FőképFülszöveg:
Magával ragadott Théba láza, gazdag és híres akartam lenni, és hasznomra felhasználni azt az időt, mikor még mindenki ismeri e nevet: "Szinuhe, Ő, aki magányos."
 
Mika Waltari, neves finn író regényében Szinuhe, a fáraó barátja és orvosa beszéli el életének eseményekben bővelkedő, fordulatos történetét. Szavai nyomán megelevenedik előttünk az akkori nagy városok, Théba, Babilon, Kréta lüktető, tarka világa, feltárulnak a fáraó aranyházának titkai és a kikötőnegyedek sikátorainak élete.
 
Szinuhe nyitott szemmel jár a fény és a nyomor világában, látja az elnyomottak görnyedező hátát, hallja a hatalomért vívott öldöklő harcokban az emberek halálhörgését. Életére születésétől fogva súlyos rejtély nehezedik, amely magányossá teszi, és keserű tapasztalatai után még magányosabb lesz. A végső kétségbeeséstől azonban megóvja mély humanizmusa, s ez ad neki erőt ahhoz, hogy minden tudásával egy ellenséges, értetlen világban is az igazságot szolgálja.

Részlet a regényből:
5

Horemheb visszatért Jeruzsálembe, ahol időközben a határvidék minden menekültje összegyűlt, és újra eladta nekik marháikat, gabonájukat és főzőedényeiket. Azok pedig megszaggatták ruhájukat, és így kiáltoztak: „Ez a rabló rosszabb a habiruknál is!” Nagy bajba mégsem jutottak, mert templomaik, a kereskedők meg az adóhivatalok kölcsönöztek nekik pénzt a vásárláshoz. Azt, amit nem tudtak visszavásárolni, Horemheb eladta a Szíria minden zugából odagyűlt kereskedőknek. Ily módon réz és ezüst formájában oszthatta fel a zsákmányt katonái között, és ekkor értettem meg, hogy miért halt meg a legtöbb sebesült, minden fáradozásom ellenére. Társaik ellopták tőlük ruháikat, fegyvereiket, s a rajtuk található ékszert, és sem vizet, sem ételt nem adtak nekik, úgyhogy meghaltak, és a társaiknak több jutott a zsákmányból. Most értettem csak meg, hogy a tudatlan mészárosok miért jöttek oly szívesen a háborúba, s miért tértek vissza Egyiptomba oly gazdagon.
Jeruzsálem tele volt lármával, sikoltozással és a szíriai hangszerek nyekergésével. A katonáknak már volt rezük és ezüstjük, így hát sört ittak, és kedvüket töltötték a kifestett lányokkal, akiket a kereskedők hoztak Jeruzsálembe. Aztán birkóztak vagy verekedtek, megsebesítették és kirabolták egymást, de kirabolták a kereskedőket is, aminek az lett a következménye, hogy a város falain mindennap fejjel lefelé lógó katonákat lehetett látni. Ám ez sem vette el kedvüket, csupán ennyit mondtak rá: „Így volt mindig, és így lesz a jövőben is.” Rezüket és ezüstjüket elköltötték sörre és lányokra, aztán a kereskedők elmentek és a pénzt magukkal vitték. Horemheb a kereskedőket jöttük és távozásuk alkalmával egyaránt megadóztatta, és habár a katonák javára lemondott a zsákmányrészről, ugyancsak meggazdagodott. Gazdagsága mégsem töltötte el örömmel, mert amikor el akartam tőle búcsúzni, hogy visszatérjek Szimirrába, így szólt hozzám:
– Ez a háború befejeződött, még mielőtt elkezdődött volna. Levelében megfedd a fáraó, mert tilalma ellenére vért ontottam. Vissza kell térnem Egyiptomba, vissza kell vinnem katonáimat, és el kell őket bocsátanom. Sólyom és oroszlánfarkas jelvényeiket a templomok őrizetére kell bíznom, de hogy mi lesz ennek a vége, azt komolyan nem tudom megmondani, mert ez volt az egyetlen gyakorlott sereg egész Egyiptomban. Mások csak ahhoz értenek, hogy a falakra csináljanak, meg a nőket csipkedjék a piacon. Ámonra mondom, könnyű a fáraónak aranyos palotájában énekeket költeni az isten dicsőségére, de ha csak egyszer hallaná az égő falvakban felkoncolt emberek üvöltését és az asszonyok jajgatását, amikor az ellenség átzúdul a határokon, akkor talán másképp gondolkodnék.
