FőképFülszöveg:
Isabel Allende regényének lapjain egy chilei család több nemzedékének tagjai elevenednek meg. A gyilkos indulatokkal, kielégíthetetlen vágyakkal megidézett vagy hívatlanul betoppanó szellemekkel teli történetben nem csak az ő sorsuk, de egy keservesen modernizálódó, majd véres diktatúrába zuhanó ország története is kirajzolódik.
Hogy kik ezek a kísértetek? A maga erejéből meggazdagodott Esteban Trueba földbirtokos-szenátor, aki egész életében a felforgató eszmék ellen küzd, s kíméletlenül megszerez mindent az életben: nőket, vagyont, hatalmat, de a feleségéhez sohasem tud közel kerülni. A szellemekkel társalgó, gyönyörű Clara, aki megjósolja a család tragédiáit, s miközben a maga különös világában él, állhatatos, szelíd jóságával mégis ő tartja össze az egyre terebélyesedő famíliát. Blanca, a lányuk, aki anyjához hasonlóan nem fogadja el a társadalmi konvenciókat, és forradalmár szerelme miatt szembefordul zsarnoki apjával. Alba, a tiltott szerelem gyümölcse, aki végül megírja a család történetét... És még számtalan felejthetetlen szereplő: ravasz prostituáltak és kegyetlen katonák, izgága diákok és ábrándos forradalmárok, bosszúra szomjas megalázottak és a megbocsátás idealista hirdetői...

Részlet a regényből:
1 | A szép Rosa

Barrabás tengeri úton érkezett a családba, jegyezte fel csinos betűivel a kis Clara. Már akkoriban szokása volt, hogy leírta a fontos dolgokat, és később, amikor megnémult, leírta a hétköznapi eseményeket is, pedig nem sejthette, hogy majd ötven év múltán én épp az ő füzeteiből idézem fel a múltat, és így heverem ki a rémületemet. Barrabás nagycsütörtökön érkezett. Ócska ketrecében maga alá piszkított, zavart tekintetében ott volt a szerencsétlen rabok tehetetlen kiszolgáltatottsága; de erős csontozatából és fejének királyi tartásából már akkor sejteni lehetett, hogy micsoda legendás óriás válik belőle. Unalmas őszi nap volt, senki sem gondolta volna, hogy a Szent Sebestyén-plébánia tizenkét órás nagymiséjén, amelyen családjával együtt a kislány is részt vett, olyasmi történik, amit le kell jegyeznie a naplóba, emlékül. A gyász jeleként a szenteket lila leplekbe burkolták, amelyeket a jámbor asszonyok minden évben elővettek a sekrestyében a ládafiából; kiporolták azokat a gyászlepedőket, melyektől olyan lett az égi kar, mint megannyi összedobált bútor költözés előtt, és se a gyertyafény, se a tömjén, de még az orgonabúgás sem tudta enyhíteni ezt a siralmas hatást. Most nem lehetett látni az életnagyságú szentek székrekedéses arcát, a halottak hajából készült parókákat, a rubinköveket, a smaragdokat, a festett üveggyöngyöket, se a firenzei nemesi öltözékeket, csak azokat a fenyegetően ágaskodó sötét formákat. Csak a templom patrónusának, Szent Sebestyénnek tett jót a gyász, legalább a nagyhéten megkímélte a hű ájtatoskodókat a fél tucat nyíllal sebzett, kicsavarodott testének szemérmetlen látványától, csordogáló vér- és könnycseppjeitől, mert olyan volt az a szent, akár egy szenvedő homoszexuális, úgy mutogatta a fekélyeit, amelyek – hála Restrepo atya ecsetjének – olyan élethűek voltak, hogy Clara megrázkódott az undortól, ha csak rájuk nézett.
