éppen nem tudják elmondani – akárcsak mi.
S egyszer csak beléd hasít, hogy valójában a gondolatok és a szavak ugyanonnan származnak, ahonnét a pocsolyában tükröződő alkonypír. vagy bekötözött ujjam. De szeretném, ha ezt láthatnád!
Képzeld, fogtam a kenyérvágó kést, s addig ügyeskedtem, míg elvágtam az ujjam, egészen a körmömig. Úgyahogy bekötöztem, majd a pólyára egy szempárt és orrot rajzoltam. Egészen olyan lett, mint egy Hüvelyk Matyi. Így aztán vele beszélgetek egész este – rólad.
Újra elolvastam első képeslapodat. Igen! Igen! Igen! Pontosan így igaz! Minden összecseng, rímel! Nézz csak körül! Csupa rím minden! A látható világ, ami – ha a szemed lehunyod – összecseng a láthatatlannal. Az óra mutatója s hozzá a vívócsiga, melyet többnyire hamutartónak használunk. A fenyőág – eget stoppoló, a polcon gyógyfű – hasznos, szelet hajtó. S bepólyázott ujjam, amelyen a heg bizonyára örökre megmarad. S vele összecseng még születésem előtti ujjam, meg az, amikor már nem leszek – egy és ugyanaz. A világon minden mindennel összecseng, rímel. Ezek a rímek fűzik egybe, tartják össze a dolgokat, mint a tövig bevert szögek, hogy szét ne hulljon a világ.
És ami a legelképesztőbb, ezek az egybecsengések mindig léteztek – a kezdetek kezdetétől fogva –, kigondolni sem lehet őket, ahogy képtelenség kigondolni akár a leghétköznapibb szúnyogot vagy az örökké felettünk lebegő felhők bármelyikét. Érted, nem elég a képzeletünk ahhoz, hogy akár a legegyszerűbb dolgot is kitaláljuk!
Ki is írta ezt, hogy az emberek szomjúhozzák a boldogságot? Pontos mondat! Hiszen én is ezt szomjazom.
Azt is észrevettem, hogy ismételem gesztusaidat. Szavaidat használom. A szemeddel látok. Gondolataink azonosak. Mintha kezed vezetné a tollam.
Egyre csak közös nyarunkra emlékezem.
A reggelekre, amikor vajjal rajzolgattunk a pirítósra.
Emlékszel az asztalra az orgona alatt? A viaszosvászon terítőt háromszögletű, sötétbarna foltok tarkították – forró vasaló nyomai.
Arra viszont biztosan nem emlékezhetsz, ahogy reggel végigsétáltál a füvön, s a napfényben mintha síléc hagyta volna ott csillogó nyomát.
És a kert illatai? Sűrűk, tömények. Teafőzetként akár csészédbe önthetnéd őket.
Körös-körül minden egyről szól – lépdelsz a mezőn, erdőn, s minden azon igyekszik, hogy hímporával behintsen, termékennyé tegyen. Zoknidat fűmag borítja.
Emlékszel, találtunk a mezőn egy nyulat – aratógép metszette le lábait.
A barna szemű tehenek.
A kecskebogyók az ösvényen.
A kis tavacska a gát mögött – zavaros volt az alja, virágzó latyak, békalencsével teli. A busák az éggel öklelőznek. Kimászol a vízből, s csipegeted magadról a hínárt.
Leheveredtem, hogy napozzak, trikómmal betakartam az arcom, a szél susog, mint keményített lepedő. S egyszer csak érzem, valami csiklandozza a köldökömet – kinyitom a szememet, látom, hogy tenyeredből vékony sugárban homokot szórsz a hasamra.
Hazafelé tartunk, a szél, mint vitorláknak feszül nekünk s a fáknak.
Szedjük a lehullott almákat – ezek az elsők, még savanyúak, kompótnak valók –, s egymást hajigáljuk velük.
Fák fűrészfogai a naplementében.
Éjjel egérfogó kattanása ébreszt.

#
Szásenyka, kedvesem!
Nincs mit tenni, megszámozom a leveleket, hogy tudjam, melyik keveredett el.
