FőképFülszöveg:
"Te vagy a művész, aki sosem alszik, és tudattalanul folyamatosan átrendezi a képeket élete vásznán a gondolatok ecsetvonásaival."
 
Álmaink valóra váltása nem a kemény munkáról szól - hanem a hiedelmekről, az elvárásokról, és mindenek felett arról, hogy ismerjük az igazságot az univerzumban elfoglalt helyünkről. Mike Dooley könyve megerősíti, hogy az illúziók világában, ahol élünk, mindenből végtelen mennyiség áll rendelkezésünkre. Ez különösen igaz a boldogságra. Csak képzelőerőnk és a képzeletünk követésére való képességünk szab határt annak, hogy mennyi szeretetet és új lehetőséget tapasztalunk meg.
Dooley megdöbbentő éleslátással és feltűnő őszinteséggel osztja meg olvasóival spirituális felfedezéseit. Miközben megvilágítja a vágyaink mögött rejlő igazságot, az emberi természetet és az isteni intelligenciát, egy kézikönyvet is ad ahhoz, hogy megteremthessük életünkben azt, amire a legjobban vágyunk. Végtelen képességekkel rendelkező, spirituális lények vagyunk, akik a lehetőségek mezejére bemerészkedve megteremtik saját valóságukat, saját sorsukat és saját szerencséjüket.
 
A "Végtelen lehetőségek" segítségével mindenki befelé fordulhat, hogy felfedezze valódi célját, felgyújtsa a képzeletét, és valóra váltsa vágyait. Álmaink nem véletlenszerűek és jelentéktelenek. Inkább felhívást jelentenek arra, hogy megértsük az önmagunkkal kapcsolatos igazságokat, és azt az életet világítják meg számunkra, amelyet létrehozhatunk. Amint megtanulod megnyitni a szívedet és az elmédet, nyilvánvalóvá válik, hogy maga az élet a végső kaland - tele olyan lehetőségekkel, amelyek nap, mint nap valódi énünk felfedezésére és ittlétünk okának feltárására vezetnek.

A "Végtelen lehetőségek" az univerzum rejtélyeinek mélyére hatol, és ablakokat, ajtókat és váratlan utakat nyit meg egy bátor és nagyszerű életszemlélet számára. Készülj fel, hogy álmaid életét élhesd - eltökélten, szeretettel és nagyszerűen.

Részlet a könyvből:
Bevezetés
Útikalauz az idő és a tér dzsungelét járó kalandozók számára
 
