FőképEgyszer mindannyian útra kelünk. Csak nem mindegy, mikor, kivel, hogyan és miért. Oké, ennél semmitmondóbb közhellyel nehéz könyvajánlót kezdeni, de mi van akkor, ha Benedict Wells Beck utolsó nyara című regényéről ilyen sablonokban lehet csak beszélni? Csak? Nagybetűs CSAK, ahol ez a lekicsinylő-lekicsinyítő szócska az utolsó betűvonásig telített szenvedéllyel, szenvedéssel, szenzációval és - igen - szemfényvesztéssel. De kezdjük az elején. Benedict Wells 1984-ben született Münchenben, ám Svájcban nőtt fel. 6 éves korában kezdődött nagy utazása, melynek során 3 bentlakásos iskolát járt meg, hogy végül 2003-ban leérettségizzen. Végül? Wells igazi élete ekkor vette kezdetét: Berlinbe költözött, ahol egyszerűen arra az elhatározásra jutott, hogy nem tanul tovább, helyette írni fog. Író lesz. Alkalmi munkákat vállalt, melyek közül a legjelentősebb egy tévés műsor szerkesztőségi feladata volt. Első regényével, a 2008-as Beck utolsó nyarával visszhangot verő sikert aratott Európában, elnyerte vele a Bavarian Kunstförderpreis díját is. Jelenleg 4 megjelent regénynél tart, könyvei 7 nyelven olvashatók.
 
Szóval Benedict Wells útra kelt, illetve útnak indította Beck urat. Robert Beck 37 éves középiskolai tanár. Fiatalos, lendületes, legalábbis próbál az lenni, vagy legrosszabb esetben annak gondolja magát. Az igazság úgyis odaát van, amelyet nevezzünk egyszerűen múltnak. Mert Beck úr korábban (el)ismert zenész volt együttessel, lemezekkel, saját maga szerzett dalokkal. Csakhogy a fiatalság gyorsan mellékvágányra szaladt, véget ért, ő pedig apja után gimis tanári állásban találta magát bennrekedt álmokkal, vágyakkal, szerelmekkel. A fordulat akkor következik be, amikor: egy - Beck egy kávézóban megismerkedik Lara-val, a nála nagyjából 10 évvel fiatalabb pincérnővel, és kettő - Beck egyik 17 éves tanítványáról, a Litvániából származó, kívülálló csodabogárnak tartott Rauli Kantas-ról bebizonyosodik, hogy minden idők egyik legzseniálisabb gitárosa és dalszerzője lakozik benne. Beck úr élete a szokásos közhelyes „egycsapásra” megváltozik: természetével ellentétben hosszabb kapcsolatba kezd Larával, és mentorként próbál Rauliból világsztárt faragni. Aztán bejön a képbe Beck régi zenésztársa, a legjobb barát, az afroamerikai, drogokon és nőkön, valamint hipochondrián tengődő Charlie, aki előbb a pszichiátriára kerül, majd ráveszi Robertet és Raulit egy Törökországba tartó utazásra. Kocsival az anyjához. A kálvária ezzel elkezdődik Ausztrián, Magyarországon, Románián és Bulgárián át egy más(ik) élet: az álmok, a vágyak és a szerelmek talán-nincs-még-túl-késő kibontakozása felé.
 
„Ó az örök, elpusztíthatatlan szerelem!” - mondja a könyv borítóján a hangulatkeltő szlogen, és mennyire igaza van! Wells fiatal kora ellenére súlyosan mély és mélyen súlyos érzelmekkel operál a Beck utolsó nyarában, viszont mentségére felhozható, hogy a valóban igaz és tartalmas emóciók nem öregszenek, állandó intenzitással és érettséggel bírnak tizenéves korunktól kezdve - legfeljebb az életkor függvényében nem egyforma mértékben ismerjük fel dimenzióikat. A regény stílusa olyannyira magával ragadó, hogy az egyes szám harmadik személy helyett legtöbbször úgy érezzük, Beck úr gondolatai, hitei és céljai, eltökéltségei első személyben szólítanak meg bennünket. Tökéletesen helyezhetjük magunkat Robert attitűdjébe, s még az sem képes kilendíteni minket onnan, hogy a 37 éves tanár környezete néhol túl plasztikus, művi vagy éppen marginálisra módolt. Sőt, továbbmegyek: amit egyszerűen szenzációsnak érzek ebben a regényben, hogy sosem lehet egyértelműen tudni, de még csak sejteni sem, Wells saját valója éppen melyik karakterből szólal meg: egyszer bizonyára ő maga Beck, másszor Rauli ifjú szenvedélyeibe és félelmeibe bújik, s néha talán Charlie önpusztító dekadenciával leplezett filozofikus lét-értelemkeresései képviselik a mondandóját. Mondom, ügyes ez a fiatalember, rafináltan ügyes.
 
Rafinált, mert úgy csempészte bele saját néven nevezett - tehát nem mások bőrébe bujtatott - önmagát is, hogy végig azon töprenghetünk: „Lehet, hogy ez az egész történet IGAZ?”. Továbbá Wells remekül osztotta fel részekre a sztorit: akár egy zenei CD-nél, A és B oldalakra különül el a történet, azokon belül pedig egy-egy zeneszámmal jelzett Track-ekre. Pop, csajok, satöbbi by Benedict Wells. Beck utolsó nyara amúgy alapvetően csak annyira tragédia, amennyire maga az élet az. A választóvonalként jelölt „utolsó nyár” egyben a régi vége és az új kezdete. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy az új jobb, mint a régi volt - ha úgy vesszük, ez az igazi tragédia. Azért meg kell említenem, hogy a történet befejezésére Benedict Wells kicsit megfárad/elfárad, ez pedig az indokoltnál sokkalta tovább űzött-fűzött lezárásban nyilvánul meg, ahol sokkal több a csinált megrendezettség, mint a regény bármely más, korábbi lapjain. Szerencsére a Beck utolsó nyara így is rettenetesen élvezhető és mélységgel bíró olvasmány egy fiatalembertől, akinek bizonyára még vannak álmai, vágyai és szerelmei. Remélhetőleg ezzel mindannyian így vagyunk.