FőképFülszöveg:
A szegedi Csillagbörtön egyik épületének tetején egy ketrec áll. A "tészesek" számára csupán ez a hely jelenti a szabad levegőt. Embertelen gyilkosok, akik sohasem szabadulhatnak. Könyörtelenül elbántak velük, ahogyan ők is könyörtelenül bántak áldozataikkal. Közülük többen állítják, hogy a halálbüntetés megváltás volna; hogy még a kötél is jobb, mint ez a reménytelenül lassú halál. Rabtársaiktól elkülönítve élnek, szigorú napirend szerint. Tét nélkül ölhetnének - az ő helyzetükön már semmi sem képes rontani.
 
Ebben a könyvben hat ténylegesen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt gyilkos vallomását olvashatják. Vérfagyasztó tetteik és gyalázatos sorsuk mellett feltárulnak a Csillagbörtön hétköznapjai, valamint jogászok, szociológusok és pszichológusok mondják el véleményüket erről az Európában sajátságosnak számító büntetési nemről, melyet immár az Alkotmányunk is tartalmaz.

Részlet a könyvből:
17. Ahol könnyen amortizálódik az emberi lélek

2009-ben jobb volt a hangulat a Csillagban. Akkor minden második elítélt hajlandó volt nyilatkozni. 2011-ben a négy új közül egy állt kötélnek – ahogy ezeket a szavakat írom, kénytelen vagyok nevetni, de nem javítom ki, maradjon ez a szöveg. Szóval, rosszabb lett a hangulat. Az okokról Éles Éva börtönpszichológussal beszélgetek az irodájában.
Ha azt mondom, hogy Éva szobája nagyon, de nagyon „retró” jellegű, akkor keveset mondtam. A rácsos ablak előtt, az ajtóval szemben egy idővel dacoló íróasztal, rajta ezeréves, „szocreál” számítógép-monitor. Éva ránézésre pont olyan, amilyennek elképzeltem a Csillagbörtön pszichológusát. Kedves, ötvenes hölgy, nyugodt, de azért időnként temperamentumos. Hellyel kínál, aztán kísérőmhöz, Beához fordul:
– Amikor szóltál, hogy jön hozzám Henrik, azon gondolkodtam, hogy tudok-e bármi újat mondani ahhoz képest, amit elmondtam az Origónak, az ATV-nek meg a többinek.
Látom Éván, hogy nem kifejezetten boldog, amiért ezeregyedszerre is válaszolnia kell az unásig ismételt kérdésekre. Megígérem, hogy megpróbálok eltérni a  sablontól. Igazából olyasmire vagyok kíváncsi, amit csak ő tudhat. Például arra, hogy miért más, miért rosszabb most a hangulat, mint két éve, amikor először jártam a HSR körletben.
– A tészeseknek tavalyelőtt, meg még tavaly is több reményük volt arra, hogy valamikor mégis kiszabadulhatnak, de ez a remény egyre csökken. Ezek az emberek a televízió segítségével követik a társadalmi változásokat, és amikor biztatni próbálom őket, annyi a válaszuk, hogy „Á, dehogyis!”. Én meg erre azt felelem nekik: ne adjuk fel, nem szabad feladni. Élünk, fejlődünk, tanulunk, megyünk, csináljuk a dolgunkat, senki sem tudhatja, mi történik a jövőben. Ők kizárólag abban bízhatnak, hogy változik majd a törvény. Tavasszal nagyon nyugtalanok voltak, a televízióban látták, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr kijelentette, ők nem fognak soha szabadulni. Rendeztünk egy fórumot, följött a parancsnok úr is. Úgy érzem, valamennyire azért sikerült megnyugtatni az elítélteket.
Éva a szigorításokról szóló kormányzati kijelentésekkel kapcsolatban is gyakran hall megjegyzéseket.
– Jeleztem a parancsnok úrnak, hogy mennyire nyugtalanok és mennyire el vannak keseredve. A parancsnok úr sem tudott mást mondani, mint hogy pár év múlva sok minden változhat, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Azóta már nem foglalkoznak annyit ezzel a kérdéssel, de egyfajta rezignáltságot, beletörődést látok rajtuk. Pár éve még tiltakozott az életösztönük a gondolat ellen, hogy itt ér véget az életük. Az utóbbi időben azonban azt érzékelem, hogy magukban feladták: azt gondolják, itt befejeződött az életük. Ezeknek az elítélteknek a többsége fiatalember. A legidősebb úgy negyvenöt éves. Kellene hogy dolgozzon bennük a már említett életösztön, de most azt látom, hogy beletörődtek a sorsukba. Ugyanakkor – talán éppen ezért – kötözködnek, agresszívak, sértődékenyek. Mintha gyászolnának. Minden elveszett, vége, nincs már miért harcolni… Tudja Henrik, én megyek, vizitelek, fölmegyek hozzájuk, ha kéri valamelyikük, vagy csak hogy egy problémát megbeszéljünk. Aztán visszajövök ide, az irodámba, és sokszor fájdalmat érzek. Ők átadják, és én átveszem a fájdalmaikat, s arra gondolok, hogy ha az ő helyükben lennék, vajon én mit tudnék csinálni egy akkora térben, nap mint nap, ugyanolyan napirend szerint, ráadásul fiatalon...
Éva fáradt. Arról beszél, hogy időként odaképzeli magát az elítéltek zárkájába, pedig az ő irodája sem sokkal különb a celláknál. Az ablaktól jobbra, a sarokban kézmosó, fölötte tükör, balra dohányzóasztal két székkel, a falon kisméretű, jellegtelen képek. Ha a Csillagban járok, minden alkalommal tudatosul bennem, hogy a vastag falak nemcsak az elítélteket tartják fogva, hanem a személyzetet is. Éva azt mondja, hogy számára kényes dolog a személyi állományról beszélni.
– Nagyon könnyen amortizálódik az emberi lélek, az emberi test. Nem csak a stresszről van szó, arról, hogy állandón számítani kell tűzre, támadásra, ne adj’ Isten, zendülésre. Hanem arról is, hogy egy hosszú éjszakán harminc vagy akár tizenöt percenként menni kell ellenőrzésre, aztán meg csak ülni és nézni az órát, aztán megint menni, majd újra csak ülni. Ezek rendkívül monoton feladatok, és mondjuk ki őszintén: az itt szolgálók jelentős része – különösen a tiszthelyettesek – kevesli a fizetését. Óriási terhelésnek vannak kitéve, és ez nemcsak a testükre, hanem a lelkükre is vonatkozik.

A Kiadó engedélyével.