Nemrégiben a végtelen alsó szakaszán rettenthetetlen felfedezők – hozzád nagyon hasonló kalandozók – egy tanácsot hoztak létre. E felfedezők megunták a tökéletességet, a végtelenséget és a szüntelen üdvösséget. Amit akartak, megkapták. Ahogyan változni akartak, úgy változtak, és amivé válni akartak, azzá lettek. Létezésük a „jó öreg” létezés volt, és már alig érezték magukat azoknak a nagyszerű Kalandozóknak, akik voltak. Egyetértettek abban, hogy ez nem elég, valamit tenni kell. Ezért hát – Felfedezők és Kalandozók lévén – úgy döntöttek, hogy feltalálnak egy teljesen új dimenziót a valóságuk számára.
Új dimenziók feltalálása még az ő esetükben sem túl gyakori, képzelheted hát az izgalmukat, amint elkezdték felfedezni a hirtelen előttük termő óriási, új lehetőségeket. És ez a dimenzió különösen izgalmas volt, mert felruházta őket azzal a korábban elképzelhetetlen képességgel, hogy csak egy helyen legyenek, anélkül, hogy azonnal mindenütt másutt is lennének.
Akkoriban a végtelen alsó szakaszán csak az itt és most volt, semmi más nem létezett. E szegény felfedezőknek sosem kellett sehova menniük, mert már mindenütt ott voltak! Új dimenziójuk képessé tette őket arra, hogy mindenütt másutt eléggé elhomályosítsák a tudatosságukat ahhoz, hogy az egyszerre egyetlen „helyen” való létezésre koncentráljanak.
És most, hogy képesek voltak „helyeket” alkotni, rájöttek, hogy mindannyian képesek titkos rendszereket kigondolni a „helyek” között, hogy játszhassanak és kísérletezhessenek. Valójában olyan gyakran tették ezt, hogy az új dimenziót kezdték TÉR néven emlegetni, ami a Titkos Ébredés Rendszerének rövidítése.
A TÉR lett az új határ, ahol rengeteg lehetőség volt a felfedezésre, a vidámságra és a játékokra. És a TÉRrel kapcsolatos legfigyelemreméltóbb jelenség talán az a megdöbbentő felfedezés volt, hogy megtölthetik azt a gondolataikkal: ha a gondolataikat a TÉRen belül koncentrálták, akkor azok besűrűsödtek és szilárdnak tűntek!
 Felfedezték, hogy gondolhatnak nagy vagy kis dolgokat, pirosat vagy kéket, keményet vagy puhát – bármit, amit elképzeltek –, és akkor a gondolataik ugyanazzá a „dologgá” válnak a TÉRben! E kalandozók felfedezték, hogy gondolataikat kivetíthetik ebbe a TÉRbe, ahol azok aztán tárgyakként jelennek meg, és hamarosan rájöttek, hogy Az Nyilvánul meg, Amit Gondolnak, tehát egy szempillantás alatt (főleg azért, mert az időt még nem találták fel) ANYAG kezdte betölteni ezt a TERet! Az ANYAG természetesen szintén mozaikszó – Az Nyilvánul meg, Amit Gondolsz. (Mint látod, ezek a kalandozók szerették a mozaikszavakat.)
A kreativitás magasra szárnyalt a kalandozók próbálkozásai nyomán. Először csillagokat és bolygókat teremtettek, majd hegyeket és óceánokat. Minden életre kelt, amiről álmodtak. A kirobbanó fények, színek és hangok a TÉR pereméig feszítették a képzeletüket.
Minden hihetetlenül izgalmas volt, kivéve azt, hogy mélyen belül tudták: valami hiányzik. Bármilyen látványos volt is az új világ, ők maguk, minden dolgok teremtői, kívül maradtak, és onnan néztek befelé.
A Kalandozók kezdtek azon tűnődni, hogyan válhatnának az általuk teremtett rejtélyes, elbűvölő, anyagi világ részévé. Azt kérdezték: „Ha az ANYAG egyszerűen elfoglalt TÉR, és mélyen belül tudjuk, hogy még mindig egyszerre mindenütt másutt vagyunk… hm… akkor létezhetünk ugyanabban a TÉRben, amely magában rejti az ANYAGot?”
Természetesen igen, és amint ezt kigondolták, meg is tették, és letelepedtek az ANYAGon „belül”, éppen úgy, mintha az is egy „hely” lenne. Ehhez elhomályosították a tudatosságukat minden más hellyel kapcsolatban.
Hogy a dolgok még érdekesebbek legyenek, nagyjából ugyanakkoriban feltaláltak egy új, „bújócska” nevű játékot. Amint az megjósolható volt, a Kalandozók a saját teremtményeikben rohangáltak és rejtőzködtek, ahol valószínűleg nem találnak rájuk. Elbújtak a Most Bizonyosan Eleven Rejtekén, mert még mindig csak „most” volt (hiszen az időt még nem találták fel), és ettől fogva EMBERnek nevezték magukat.
Ez az elrejtőzés az elevenné lett ANYAGban remek ötlet volt – valójában olyan nagyszerű ötlet, hogy soha senkit nem találtak meg! Tehát annak ellenére, hogy örömmel találtak rá egy új játékra, többé nem voltak tudatában egymás felfedezéseinek. Ez komoly probléma volt.
Ez arra buzdította őket, hogy Induljanak és Derítsék fel Őket – így végül megszületett az IDŐ! Folytatták a játékokat, összejöveteleket terveztek, és kezdetét vette az igazi szórakozás. Ez addig tartott, amíg mindannyian úgy nem érezték, hogy már unalomig ismerik a dolgot.
Egy másik ötletre volt szükség, és a Kalandozók eredményeit ismerve nem kellett sok idő, hogy előálljanak egy új elképzeléssel. Azt gondolták: „Mi lenne, ha mindannyian közösen kimerészkednénk, EMBERi formában, ugyanabba a TÉRbe, pontosan ugyanabban az IDŐben?” Hűha! Ez az ötlet olyan hatalmas, olyan mély értelmű, olyan nagyszabású volt, hogy egy ősrobbanás dübörgött végig az egész teremtésen, és jelentőségét azóta magának a fénynek a feltalálásához mérik.