Elnézést, hogy csak rövideket írok – semmi időm nincs magamra. borzasztó, hogy nem tudom kialudni magamat, legszívesebben lehunynám a szemem, állva elaludnék. Descartes-ot az ölte meg, hogy hajnali ötkor fel kellett kelnie, hogy filozófialeckéket adjon Krisztina svéd királynőnek. Én még tartom magam.
Ma voltam a törzsnél, s megláttam magam egy tükörben tetőtől talpig uniformisban. Olyan különös volt, mi ez a maskara? Magam is elcsodálkoztam – katona volnék?
Tudod, ebben mégiscsak van valami – élsz, miközben semmi kedved előírásosan élni.
Mesélek egy történetet a tábori sapkáról. rövid. Meglovasították. Mármint a sityakot. Sorakozni sapka nélkül – a szabályzat megsértése, szóval, szolgálati vétség.
Fő-fő főnökünk, a fejesek fejese, toporzékolni kezdett, s megígérte, hogy életem végéig a klozetot fogom mosni.
– Nyelveddel mosod fel, te rohadék!
Szó szerint így mondta.
Hát igen, a sereg nyelvhasználatában van valami ihletet adó. valahol olvastam, hogy Stendhal úgy tanult meg egyszerűen és érthetően írni, hogy Napóleon hadparancsait tanulmányozta.
Az itteni klozet, drága Szásenykám, neked ott a messzeségben magyarázatra szorul. Képzelj el egy lyukat az összerondított padlón. Nem, jobb, ha nem képzeled el! S mindenki azon igyekezik, hogy egy kupacot helyezzen el, no, nem a lyukban, hanem annak peremén. S minden úszik. Szóval a te hűséges szolgád és a hozzá hasonlók gyomorműködése – külön téma. Felfoghatatlan, miképp tudod feláldozni magad a tudomány oltárán, miközben ott guggolsz a mélység felett, és dől belőled?
Egy szó, mint száz, így felelek:
– Honnan a csudából szerezzek sapkát?
Az meg erre:
– Ha meglovasították, te is lovasíts meg egyet.
Elindultam, hogy én is meglovasítsak egyet. ez azonban nem olyan egyszerű. Pontosabban, igencsak bonyolult, miután mindenki résen van.
Szóval jövök-megyek.
Így egyszer csak belém hasított. Ki vagyok én? Hol vagyok?
S elindultam felmosni a klozetot. egyszeriben minden olyan könnyű lett. Ide kellett kerülnöm, hogy felfogjam az egyszerű dolgokat.
Tudod, a szar egyáltalán nem mocskos.

@
Most meg látod, éjjel írok neked. Serclit rágcsáltam az ágyban, s a morzsák nem hagynak aludni, szétszóródtak a lepedőn és csipkednek.
A fejem felett az ablakban az ég telis-teli csillagokkal.
A tejút keresztbe vágja az égboltot. tudod, hatalmas törtszámra emlékeztet. A számlálóban a világmindenség egyik fele, a nevezőben – a másik. Világéletemben gyűlöltem a törteket, a számokat a négyzeten, köbön, a mindenféle gyököket. Olyan testetlen, elképzelhetetlen az egész, nincs mibe kapaszkodnod. Gyöke, mármint gyökere a fának van. Kemény, mindenhová beférkőzik, mindenbe belekapaszkodik, zabálja a földet, makacs, vérszívó, feltartóztathatatlan, falánk, eleven. Itt meg ez a semmi kis vonal, ez volna a gyök-gyökér?
Na és hogy értsem a mínuszt? Mínusz ablak – az mi a szösz? Hiszen azon ki sem látsz. És mi van az ablakon túl?
Vagy a mínusz én?
Ilyen nincs.
Én hús-vér ember vagyok, tapogass csak meg.
Vagy szagolj meg.
Az illat ennél is több. Mint a könyvben, amelyet apám olvasott gyerekkoromban alvás előtt. Az emberek különbözőek. vannak, akik örökös harcot vívnak a darvakkal. vannak féllábúak, de azon is fürgén járnak, olyan nagy a talpuk, hogy elbújnak bőséges árnyéka alatt az égető nap elől, s pihennek, mintha otthon lennének. S vannak olyanok, akik csak a gyümölcsök illatából élnek. Ha messzi útra kelnek, magukkal viszik a gyümölcsöket, s ha valami kellemetlen szagot éreznek, haldokolnak. Én is ilyen vagyok.