A bűnbánat és böjt hosszú hetében nem kártyáztak, és nem játszottak olyan muzsikát, amely dévajságra és önfeledt örömre csábít, úgy koplaltak és szomorkodtak, ahogy csak tudtak, pedig az ördög éppen ezekben a napokban ösztökélte leginkább a katolikusok esendő testét. A böjt alatt omlós leveles tésztát, ízletes párolt zöldséget, puha omlettet és malomkeréknyi falusi sajtot ettek, minden családban így emlékeztek a Megváltó szenvedéseire, de arra ügyeltek, hogy húsból vagy halból egy falat se kerüljön a szájukba, mert rettegtek a kiátkozástól, amellyel Restrepo atya fenyegette őket. Senki se merte volna megszegni a parancsát. A pap nyilvánosan bökött rá hosszú, vádló mutatóujjával a vétkesekre, és értette a módját, hogy szavaival felbolygassa a kedélyeket.
– Te tolvaj! Elloptad a perselypénzt! – kiáltott rá a szószékből az egyik gavallérra, aki, hogy ne kelljen ránéznie, úgy tett, mintha a kabáthajtókájára tapadt pehellyel bajlódna. – Te szemérmetlen, ki a mólón paráználkodsz! – mutatott rá a csúzos, nyomorék Ester Trueba asszonyra, a Karmel hegyi Szűz ájtatos hívére, akinek ijedtében fennakadt a szeme, mert fogalma sem volt, hogy mit jelent az a szó, és azt sem tudta, hogy hol van a móló. – Bánjátok meg bűneiteket, ti vétkesek, tisztátalan dögök, méltatlanok a Mi Urunk áldozatára! Böjtöljetek, vezekeljetek!
A papot gyakran elragadta hivatásának ügybuzgalma, de fékeznie kellett magát, mert nyíltan nem szállhatott szembe annak a rendfőnöknek a parancsával, akit már megcsapott a modern idők szele, így aztán elvetette az ostorozást és a sanyargatást. De ő akkor is azt vallotta, hogy úgy lehet legyőzni a lélek gyöngeségét, ha megkorbácsoljuk a testet. Híres volt féktelen szónoklatairól. A hű lelkek plébániáról plébániára követték. Kiverte őket a verejték, amikor a pokol kínjait festegette nekik, ahol agyafúrt masinák marcangolják a bűnösök testét, amelyek aztán örök tűzben égnek, szögek verik át a hímtagokat, és undorító férgek másznak a női test nyílásaiba. Minden prédikációja a gyötrelmek ecsetelésére épült, ezzel akarta elhinteni az istenfélelmet. Mélyrehatóan boncolgatta a sátán förtelmességét, gallego kiejtésével, hisz azt tartotta földi hivatásának, hogy ezeknek a közönyös kreoloknak felrázza a lelkiismeretét.
Severo del Valle ateista volt és szabadkőműves, de politikai karrierje miatt nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy vasárnaponként és fontosabb ünnepeken hiányozzék a leglátogatottabb miséről, hiszen ott őt mindenki láthatja. Nívea, a felesége jobban szeretett közvetítők nélkül társalogni az Istennel, mert mély bizalmatlanságot érzett a csuhásokkal szemben, no meg unta, hogy mindig a mennyországról, a tisztítótűzről és a pokolról papolnak; de támogatta férje képviselői ambícióit, mert azt remélte, hogy ha Severo bekerül a kongresszusba, akkor végre neki is sikerül kivívnia a nők szavazati jogát, melyért már tíz éve harcolt szakadatlanul és lelkesen, még a sok terhesség sem vette el a kedvét. Ezen a nagycsütörtökön Restrepo atya a végsőkig próbára tette a hallgatók türelmét apokaliptikus látomásaival; Nívea egyszer csak émelyegni kezdett. Arra gondolt, hogy hátha megint terhes. Az ecetes öblítések és az epébe mártott szivacs ellenére tizenöt gyermeket hozott a világra, akik közül tizenegy élt, és már azt hitte, hogy eljutott érett korának kényelméhez, hiszen legkisebb lánya is tízéves volt. Úgy látszott, hogy végre alábbhagy bámulatos termékenysége. Igyekezett Restrepo atya prédikációjára fogni a