FőképAmikor elindult a Világhíres operák sorozat, kifejezetten csodálkoztam azon, hogy a modern zenedráma legjelentősebb megújítója, voltaképp megteremtője mindössze egyetlen művel, a Tannhäuserrel képviselteti magát. Jobban belegondolva azonban nincs mit csodálkozni ezen, hiszen e grandiózus és, mindenekelőtt, monumentális darabok nem csupán annak állnak ellen, hogy az egységes egészből jellemző részleteket lehessen kiválogatni (ezt még talán megtehetnénk, ahogy megtette Francis Ford Coppola, amikor a „Walkürök lovaglása”-ként ismert zenekari betétet használta a vietnami falu lebombázásának kísérőzenéjeként), hanem a wagneri végtelen dallam ténylegesen megakadályozza a kihasítást, aminek következtében jóval nehezebben élvezhetők a nem egységben bemutatott wagneri operarészletek.
 
Mindez rengeteget elmond Richard Wagner alkotói módszeréről és az eszményi zenés színház mibenlétéről kialakított elképzeléseiről. Amint azt a kötet viszonylag részletesen kifejti, nála megszűnnek az úgynevezett zárt számok, operája tehát nem a recitativókból, áriákból és együttesekből álló itáliai barokk modellt, valamint annak klasszicizált változatát viszi tovább, hanem egészen új minőséget teremt. Mi több, ahogy ezt szintén kihangsúlyozzák a szerzők, Wagner önmaga írta saját librettóit is, hatalmas tereket és szereplői gárdát igénylő operáinak előadásához pedig önálló színházat építtetett (a mai napig a Wagner-rajongók legfőbb zarándokhelyeként számon tartott bayreuthi Festspielhaust), ekképp egyetlen kézbe fogva a muzsika, a költészetet és a színpad irányítását.
 
Az életrajzi ínyencségekre vágyóknak külön csemegét jelenthetnek Wagner magyarországi kapcsolatai. Liszt Ferenc köztudottan kezdettől fogva biztató szóval és tevékenyen is támogatta a hazájából forradalmi tevékenysége miatt száműzött pályatársát, aki nem mellékesen rengeteget merített Liszt formabontó művészetéből, az azonban már kevésbé köztudott, hogy Erkel Ferenc mennyire tartott német riválisától, és – igaz, még az illendőség határain belül – amennyire tehette, akadályozni igyekezett Wagner műveinek operaházi bemutatóit és zenéjének magyarországi elterjedését. Ebben a kritikusok szintén mellé álltak, és első kritikáik erősen negatív színben festették le az általuk a „zenei jóízlés elleni merényletként” aposztrofált újításokat. A Liszt leányával folytatott házasságtörő viszony miatt (Cosima a kiváló karmester, Hans von Bülow felesége volt) pedig Wagner egy időre még legelszántabb támogatójának feltétlen bizalmát is elveszítette.
 
Mindabból, amit eddig elmondtam talán kikövetkeztethető, hogy a Wagner-operák megszólaltatása sajátos igényeket támaszt az előadók előtt, és ezért nem Luciano Pavarottik és Maria Callasok hallhatók a legsikerültebb hangfelvételeken. Ezért lehetséges, hogy a CD-mellékleten szereplő énekesek inkább e szűkebb világ híveinek körében ismertek igazán. Főként a Bayreuthot is megjárt szólisták és karmesterek kerülnek legközelebb a szerző szelleméhez, és a német illetőségű zenekarok képviselhetik leghívebben a sajátos német lelkületet.
 
Az itt hallható, elsőrangú élő felvételen jól megfigyelhető, hogy Wagner elképzelései szerint a zenekar lényegében az énekesekével egyenrangúnak tekinthető, a hosszabb instrumentális részek pedig jócskán túlmutatnak a rameau-i és glucki táncbetéteken, és inkább Beethoven és Liszt magasztos és lehengerlő szimfonikus nyelvezetéhez hasonlítanak. Ugyan a viszonylag korai, de már Wagner egyéni stílusának szinte minden jegyét (a már említetteken kívül az énekbeszédet és a vezérmotívumokat is) felvonultató Tannhäuser puszta jellegéből, a mesterdalnokok versengésében kicsúcsosodó drámából fakadóan tartalmaz néhány többé-kevésbé elkülöníthető számot (áriáról ennek ellenére csak ritkán vagy erős túlzással beszélhetünk), a vágások nem egyszer zavaróan hirtelennek, a számok lekerekítetlenek hatnak – de mindez Wagner muzsikájának sajátságaiból fakad.
 
E viszonylag kis mértékben, ám kikerülhetetlenül zavaró nehézség dacára kár lett volna kihagyni ezt a halhatatlan művet a sorozatból, és – hangsúlyozottan csak e konkrét esetben – jelentőségéhez képest bármennyire méltatlanul mellőzöttnek tűnik is szerzője, már ennyi ízelítő is elég ahhoz, hogy megtudjuk, miért tartják oly sokan zenei óriásnak és géniusznak Richard Wagnert. Az életművel pedig érdemesebb a teljes operák révén megismerkedni. Kétség sem férhet hozzá, hogy megéri az idő- és energia befektetést.
 
Előadók:
Fritz Hübner – basszus (Hermann)
Celestina Casapietra – szoprán (Erzsébet)
Spas Wenkoff – tenor (Tannhäuser)
Siegfried Lorenz – bariton (Wolfram von Eschenbach)
Peter Bindzsus – tenor (Walter von der Vogelweide)
Peter Olesch – basszus (Biterolf)
Henno Garduhn – tenor (Heinrich der Schreiber)
Günther Fröhlich – basszus (Reinmar von Zweter)
Ludmila Dvořaková – szoprán (Vénusz)
Carola Nossek – szoprán (pásztorfiú)
 
Staatskapelle Berlin
Otmar Suitner – karmester
 
A CD-mellékleten elhangzó részletek:
1. Tannhäuser és Vénusz kettőse az I. felvonásból – Im Traum war mir’s, als hörte ich
2. Tannhäuser és Vénusz kettőse az I. felvonásból – Dir töne Lob! Die Wunder sei’n gepriesen
3. Tannhäuser és Vénusz kettőse az I. felvonásból – Stets soll nur dir, nur dir mein Lied ertönen!
4. Csarnokária – Dich, teure Halle, grüß’ ich wieder
5. Erzsébet és Tannhäuser kettőse a II. felvonásban – Der Sänger klugen Weisen
6. Erzsébet és Tannhäuser kettőse a II. felvonásból – Der Gott der Liebe sollst du preisen
7. Herman és Erzsébet kettőse a II. felvonásból – Dich treff’ ich hier in dieser Halle
8. Wolfram versenydala – Blick’ ich umher in diesem edlen Kreise
9. Tannhäuser versenydala – Auch ich darf mich so glücklich nennen
10. Jelenet a II. felvonásból – Zurück von ihm! Nicht ihr seid seine Richter!
11. Erzsébet imája – Allmächt’ge Jungfrau!
12. Dal az Esthajnalcsillaghoz – Wie Todesahnung
13. Tannhäuser és Wolfram kettőse a III. felvonásból – Ich hörte Harfenschlag – wie klang er traurig!
14. Az opera fináléja – Willkommen, ungetreuer Mann!