Tudod, mindennek, ami élni akar, kell, hogy legyen illata. Valamilyen, de kell, hogy legyen. Ezeknek a törteknek meg mindennek, amit tanultunk – semmi illata.
A utcán valami bohém alak üres üveget rugdalva botorkál. Cseng az üveg a kihalt utca aszfaltján.
Végül összetörik.
Éjszaka ilyenkor oly magányosnak érzem magamat, s úgy szeretnék legalább valaminek az oka lenni.
Vágyom utánad! Hogy átöleljelek, becézhesselek!
Tudod, mi lesz, ha ezt az égi számlálót odafent elosztjuk a nevezővel? A világmindenség egyik felét a másikkal? Az eredmény én leszek. És te, velem.
Ma láttam, ahogy egy kislány elesett kerékpárral – felsértette a térdét, ült és keservesen zokogott, fehér térdzoknija is elszakadt. Ez nem a rakparton volt, ahol az oroszlánszobrok hevernek – szájuk tele szeméttel, celofánnal, fagylaltpálcikákkal. Aztán hazafelé lépdeltem, s nem tudom, miért, de arra gondoltam, hogy az összes híres könyv, film egyáltalán nem a szerelemről szól. Csak úgy tesznek, hogy érdekes legyen olvasni, nézni őket. valójában a halálról szólnak. A könyvekben a szerelem amolyan pajzs, pontosabban kötés, mely eltakarja a szemedet. Hogy ne láss. Hogy ne legyen olyan rettenetes.
Fogalmam sincs, mi köze volt ehhez annak a kislánynak, aki leesett a bicikliről.
Sírt egy darabig, de most már nyilván elfelejtette az egészet, egy könyvben viszont felhorzsolt térde haláláig megmaradna, sőt, azon túl is.
A könyvek bizonyára nem a halálról, hanem az örökkévalóságról szólnak, csak az a baj, hogy ez az örökkévalóság nem igazi – csak egy foszlánya, pillanata –, mint a borostyánba fagyott légy. Leszállt egy pillanatra, hogy összedörzsölje lábacskáit, s örökre így maradt. Természetesen a könyvek a legcsodálatosabb pillanatokat válogatják össze. Hát nem szörnyű így maradni örökké, mint egy porcelánfigura – pásztorfiú, amint a leányka fölé hajol, hogy megcsókolja.
Nem akarok porcelánfigura lenni. Élni akarok, itt és most. téged akarlak, a melegséged, hangod, tested, illatod.
Olyan messze vagy tőlem, hogy nem félek elmondani valamit rólad. tudod, akkor a nyaralóban besurrantam a szobádba, amikor nem voltál ott. végigszagoltam mindent. A szappanodat. Az arcvizedet. A borotvapamacsodat. A cipődet belül. Kinyitottam a szekrényt. Szagoltam a pulóveredet. Az inged ujját. A gallérját. Csókolgattam a gombját. ágyad fölé hajoltam, s orrom a párnádba fúrtam. Milyen boldog voltam! Ám mindez kevés volt! A boldogsághoz tanúk kellenek. Igazából csak akkor érzed boldognak magadat, ha valaki megerősíti ezt, s ha nem a tekintetével, az érintésével, ha nem a jelenlétével, de legalább a hiányával. Párnával, ingujjal, gombbal. Egyszer majdnem tetten értél a szobában – alig tudtam kisurranni a teraszra. Megláttál, s hajamba bogáncsokat hajigáltál. Akkor dühös voltam rád, most mit nem adnék ezért – hogy ismét dobálj bogánccsal!
emlékezem rád, s a világ két részre szakadt – arra, ami Előtte és ami utána volt.
Találkozásaink a szobornál.
Narancsot pucoltam – tenyerem tenyeredhez ragadt.
Éppen a fogászatról jöttél, friss töméssel a fogadban – s a fogorvosi rendelő illatával a szádban. Megengedted, hogy ujjammal megérintsem a tömést.