rosszullétét, aki pont őrá mutatott, amikor azokat a farizeusokat emlegette, akik törvényesíteni akarják a zabigyerekeket és a polgári házasságot, és ezzel felforgatják a Család, a Haza, a Tulajdon és az Egyház rendjét, és akik a férfiéval egyenlő jogokat adnának az asszonynak, vagyis durván megszegik Isten törvényét, amely nem hagy kétséget ebben a tekintetben. Nívea és Severo a gyermekeikkel együtt elfoglalták az egész harmadik padsort. Clara az édesanyja mellett ült, aki türelmetlenül szorongatta a kezét, amikor a prédikáció túlságosan belemerült a test bűneinek részletezésébe, mert Nívea tudta, hogy ez olyan eltévelyedéseket idéz fel a kislány képzeletében, amelyek a valóságon is túltesznek; erre vallott, hogy Clara olyan kérdéseket tett föl, hogy senki se tudott volna válaszolni rájuk. A koraérett Clarának túl élénk volt a képzelete, ezt anyai ágon minden nő örökölte a családban. A zsúfolt templom hőségétől, a gyertyák és a tömjén szagától Nívea egyre jobban elalélt. Alig várta, hogy véget érjen a ceremónia, és hazamehessen hűs otthonába, ahol leülhet a verandán a páfrányok alá, és kortyolgathat a korsó mandulatejből, amit Dadus az ünnepnapokon készített. Végignézett a gyerekein, a kicsik fáradtan, mereven ültek vasárnapi öltözékükben, de már az idősebbek is kezdtek elpilledni. Rátekintett Rosára, a legnagyobb lányára, és mint mindig, most is elámult rajta: mintha nem is hús-vér ember volna; különös, varázslatos szépsége még őt is újra meg újra felkavarta. Nívea már a lánya születése előtt tudta, hogy angyali lényt vár, mert megjelent álmában, így hát nem lepődött meg, amikor a bába az újszülött láttán felkiáltott. Rosa fehér volt, sima és ránctalan, olyan, mint egy porcelánbaba azzal a zöld hajával, sárga szemével, „a legszebb teremtés, aki a bűnbeesés óta világra jött”, mondta a komaasszony, és keresztet vetett. Dadus a kislány első fürösztésétől kezdve kamillás főzetben mosta a haját, hogy tompítsa a színét, így olyan árnyalatot kapott, mint az antik bronz, és meztelenül napoztatta, hogy erősítse a bőrét, amely olyan finom volt, hogy a legérzékenyebb részein, a hasán és a hónalján áttűnt izmainak és vénáinak rejtett rajzolata. De ezek a cigány praktikák sem használtak, és hamarosan híre járt, hogy angyal született. Nívea azt hitte, hogy a kamaszkor ront majd valamit lánya tökéletes szépségén, de nem így történt: Rosa tizennyolc éves korára sem hízott el, nem lett pattanásos, épp ellenkezőleg, hableányvarázsa nőttön-nőtt. Bőrének halványkékes árnyalata, hajszíne, mozdulatainak lassú bája, hallgatagsága mind sellőt idéztek. Volt benne valami halszerű, és mindenki szirénnek nézte volna, ha pikkelyes farka van, de ő két lábon járt, vagyis keveredtek benne az ember és a mitológiai lények tulajdonságai. De azért Rosa majdnem úgy élt, mint a többi fiatal lány, még vőlegénye is volt: és ha egyszer férjhez megy, a szépségével járó felelősség is a férjére hárul. Rosa félrehajtotta a fejét, a templom gótikus ablakain beszűrődő fénysugár glóriát vont köré. Néhányan odafordultak, hogy megcsodálják, összesúgtak mögötte; lépten-nyomon ez történt vele, de Rosa szemlátomást észre sem vette őket, mert csöppet sem volt hiú, és ezen a napon még a szokásosnál is messzebb kalandoztak a gondolatai, arról ábrándozott, hogy milyen új állatokat fog a terítőjére hímezni; ezek a félig madár, félig emlős szörnyek, szivárványos tollazatukkal, agancsukkal, karmaikkal, rövid szárnyukkal és kövérségükkel semmibe vették mind a biológia, mind az