– Egyiptomnak nincsenek ellenségei, hiszen ahhoz túlságosan gazdag és hatalmas – feleltem. – A te híred is elterjedt Szíria földjén, és a habiruk nem merik többé kidönteni a határköveket. Miért is ne oszlatnád szét seregedet? Hiszen amikor lerészegednek a katonáid, őszintén szólva, úgy garázdálkodnak, akár a fenevadak, szállásuk bűzlik a vizelettől, ruhájuk teli van nyüzsgő férgekkel.
– Nem tudod, mit beszélsz – vágott közbe. Maga elé meredt, és dühösen vakarta meg a hónalját, mert a város királyának vályogháza is teli volt férgekkel. – Egyiptom nagyon elbízza magát, és ez nem jó dolog, mert a világ nagy, és nem látjuk, hogy hol vetik el azokat a magokat, melyekből tűz és romlás terem. Hallottam, hogy az amorriták királya lovakat gyűjt, és hadiszekereket vásárol, ami igazán nem helyénvaló, mert jobban tenné, ha rendesebben fizetné az adót a fáraónak. Lakomáin az előkelők arról beszélnek, hogy egykor az amorriták uralkodtak az egész világ felett, amiben annyi igazság van, hogy az utolsó hikszoszok az ő földjükön laknak.
– Aziru király a barátom. Hiú ember, mert azt kívánta, hogy arannyal vonjam be a fogát – mondtam. – Azt hiszem, más gondja van most neki, mert hallottam, hogy olyan feleséget szerzett, aki elszívja derekából az erőt, és előbb-utóbb elgyengíti a térdét.
– Sok dolgot tudsz, Szinuhe – kezdte Horemheb, és vizsgálódva nézett rám. – Szabad ember vagy, magad döntöd el, hogy mit cselekedj, és városról városra utaztadban sok olyat hallasz, amit mások nem hallanak. Ha én a te helyedben lennék, és szabad volnék, mint te, beutaznék minden országot, hogy tanuljak. Elutaznék Mitanni földjére, meglátogatnám Babilont, és talán azt is megnézném, hogy a hettiták miféle hadiszekereket használnak, és hogyan képzik ki seregeiket. Ellátogatnék a tenger szigeteire, és megnézném, milyen nagyok a hadihajóik, melyeket oly sokszor emlegetnek. De én nem tehetem ezt, mert a fáraó hazarendelt. A nevemet is ismerik már egész Szíriában, és talán nem is hallanám meg, amit akarok. De te, Szinuhe, szíriai ruhát viselsz és olyan nyelvet beszélsz, melyet a tanult emberek mindenütt beszélnek. Aztán meg orvos vagy, és senki sem hiszi rólad, hogy máshoz is értesz, mint amihez az orvosnak értenie kell. A beszéded is egyszerű és sokszor gyerekes a fülemnek, és nyílt szemmel nézel rám, de mégis tudom, hogy szíved zárkózott, és tudom, olyasvalami lakozik benned, amit egyetlen ember sem ismer. Igazat beszélek?
– Talán igazat beszélsz – mondtam –, de mit akarsz tőlem?