Aztán a nyaralóban meszeljük a mennyezetet, a bútorokat régi újságokkal takartuk le. Mezítláb jártunk, az újságlapok talpunkhoz tapadtak. Nyakig festékesek lettünk. egymás hajából kaparjuk ki a festéket. Nyelvünk és fogunk zelnicemeggytől fekete.
Majd felraktuk a tüllfüggönyöket, én az egyik, te a másik oldalon álltál, és én annyira szerettem volna, ha a tüllön keresztül megcsókolsz!
Most meg iszod a teát, megégeted a nyelvedet, fújod, hogy kihűljön, aprókat kortyolsz, s oly hangosan szürcsölsz, mintha egyáltalán nem izgatna, hogy ez illetlenség, ahogy gyermekkoromban tanították. S már én is szürcsölök. Mert már nem vagyok gyerek. És mindent szabad.
Azután a tónál jártunk.
Leereszkedünk a meredek domboldalon, le a mocsaras parthoz, a nedves, rugalmas ösvény meztelen talpunkat simogatja.
Belemerülünk a csendes vízbe, sehol egy békalencse. Opálos, napsütötte víztükör. Források hűtik – alulról törnek föl.
Ott a vízben találkozott először testünk. A parton féltelek megérinteni, itt azonban rád vetettem magam, csípőd lábammal átkulcsoltam, próbáltalak lenyomni. Gyermekkoromban így játszottam apával a tengerben. Szabadulni próbálsz, lefejted a kezemet, de nem hagyom. Próbálom a fejed a víz alá nyomni. Szempillád összetapadt, nyeled a vizet, kacagsz, köpködsz, nyögsz és fújtatsz.
Aztán kiülünk a napra.
Orrod hámlik, bőröd pikkelyesen foszlik le, leégtél.
Nézzük, hogyan olvad szét a túlparti harangtorony tükörképe a vízen.
Majdnem meztelenül kucorgok melletted, de nem tudni, miért, a lábfejem, ujjaim szégyellem, s beásom a homokba.
Hangya csíp belém, mint cigaretta parazsa, lesöpröd rólam.
A mezőn át, toronyiránt vágunk hazafelé. A magas, száraz fűben tücskök ugrándoznak, szoknyámra ugranak.
A verandán beleültettél a fonott karosszékbe, s letörölted lábamról a homokot. Akár az apám. Amikor hazaértünk a strandról, ugyanígy törölte le a lábam, hogy ne maradjon homokszem az ujjaim között.
Egyszeriben minden olyan világos lett. Olyan egyszerű. Kikerülhetetlen. régóta várt.
Eléd álltam – nedves fürdőruhában. Karom leengedtem. Szemedbe néztem. Megfogtad a pántokat, s lehántottad rólam.
Már régen készültem erre, vártam rá, féltem, ám te még jobban féltél, s már minden rég megtörtént volna, de akkor, tavasszal, emlékszel, én fogtam meg és vontam oda a kezedet, te azonban kiszakítottad. Most már egészen más voltál.
Tudod mitől féltem? A fájdalomtól? Nem. Igazából nem is fájt. Cseppnyi vér sem volt. belém hasított: még azt hiszed, nem te vagy az első.
Este kaptam észbe, hogy elfelejtettem felakasztani a fürdőruhámat száradni. Ott hevert elhagyatottan, nedvesen, gyűrötten, hidegen. Iszapszaga volt.
Odabújtam hozzád, s megcsókoltam hámlott orrod. Más senki nem volt a házban, de mi mégis suttogtunk. először mélyedhettem bele a tekintetedbe – félelem és zavar nélkül –, sötétbarna szempár, szivárványhártyáján dióbarna és zöld foltocskákkal.
Egyszeriben hirtelen minden megváltozott – mindent megérinthettem, ami addig érinthetetlen volt, nem az enyém. Az előbb még idegen volt – s most minden az enyém is, testem megnőtt, összenőtt a tiéddel. Magamat is csak rajtad keresztül érzem. bőröm csak ott érzem, ahol hozzáérsz.
Éjjel te aludtál, én nem tudtam. A legszívesebben sírtam volna egy kicsit, de féltem, hogy felébresztelek. Felkeltem, és kimentem a fürdőszobába. egy jót bőgtem.