aerodinamika törvényeit. Ritkán gondolt a vőlegényére, Esteban Truebára, nem azért, mert nem szerette, hanem mert feledékeny természete volt, és mert két év távollét már sok. A fiú az északi bányákban dolgozott, rendszeresen írt, és időnként Rosa is válaszolgatott, pergamenre másolt verseket, és virágokat ábrázoló tusrajzokat küldözgetett neki. Esteban leveleiből, melyeknek titkát Nívea rendszeresen megsértette, Rosa értesült a bányászélet nehézségeiről, az állandó omlásveszélyről, a nyaktörő munkáról, amint a telérek után kutatnak, a jó szerencse reményében felvett hitelekről. A vőlegény bízott benne, hogy egyszer valami pazar aranyrétegre bukkan, hirtelen meggazdagszik, és akkor visszatér, és karján viszi Rosát az oltár elé, a földkerekség legboldogabb embereként, ahogyan a levelei végén írta. Rosának viszont nem volt sürgős a házasság, szinte el is felejtette azt az egyetlen csókot, amit a búcsúzáskor váltottak, és már a szeme színét sem tudta felidézni makacs vőlegényének. Romantikus regények hatására – csak ilyeneket olvasott – úgy képzelte, hogy a férfi hosszú szárú csizmában jár, az arca fekete a sivatagi széltől, és kalózok kincse, spanyol aranypénz és inka ékszerek után kutat a föld méhében; Nívea hasztalan magyarázta neki, hogy a bányában az érték a kőzetekben van, mert Rosa elképzelhetetlennek tartotta, hogy Esteban Trueba tonnaszám vájja ki a sziklát csak azért, hogy égetéssel és mindenféle gonosz módszerrel egy gramm aranyat csikarjon ki belőle. Türelmesen várt rá, miközben az önmagára kiszabott óriási feladatán dolgozott, a világ legnagyobb terítőjén öltögetett rendületlenül. Előbb kutyákat, macskákat, pillangókat hímzett, de képzelőereje elragadta munka közben, és öltései nyomán képtelen állatok paradicsoma született aggódó apja szeme láttára. Severo úgy gondolta, itt volna az ideje, hogy a lánya magához térjen ebből a kábult álmodozásból, és a háztartás csínját-bínját eltanulva készülődjék a házasságra, de Nívea nem osztozott férje aggodalmában. Nem akarta ilyen prózai dolgokkal zaklatni a lányát, mert sejtette, hogy Rosa égi lény, akit nem olyan fából faragtak, hogy sokáig el tudná viselni a földi élet durvaságait, így hát békén hagyta színes fonalaival, és nem ellenezte lidérces állatkertjét.
Nívea fűzőjében eltörött egy halcsont, és a hegye szúrta a bordáit. Úgy érezte, megfullad a kék bársonyruhában, amelynek csipkés nyaka túlságosan magas volt, az ujja nagyon szoros; a dereka is úgy be volt fűzve, hogy mikor végre kifejtette magát a míderből, még félóráig hasgörcsök kínozták, míg a belei a helyükre nem kerültek. Szüfrazsett barátnőivel sokszor megvitatták ezt a kérdést, és arra a következtetésre jutottak, hogy amíg a nők le nem vágatják a szoknyájukat és a hajukat, le nem vetik a fűzőjüket, egyre megy, hogy járhatnak-e orvosegyetemre, és van-e szavazati joguk, hiszen úgysincs bátorságuk semmihez; de ő sem mert elsőként szakítani a divattal. Hirtelen észrevette, hogy a gallego hangja már nem kalapálja az agyát. A pap kedvelte és gyakran alkalmazta az ilyen hosszú szüneteket, mert ismerte a kényelmetlen csend hatását. Lángoló szemét egyenként végigjáratta a hívőkön. Nívea elengedte a lánya kezét, és a zsebkendőjét kereste a ruhaujjában, hogy letöröljön egy verejtékcseppet a nyakáról. A csend megsűrűsödött, az idő mintha megállt volna a templomban, de senki sem mert köhinteni vagy zsibbadt tagjain lazítani, nehogy magára vonja Restrepo atya figyelmét. A pap utolsó szavai még ott vibráltak az oszlopok között.
