Főkép Molnár Ferencet a legtöbben A Pál utcai fiúk kötelező elolvasása révén ismerik. Ki tudja, hogy talán világszerte a legismertebb magyar író, akinek alakja ennek ellenére ellentmondásos, megítélése és műveinek értékelése nem egyértelmű, neve sok vitát kavar?
 
Pedig születése idején a Liliom nem aratott diadalt Magyarországon. Itthon csak akkor látták be, hogy igazából remekmű, amikor már világsikert ért el. Molnár prózai műveivel ellentétben a dráma nyelvezete szabatos, könnyed, emiatt enyhén egyéniség és költőiség nélküli is. Ennek ellenére érezhető rajta a személyesség, és háttere valóban az, hogy Molnár ezzel a művel akart bocsánatot kérni első feleségétől, akit – akárcsak a főszereplő hintáslegény, a pesti vagány – megütött, amikor az asszony pár hónapos terhes volt. Azonban a történetbeli Julikával ellentétben a felesége nem bocsátott meg. Érdemes megjegyezni, hogy Molnár rátapinthatott valamire, mert ez a darab – ilyen-olyan átalakításokkal – számos színpadon megjelent Angliától Amerikáig és Argentínától Törökországig. Mi több, Molnár Ferenc első magyar drámaíróként tört be az orosz színpadokra.
 
A mű atmoszférája nagyon erős. A 20-as, 30-as évek Magyarországán, Budapesten játszódik – az ugrik be róla, amikor a Közlekedési Múzeumban beállunk a díszletállomásba és a bajszos-abroncsszoknyás bábuk közt képzeletben várjuk a gőzmozdonyt. Ez az a világ, mikor még szinte minden polgári családban háztartási alkalmazott végezte a mosógép, mosogatógép és porszívó munkáját, kevés megbecsültséggel és szűkre szabott kimenőkkel. A Ligetben aztán várt a nagy szerelem. Meghatározatlan marad, hogy a darabbéli Julika mit lát a faragatlan, nőcsábász kikiáltóban, ami miatt végleg hozzáköti életét, pedig csupán nyomort és pofonokat kap – az önsorsrontáson vagy a végzet hatalmán kívül nehéz más magyarázatot találni. Talán a szédülés az oka, hiszen a körhinta tulajdonosnője mellett az összes odajáró cseléd odáig van a pasasért. Vagy az is magyarázat lehet, hogy a szerelem minden fölött szemet huny, mindent megbocsát, és az író ezzel a verzióval akart elégtételt venni saját, másképpen alakult sorsán.

Azonban aki csirkefogó, az is marad, ez világosan kiderül az abszurdba hajló égi rendőrőrs-jelenetben és az utolsó képben: hiába az évekig tartó tisztítótűz, Liliom jobb ötlet híján csillagot lop a lányának, aztán mégis újra elcsattan egy ütés. Julika szent, vagy inkább egy szent szobra lehetne, Liliom viszont hús-vér ember, nagyon találó jellemábrázolással.
 
Az üvegcipő bolondos cselédlánya békebeli Hamupipőkeként zsong-bong, terít, és az éltes, mogorva bútorasztalosról álmodik, akit szállásadónője már a darab elején (mai fejjel követhetetlen logikával) érdekházasságba rángat. Csupa látszat és hazugság az egész; a röhejes, égszakadásba torkolló, tapinthatóan érzékletes lakodalom, és az egymást kerülgető szerelmespárok. Mint a mesében, a bolondnak szabad kimondani az igazságot, és a cselédlány néhány pálinka után szét is kiabálja a tutit mindenkinek. Azután elrohan, hogy bordélyba álljon, ám másnap, a rendőrségen már senki nem haragszik rá, és a tisztességes lány megmenekül, sőt, kézen fogva távozik az újdonsült és mogorva férjjel. Csak találgathatunk, hogy a közönségsiker hajszolása miatt lett-e ilyen mézesmázos befejezése a történetnek; nekem ez nem illett a műhöz, nagyokat pislogtam a végén. Így inkább lett abszurd, mintsem komikus.
 
A Játék a kastélybannal először egy tévés színházi közvetítés alkalmával találkoztam. Sosem bírtam tévében színházi közvetítést nézni, de ennél valahogy ott ragadtam a képernyő előtt. Világ életemben taszítottak a frakkban és kalapban, nagy szoknyában antik bútorok között keringő szereplők, de a darab szövege és története magával ragadott. Pedig az egész két egybenyitható szobában játszódik, ahol váratlanul érkező színházi szerzők kihallgatnak egy frivol, megcsalásra utaló beszélgetést, majd helyreigazításként e köré íródik egy színdarab, melyet a bűnösöknek kell előadniuk.
 
Dőltem a nevetéstől, ami a Comedy Central műsorai esetében is ritkán történik meg velem. (Lehet, hogy Molnár sitcomokat írna, ha ma élne...?) Lukács Sándor Almádí szerepében a mai napig előttem van, s bár sajnos a színészek látványa nélkül nem olyan átütő erejű a szöveg, még így is nagyokat vigyorogtam a metrón. A darab a darabban érzést Molnár egy kicsit egymással szembefordított tükrökhöz hasonlóan boncolgatja, ami a történet frivolságán túlmutatva jelzi, mennyire tudatos, hatásértékekben is gondolkodó író volt valójában. Lényegi interakció nélkül, de gondosan felépített utalásokon keresztül behúzza közönségét a saját világába, igyekszik elmosni a valóság és színdarab közti határvonalat. Citrom és őszibarack...