Most már nyilvánvalónak kell lennie, hogy ezek a Kalandozók nem a szokásos, hétköznapi kalandozók voltak. Ők teremtő Kalandozók voltak, akik egy küldetésen jártak – az volt a feladatuk, hogy annyit mulassanak, amennyit csak el tudnak képzelni. Ebben a küldetésben, mint jól tudod, őrülten sikeresek voltak, noha találkoztak néhány egyenetlenséggel, amelyek elsimítása még mindig zajlik.
Például amint feltalálták az IDŐt, olyan hosszan foglalkoztak azzal, hogy a teremtményeik közötti teremtményként játsszanak, hogy kezdték elveszíteni önmagukat. És végtelen bújócskázásaik során olyan hosszú ideig EMBERek maradtak, és nem akarták, hogy rájuk találjanak, hogy kezdték elfelejteni, hogy egyszerre „mindenütt másutt” is vannak.
Sokan még azt is kezdték elfelejteni, hogy Kalandozók, és az IDŐ előre haladtával egyre mélyebb transzba estek. Valójában olyan messzire kerültek, hogy kezdték úgy érezni, csapdába zárja őket a testük, és tehetetlenek a teremtményeik között. Többé már nem vették észre, hogy ők maguk alkották az életük tárgyait és eseményeit a gondolataikkal, bár ez nem változott. Ehelyett olyasminek látták ezeket a „dolgokat”, amivel küzdeniük kell.
Sajnos e naivitás közvetlen következménye vezetett odáig, hogy félni kezdtek. Ezt érzi egy kalandozó, amikor Furcsán Érzékeli a Létezést, az előtte álló tényleges valóságot, vagyis FÉL. Rémisztő dolognak találták. Egyáltalán nem volt szórakoztató! És ami még rosszabb, minden félreértésükkel életre kelt egy sereg érzelem.
Ilyen büszke lények még soha, semmilyen valóságban nem merültek ilyen mély kétségbeesésbe. Óriási volt a rettegésük, a dühük, a szomorúságuk és a bűntudatuk. Minden siralmas volt, míg apránként el nem kezdődött egy nagyszerű gyógyulás – nem fentről vagy valami hasonló helyről kiindulva (bár még mindig lehetnek olyanok, akik azt állítják, hogy ez a Csalódást Okozó Dolgok Alakítása volt). Ez egy belülről kifelé szivárgó gyógyulás volt, az élet segítette magát az életet – ami talán így is, úgy is egy CSODA.
Kiderült, hogy a Kalandozók tanultak az érzelmeikből. Például ha a félelem abból fakad, hogy Furcsán Érzékelik a Létezést, akkor az legalább nyilvánvaló figyelmeztetésként szolgál arra (annak számára, aki FÉL), hogy a gondolkodásuk eltért az igazságtól. 
És ezekkel az érzelmekkel kapcsolatban még több jó hír is volt. Kiderült, hogy az érzelmek meleg és barátságos, vidám és bolondos, vagy akár vad és őrült dolgok is lehetnek! És „Kitűnőségeik” azáltal érték el a legnagyszerűbb eredményüket, hogy átjutottak az összes boldog és szomorú érzelmükön. Elértek a belső Boldogsághoz az Élet Körülményeinek Elfogadásával, vagyis a belső BÉKÉhez. Ezt nagyon kevesen sajátítják el, mert a minden dologban, minden pillanatban, mindenhol és mindenkiben rejlő tökéletesség mély megértését igényli, bármi is történjék!
Mára már minden tudatosságforma a világ minden elképzelhető táján hallott a TÉRről, az IDŐről és a pompás Kalandozókról, akik az egészet megteremtették. És akik bepillantanak a teremtés e parányi szegletébe, annyira megdöbbennek azon, amit itt találnak, hogy örökre megváltoznak.
A látogatókat nem csupán a bolygók nagyszerűsége vagy a rajtuk burjánzó élet, még csak nem is az egészet folyamatosan fenntartó bátor és határtalan gondolatok döbbentik meg. A kalandból visszatérő kevesektől akad el a megfigyelők szava, és teljesen megszégyenülnek azoktól a Kalandozóktól, akik valóban megtalálták önmagukat.
Ők azok a Kitűnőségek, akiknek fénylő ragyogása és isteni megvilágosodása egy olyan megértést tükröz, hogy az IDŐben és a TÉRben minden jó, és hogy minden, mindenütt, mindig Egy. E megértés abban a rendíthetetlen tudásban gyökerezik, hogy minden dolog és esemény a gondolatból születik.
Ez után ezeket a Kalandozókat csak önmaguk elvesztése és az illúzióik szolgálata kényszerítheti érzelmileg arra – a lángoló vágyaik által –, hogy visszanyerjék és felismerjék saját isteni természetük mélységeit. Azáltal, hogy valóban megértik a valóságukat, mindenki számára lelkesítő példává és követendő ideállá válnak.
Mindezek után kissé meghökkentő, hogy többen nem csatlakoztak a Kitűnőségek rendjéhez. A sajátjukhoz bizonyára igen; csupán arról van szó, hogy még mindig annyira el vannak ragadtatva e rendkívül lenyűgöző kalandjuktól, hogy úgy tűnik, tényleg fikarcnyit sem érdekli őket az, ami „mindenütt másutt” zajlik.
Te talán jobban megérted őket. Még mindig szégyennek tűnik (legalábbis számunkra), hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagynak egy ilyen kimeríthetetlen energiát és teremtő szellemet. Ha csupán egy pillanatra megláthatnák a nagyobb valóságukat – és biztosíthatlak, hogy képesek rá –, és olyan mindentudó, korlátlan, életvidám harcosoknak látnák magukat, amilyenek mindig is voltak, az gyökeresen megváltoztatna mindent! Nem arról van szó, hogy „vissza kellene térniük”. Az ég szerelmére, dehogy! Csak azt gondoljuk, hogy jobb… „IDŐket” élhetnének meg, ha eszükbe juttatnák, hogy ők maguk teremtők. Nem gondolod?
Egyébként megfejtettük a kis rejtvényedet…
MEGVAGY!

A Kiadó engedélyével.