– Mi lenne, ha adnék neked sok aranyat – folytatta –, és elküldenélek azokba az országokba, amelyekről beszéltem, hogy foglalkozásodat gyakoroljad, és Egyiptom orvosi tudományának meg saját tudásodnak hírét terjesszed? A gazdagok és előkelőek minden városban meghívnának, beleláthatnál szívükbe, és talán még királyok és fejedelmek is meghívnának magukhoz, és az ő szívükbe is beleláthatnál. Ám miközben foglalkozásodat gyakorolnád, szemed az én szemem, füled az én fülem lenne, és mindent az eszedbe vésnél, amit látsz és hallasz, hogy visszatérvén Egyiptomba, elmondhasd nekem.
– Sohasem akarok visszatérni Egyiptomba – válaszoltam. – Egyébként pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyek veszélyesek, és nekem semmi kedvem ahhoz, hogy egy idegen város falán lógjak fejjel lefelé.
– Senki sem tudja, mit hoz a holnap – mondta Horemheb. – Hiszem, hogy vissza fogsz térni Egyiptomba, mert aki ivott egyszer a Nílus vizéből, annak szomját nem oltja semmiféle más víz. A fecskék és darvak is minden télen visszatérnek Egyiptomba, mert más országban nem érzik jól magukat. Ezért a beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Az arany is csak annyi nekem, mint a por, melyen lábam tapos, és inkább tudásra cserélem. Ugyanúgy ganaj dolog az is, amit az idegen város faláról beszélsz, mert nem azt kérem tőled, hogy kárt vagy bármiféle rosszat tegyél, vagy megsértsed az idegen országok törvényeit. Hát talán nem hívogatja minden nagyobb város az utazókat, hogy templomaikat megmutassa nekik? Talán nem rendez mindenféle ünnepségeket a csalogatásukra, hogy otthagyják aranyaikat a lakosoknak? Minden országban tárt karokkal fogadnak, ha van nálad arany. Gyógyító tudományodat is szívesen fogadják azokban az országokban, ahol – mint hallottam – az öregeket agyonütik, a betegeket meg a sivatagba viszik, hogy meghaljanak. A királyok büszkék a hatalmukra, és gyakran parádéztatják katonáikat, hogy az idegenek is tiszteljék azt a hatalmat. Nem teszel azzal semmi rosszat, ha megnézed, hogyan menetelnek, milyen fegyvereket hordanak, vagy ha megszámlálod, hány hadiszekerük van. Nincs abban semmi rossz, ha eszedbe vésed, nagyok és nehezek, vagy pedig kicsik és könnyűek-e azok a hadiszekerek, és két vagy három embert visznek-e, mert azt hallottam, hogy némelyek a hajtón kívül pajzshordozót is visznek magukkal a harcba. Fontos azt is tudni, hogy a katonák jól tápláltak, olajtól csillogók-e, vagy pedig soványak, férgesek és szembajosok, mint az én katonáim. Aztán mondják, hogy a hettiták új fémet varázsoltak elő a földből, s a fegyver, melyet abból kovácsolnak, még a legjobban kovácsolt rézbaltát is kicsorbítja. Állítólag kékes színű és vasnak nevezik, de hogy igaz-e, nem tudom, mert talán csak új módot tanultak meg a réz edzésére és keverésére. Szeretném tudni, hogyan csinálják. A legfontosabb pedig, hogy megtudjam, milyen az uralkodók szíve, és milyen a tanácsadóik szíve.
Ránéztem, de ő már ügyet sem vetett rám, csak közönyösen lóbálta az aranyos korbácsot, és az ablaknyíláson át Jeruzsálem vályogfalait és szikláit nézegette, amelyek vörösen égtek a napsugarakban, meg az olajfákat, melyeknek levelei szürkék voltak a portól. Ám éppúgy elnézett ezek felett is, mint énfelettem, mintha távoli földeket figyelt volna. Nyaka kiegyenesedett, szemében komor fény villogott.