Reggel pedig a mosdó fölé hajolva ostoba boldogságroham tört rám – attól, hogy egy pohárban láttam fogkeféinket. Ott álltak összefonódva, egymásra nézve.
Néha a legegyszerűbb dolgoktól is a legszívesebben meghalnál a boldogságtól. Emlékszel, már bent a városban bezárkóztál a vécébe, én ellépdeltem mellette a konyhába, de nem tudtam megállni, leültem az ajtó mellé, s suttogni kezdtem a kulcslyukba:
– Szeretlek!
Egészen halkan suttogtam. Majd hangosabban. Nem jöttél rá, hogy mit suttogok, s azt dünnyögted válaszul:
– Mindjárt, mindjárt kijövök.
Dehogy bemenni akartam én!
Te kellettél nekem, te!
Most pedig itt ülsz a sütő előtt, egyik kezedben kanál, a másikban nyitott szakácskönyv. elkapott az ihlet. Kijelentetted, mindent te készítesz el, ne zavarjalak. Én csak azért is bejártam a konyhába, mintha valamire szükségem lett volna, ám valójában csak azért, hogy lássalak. emlékszel? Gyúrtad a darált húst, nem tudtam megállni, s én is bedugtam a kezem a lábasba – oly nagyszerű volt veled együtt gyömöszkölni az illatos marhahúsmasszát, miközben kicsúszkált az ujjaink közül!
Ami a főzőcskézést, a dagasztást és a serpenyőket illeti, azokkal hadilábon álltál – minden önálló életre kelt a kezedben, ki akart fordulni, ugrani, ki akart csúszni.
Mindenre, de mindenre emlékszem.
Feküdtünk és képtelenek voltunk kibontakozni az ölelésből – harapásom nyoma ott maradt a válladon.
Lábunk összekulcsolódott, lábfejünk becézőn összesimult, krémtől sikamlós ujjaink összefonódtak.
A villamoson bámultak bennünket, öklöd az orrom előtt, én pedig csókolgatom azt a kis csontocskát, kiszámolva a júliust.
Megyünk fel hozzád, s úgy érzem, a lift elviselhetetlenül lassan emelkedik.
Az asztal alatt a cipőd, a zokni belegyűrve.
Akkor csókoltál meg először ott, s én képtelen voltam elengedni magamat. Abban a tudatban nősz fel, hogy oda nem nyúlhatnak. Hiszen csak a fiúk hiszik, hogy a lányoknak valami titok van a lábuk között, pedig ott csak nyirkosság, miazmák és baktériumok vannak.
Reggel nem találtam a bugyimat, valahová eltűnt, mindent feltúrtam, de nem leltem meg. Most is azt hiszem, hogy te csented el, s eldugtad valahol. Nélküle mentem el. Lépdelek az utcán, a szél bevág a szoknyám alá, hihetetlen érzés, mintha körös-körül mindenütt te lennél.
Tudom, hogy létezem, de örökösen kell a bizonyíték, az érintésed. Nélküled üres, székre hajított pizsama vagyok.
Csak miattad lett oly kedves számomra a kezem, lábam, testem – mert te csókoltad, te szereted.
Belenézek a tükörbe, és azon kapom rajta magam: hiszen ez az a lány, akit te szeretsz. Aki tetszik neked. Addig sohasem tetszettem magamnak.
Lehunyom a szemem és elképzelem, hogy itt vagy.
Hogy megérinthetlek, megölelhetlek.
Csókolom a szemedet – ajkam látóvá lesz.
S szeretném végigcsókolni a nyelvem hegyével, mint akkor, azt a kis heget, ami ott húzódik lentről köldökig, akár egy babáé, akit két részből raktak össze.
Valahol olvastam, hogy a test leginkább illatos részei állnak legközelebb lelkünkhöz.
Kikapcsoltam a lámpát, hogy végre gombolyaggá húzzam össze magam s elaludjak, miközben az égboltot, amíg írtam neked, felhők vonták be. Mint amikor valaki piszkos ronggyal letöröl mindent a tábláról, és csupán fehéres csíkok maradnak.
Érzem, hogy minden jóra fordul. A sors csupán riogat, ám megóv, megvéd az igazi bajtól.

A Kiadó engedélyével.