FőképAz Így írtok ti ezen részében Karinthy a magyar költők és prózaírók háza táján néz szét és őket, az ő modorosságaikat „írja újra” sokszor egészen ellenállhatatlan humorral. A kötetben újraírt szerzők közül van olyan, aki még most is klasszikusnak számít (pl. Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és még sokan mások), van olyan, akit mintha éppen mostanában kezdenének újra felfedezni (pl. Erdős Renée), és van olyan is, akinek a neve ma már nem mond semmit vagy akit ma már inkább csak elrettentő példaként szokás emlegetni (mint pl. Szabolcska Mihályt, akivel előszeretettel példálózott a gimnáziumi magyartanárom, amikor rossz versekről beszélt). Természetesen akadnak kissé lapos, kevésbé frappáns írások is a kötetben (főleg a késői darabok között), de a könyv legnagyobb része remek szórakozást nyújt.

A könyv olvasása előtt felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon fogom-e érteni azokat a darabokat, amelyek olyan szerzők modorában íródtak, akiket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerek, de igen hamar kiderült, hogy a megértéshez és a szórakozáshoz nem muszáj ismerni az írót vagy költőt, akit Karinthy éppen kifiguráz. Persze előnyben van az, aki jártas a Karinthy korabeli magyar költészetben és prózában, hiszen az valószínűleg több apró finomságot felfedez az író szövegeiben, de az Így írtok ti darabjai efféle jártasság nélkül is élvezetesek. És egyébként is élvezetes egy kicsit gonoszkodni – főleg olyan okosan, ahogy azt Karinthy teszi.

Az eredeti szerzőket ismerő és az őket nem ismerő olvasásmód persze más-más örömöket kínál. Az első esetben például roppant szórakoztató egyetlen költeményben vagy novellában látni egy szerző számos jellegzetes modorosságát – amiket Karinthy egyébként igen komplex módon jelenít meg. Hiszen a kötet darabjaiban egyáltalán nem csak arról van szó, hogy például Karinthy utánozza vagy egyszerűen a végletekig túlozza az eredeti író jellegzetes szókincsét – ő átveszi/parodizálja a témákat, a szerkesztésmódot, a közérthetőséget, a stílust és még sok minden mást is, tehát egy jól sikerült Így írtok ti-darab legalább annyira sokrétű (vagy ismét csak Szabolcska Mihály „egyszerűségét” említve: annyira kevésrétű), mint az éppen kifigurázott szerző egy-egy eredeti műve.

Emellett azért is jó az eredetiket ismerve olvasni Karinthyt, mert lehetséges, hogy valaki megmagyarázhatatlan módon utálja valamelyik „nagy” magyar szerzőt, de nem tud rájönni, pontosan mi az, ami irritálja vagy frusztrálja őt az adott író műveiben. Karinthy legjobb írásait elolvasva viszont részünk lehet néhány megvilágosodásban, hiszen a rövid terjedelemben összezsúfolt sok-sok manír ráébreszthet arra, hogy mi az, ami zavar minket az eredeti szerző műveiben.

A második esetben, az eredeti szerzőt nem ismerve pedig azért szórakoztató Karinthyt olvasni, mert az ő írásait olvasva meg lehet próbálni „visszafejteni” a paródiát és el lehet játszani a gondolattal: vajon milyenek lehetnek egy író művei, ha azokból épp ilyen torzkép készült. És még az is előfordulhat, hogy az olvasó épp egy Karinthy-darab olvasása után kap kedvet ahhoz, hogy megnézze magának az eredeti szerzőt is.