És ekkor, a szorongató csöndben – Nívea még évek múltán is emlegette – kristálytisztán hallatszott a kis Clara hangja:
– Pszt! Restrepo atya! Ha ez az egész pokolmese csak hazugság, akkor jól kibabrált velünk!
A jezsuita mutatóujja, amely megint fenyegetően emelkedett a magasba, most hirtelen megállt a levegőben, és úgy meredt a feje fölé, akár egy villámhárító. A gyülekezet visszafojtotta a lélegzetét, akik eddig bóbiskoltak, most azok is felneszeltek. A Del Valle házaspár mozdult meg először, úrrá lett rajtuk a vakrémület, és látták, hogy a gyerekek is idegesen mocorognak. Severo rájött, hogy cselekednie kell, mert mindjárt kitör a hahota, vagy rájuk szakad az ég. Gyorsan karon fogta a feleségét, nyakon ragadta Clarát, és gólyaléptekkel vonszolta kifelé őket. A többi testvér tolongva igyekezett utánuk. Sikerült kijutniuk, mielőtt a pap egyetlen villámcsapással sóbálvánnyá változtatta volna mindnyájukat, de a küszöbön még hallották a megsértett arkangyal szörnyű kiáltását:
– Te ördöngös! Te gőgös ördögfajzat!
Restrepo atya ítélete, mint egy súlyos kórisme, úgy vésődött be a család emlékezetébe, és az elkövetkező években gyakran akadt ok, hogy eszükbe jusson. Csak Clara nem gondolt rá többé, éppen csak felírta a naplójába, azután megfeledkezett róla. Hanem a szülők csak nem tudták megemészteni a történteket, bár abban megegyeztek, hogy az ördöngösség és a gőg mégiscsak túl nagy bűnök egy ilyen kislánynak. Féltek az emberek gonosz nyelvétől és Restrepo atya elvakultságától. Addig a napig nem adtak nevet a legkisebb lányuk különcségének, és a sátán mesterkedésére se gyanakodtak vele kapcsolatban. A kislány természetes adottságának tekintették, hiszen így fogták fel Luis sántaságát vagy Rosa szépségét is. Clara szokatlan szellemi képessége senkit sem zavart, különösebb galibát sem okozott, legtöbbször jelentéktelen dolgokban nyilvánult meg, bizalmasan szűk családi körben. Néha megesett, hogy étkezéskor, mikor mind összegyűltek a nagy ebédlőben, és szigorúan kor és rang szerint körbeülték az asztalt, egyszer csak a sótartó táncolni kezdett, és aztán vándorútra kelt a poharak és tányérok között, nem lehetett tudni, hogy miféle erő mozgatta, de az biztos, hogy nem bűvészmutatványról volt szó. Nívea megrángatta Clara hajfonatát, és ez a módszer mindig bevált: a lánya ilyenkor abbahagyta a bolondozást, mire a sótartó megint olyan lett, mint egy közönséges sótartó, és meg se mozdult többé. Vendégség esetén a testvérek megegyeztek, hogy aki legközelebb ül, egyetlen csapással megállítja a mozgolódást az asztalon, még mielőtt az idegenek észrevennék és megrémülnének. A család, mintha semmi se történt volna, tovább evett. Hozzászoktak a legkisebb lánytestvér jövendöléseihez is. Előre bejelentette a földrengéseket – és ez nagyon hasznos volt, hiszen hazánkban gyakoriak a természeti katasztrófák –, és így idejében biztonságba helyezhették a porcelánkészletet, és előkészíthették a papucsot, hogy éjszaka gyorsabban menekülhessenek. Hatéves volt, mikor megjósolta, hogy Luist le fogja vetni a ló, de a bátyja nem hallgatott rá, és az lett a vége, hogy kificamodott a csípője. Idővel megrövidült a bal lába, és egy maga fabrikálta vastag talpú, különleges cipőt kellett hordania. Ettől az esettől Nívea megijedt, de Dadus megnyugtatta, hogy vannak gyerekek, akik úgy röpködnek, mint a legyek, mások álmukban látják a jövendőt, és szellemekkel társalognak, de mindez elmúlik, amikor elveszítik az ártatlanságukat.