– Értem már a beszédedet – szólaltam meg hosszú tűnődés után. – Mostanában az én szívem is nyugtalan és heves, akár a kalitkába zárt madár. Ezért jöttem hozzád megízlelni a háborút, bár a szolgám óva intett tőle. Nincs is ellenemre, hogy messzi földekre utazzam, ahol még kevés egyiptomi járt, mert Szimirra kicsi és már nagyon meguntam. Beszéded közben elcsodálkoztam azon, hogy miképpen is bírhattam ki ott olyan sokáig. De talán az ember lassan határoz, és nem egykönnyen indul útnak, ha valaki nem parancsol rá és nem küldi el. Te mégsem vagy a parancsolóm, és azt sem értem, hogy miért akarod mindezt megtudni, mi hasznod van belőle, amikor a fáraó aranyházában ülsz és nőkkel játszadozol.
Horemheb csak ennyit mondott:
– Nézz reám!
Ránéztem, és hirtelen mintha megnőtt volna előttem. Szeme komor lánggal égett, istenre hasonlított most. Szívem reszketni kezdett, meghajoltam előtte és kezemet térdemhez kaptam.
– Elhiszed már, hogy a parancsolód vagyok? – kérdezte ekkor.
– Szívem azt mondja, hogy parancsolóm vagy, de hogy miért van így, nem tudom – válaszoltam, s nyelvem megduzzadt szájamban, reszkettem a félelemtől. – Talán az is igaz, hogy sokak parancsolójának születtél, mint mondottad. Útnak indulok hát, és szemem a te szemed, fülem a te füled lesz, de nem tudom, hasznodra válik-e, amit látok és hallok, mert abban, amit tudni akarsz, ostoba vagyok, és csak orvosi tudásom jobb, mint másoké. Mégis meg akarok tenni mindent, ami csak erőmből telik, és nem aranyért, hanem azért, mert barátom vagy, és mert nyilván az istenek is így rendelték, ha ugyan léteznek egyáltalán.
Horemheb pedig így szólt:
– Nem hiszem, hogy valaha is megbánod, hogy a barátom vagy, de mindenesetre adok aranyat is neked, mert szükséged lesz rá, ahogy az embereket ismerem. Ne kérdezd, miért drágábbak nekem az aranynál is azok a dolgok, melyeket tudni szeretnék. Annyit mégis elmondhatok neked, hogy a nagy fáraók mindig elküldtek eszes, ügyes férfiakat más birodalmak udvaraiba, de a mostani fáraó követei ostoba emberek, nem értenek máshoz, csak ahhoz, hogy miképpen ráncolják köntösüket, miképpen hordják a kitüntetést, és hogy a különféle szertartások alkalmával melyik álljon a fáraó jobb vagy bal oldalán. Ha ezekkel találkozol, ne törődj velük, beszédük csak annyit jelentsen fülednek, mint a légyzümmögés.
A búcsúzásnál Horemheb már nem viselkedett méltóságteljesen, hanem megsimította arcomat, és fejét vállamra hajtotta.
– Szívem nehéz, midőn elindulsz, Szinuhe, mert ahogyan te magányos vagy, ugyanúgy én is magányos vagyok, és szívem titkait élő ember nem ismeri. – Így szólván, azt hiszem, még mindig Baketamonra gondolt, akinek szépsége egykor rabul ejtette.
Horemheb sok aranyat adott nekem, többet, mint gondoltam volna. Azt hiszem, az összes aranyat ideadta, amit a háború idején Szíriában szerzett. Aztán fegyveres kíséretet rendelt mellém a tengerpartig, úgyhogy nem kellett tartanom a rablóktól. A tengerparton aranyamat egy nagy kereskedőházban helyeztem el, és agyagtáblákra váltottam, amelyeket biztonságosabb volt az útra vinni, mint az aranyat, mert a rablók semmit sem érhettek vele. Aztán hajóra szálltam, hogy visszatérjek Szimirrába.

A Kiadó engedélyével.