FőképFülszöveg:
Életünk olyan, mint egy hol lassan és méltóságteljesen hömpölygő, hol vadul áradó folyó. E kötet lapjain Paulo Coelho élete folyójának egy-egy szakaszán folytatott elmélkedéseit osztja meg olvasóival.
A gyűjtemény hosszabb s rövidebb lélegzetű írások füzére, melyek gondolkodásra késztetnek az életről, a halálról, a választás szabadságáról, az elvesztett és a megtalált szerelemről. Egyik történet humoros, a másik komoly, de mindegyik azt kutatja, milyen igazán élni. Arra biztatnak, hogy igyekezzünk álmainkat életünk valóságává tenni, s a Személyes Történetünket soha ne veszítsük szem elől.

Részlet a könyvből:
Előszó

Tizenöt éves koromban azt mondtam anyámnak:
– Rájöttem, mi az én hivatásom. Író akarok lenni.
– Fiam – felelte anyám szomorú arccal. – Apád mérnök, logikus, józan gondolkodású ember, akinek pontos elképzelései vannak a világról. Tudod te, mit jelent írónak lenni?
– Azt, hogy az ember könyveket ír.
– Haroldo bácsikád orvos, ő is ír könyveket, néhányat már ki is adott. Szerezd meg a mérnöki diplomát, és a szabadidődben majd ráérsz írni.
– Nem, mama. Én csak író akarok lenni. Nem pedig mérnök, aki könyveket ír.
– De hát ismersz egyáltalán írót? Láttál valaha is írót?
– Soha. Csak fényképeken.
– Akkor meg hogy akarsz író lenni, ha nem is tudod pontosan, mit jelent?
Hogy válaszolni tudjak anyámnak, végeztem egy kis kutatást a témában. Íme, ezt találtam az írói pályafutásról a hatvanas évek elején:

A) Egy író mindig szemüveget visel, és nem fésülködik rendesen. Ideje egyik felében mindenre dühös, a másikban pedig búskomor. Állandóan bárokba jár, ahol a többi szemüveges, fésületlen íróval vitatkozik. Nem szívesen beszél. Fantasztikus elképzelései vannak a következő regényéről, és utálja a legutolsó megjelent kötetét.

B) Egy írónak fontos, hogy ne értse meg a saját kora, különben később nem tartják zseninek. Ugyanis meg van győződve róla, hogy olyan korban született, amelyben a középszerűség uralkodik. Egy író minden egyes mondatát újra meg újra elolvassa és átírja. Egy átlagember szókincse 3000 szóból áll, ám ezeket egy igazi író soha nem használja. Minek is, amikor a szótárban ott van 189 000 másik? És ő ugyebár nem átlagember.

C) Csak a többi író értheti meg azt, amit egy író mondani akar. Ennek ellenére titokban utálja a többi írót – hiszen ők az ellenfelei: ugyanazt a trófeát szeretnék megszerezni a több évszázados hagyománnyal rendelkező irodalomtörténetben. Az író és vetélytársai a világ legbonyolultabb könyvének címéért versengenek: az lesz a győztes, amelyikük a legnehezebben érthető.

D) Egy író csupa olyan témában jártas, aminek ijesztő neve van: szemiotika, episztemológia, neo-konkretizmus. Ha sokkolni akar valakit, mond valami olyasmit, hogy „Einstein szamár” vagy „Tolsztoj a burzsoázia bohóca”. Ezen mindenki megbotránkozik, de aztán másoknak meg azt szajkózza, hogy a relativitás elmélete téves, Tolsztoj pedig az orosz arisztokraták pártját fogta.

E) Ha egy író meg akar hódítani egy nőt, azt mondja: „író vagyok”, és verset ír egy szalvétára. Ez mindig beválik.

F) Széles műveltsége folytán egy író biztosan kap irodalomkritikusi állást. És ez az a pillanat, amikor megmutathatja, milyen nagylelkű: a barátai könyveiről ír. A kritika felét külföldi szerzőktől vett idézetek teszik ki, a másik felét pedig azok a bizonyos mondatelemzések, amelyek olyan kifejezéseket tartalmaznak, mint az „episztemológiai vágás” vagy „integrált kétdimenziós látásmód”. Aki elolvassa a kritikát, azt mondja: „hű, de művelt ez a fickó”. A könyvet viszont nem veszi meg, mert nem tudja, hogyan folytassa az olvasást, ha megjelenik az episztemológiai vágás.

G) Ha egy írótól megkérdezik, mit olvas éppen, mindig olyan könyvet említ, amiről még senki sem hallott.

H) Egyetlen olyan könyv létezik, amelyik kivívta mind az író, mind társai elismerését: James Joyce Ulysses című műve. Az író soha nem mond rosszat erről a könyvről, de ha valaki megkérdezi, miről szól, nem tudja igazán elmagyarázni, így hát kétségessé válik, hogy valóban elolvasta-e. Micsoda abszurdum, hogy nem adják ki újra az Ulyssest, hiszen minden író remekműként hivatkozik rá. Úgy látszik, hülyék a kiadók, és nem élnek a lehetőséggel, hogy zsírosra keressék magukat egy olyan könyvvel, amit láthatóan mindenki elolvas és mindenkinek tetszik.

Így felvértezve magam bőséges információval, visszamentem anyámhoz, és elmagyaráztam neki, hogy pontosan mi is az író. Egy kicsit meglepődött.
– Mérnöknek lenni könnyebb – mondta végül. – Ráadásul te nem is vagy szemüveges.
Azonban már akkor is fésületlen voltam, a zsebemben ott lapult egy doboz Gauloises, a hónom alatt egy színdarab („Az ellenállás korlátai”, amiről legnagyobb örömömre egy kritikus azt mondta, hogy „a leghülyébb színdarab, amit valaha láttam”), Hegelt tanulmányoztam, és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, elolvasom az Ulyssest. Mígnem egy napon megjelent egy rockénekes, és arra kért, hogy írjak dalszövegeket a számaihoz. Ez aztán letérített a halhatatlanság keresésének ösvényéről, és visszaterelt a normális emberek útjára.
Így hát sok helyen jártam, és többször váltottam országot, mint cipőt, ahogy Bertolt Brecht mondta. A következő oldalakon elmesélek néhány pillanatot, amit megéltem, történeteket, amelyeket másoktól hallottam, elmélkedéseket, amelyeket életem folyójának egy-egy szakaszán folytattam.
Ezek a szövegek már napvilágot láttak a világ különböző lapjaiban, és most az olvasók kérésére jelennek meg egybegyűjtve.
A Szerző

A Kiadó engedélyével.