– Egy sem marad ilyen, ha megnő – mondta. – Meglátja, ha megjön a miskulanciája, elmegy a kedve, hogy bútorokat mozgasson és szerencsétlenségeket jósolgasson.
Clara volt Dadus kedvence. Dadus segédkezett a kislány világra jöttekor, és valójában csakis ő értette meg a lányka hóbortosságát. Dadus fürdette, ringatta, mióta csak Clara kibújt az anyja hasából, és attól a pillanattól kezdve kétségbeesetten szerette ezt a törékeny teremtést, aki néha alig kapott levegőt, mert a tüdeje tele volt váladékkal. Ha a kislány fuldoklott, lilult, kékült, Dadus a hatalmas keblére szorítva melengette, mert azt tartotta, hogy ez az asztma legjobb gyógyszere, sokkal hatásosabb, mint Cuevas doktor pálinkaízű szirupjai.
Ezen a nagycsütörtökön Severo fel-alá járt a szobában, nyomasztotta a botrány, amit a lánya okozott a misén. Azt hajtogatta, hogy a huszadik században, a fény századában, a tudomány és a technika korában, amelyben az ördög már végleg elvesztette a tekintélyét, csak egy olyan vakbuzgó ember, mint Restrepo atya hihet még az ördöngösségben. De Nívea félbeszakította, hogy nem ez a lényeg. Majd akkor jön a haddelhadd, ha a lányuk hőstettei kiszivárognak a ház falai közül, a pap nyomozásba kezd, és az egész világ értesül a dolgokról.
– Megindul a népvándorlás, és majd úgy bámulják, mint egy csudabogarat – mondta Nívea. – A Liberális Pártot meg elviszi az ördög – fűzte hozzá Severo, aki politikai karrierjét féltve azt mérlegelte, hogy milyen kárt tehet benne a család kis boszorkája.
Itt tartottak, amikor csoszogó papucsában, suhogó, keményített alsószoknyáiban bejött Dadus, és jelentette, hogy az udvarban épp most tesznek le a földre egy halottat. Így is volt. Négylovas kocsival érkeztek, tele volt velük az első udvar, letiporták a kaméliákat, összeganajozták a ragyogó kövezetet, porfelhő volt, a lovak toporzékoltak, a káromkodó emberek tolongtak, és babonás mozdulatokkal védekeztek a rontás ellen. Marcos bácsi holttestét és csomagjait hozták. Fekete ruhás, mézes-mázos emberke állt a tömeg élén zsakettben és hatalmas kalapban; ünnepélyes beszédbe kezdett, hogy elmondja a történteket, de Nívea durván félbeszakította, és rávetette magát a poros koporsóra, melyben legkedvesebb fivérének maradványai voltak. Követelte, hogy nyissák fel a tetejét, hogy a saját szemével láthassa a halottat. Egyszer már eltemettették vele a fivérét, így aztán most sem akarta mindjárt elhinni, hogy csakugyan meghalt. A kiabálásra összefutottak a ház cselédei, és a gyerekek is előjöttek, amikor meghallották nagybátyjuk nevét a gyász jajszavával keveredve.

A Kiadó engedélyével.