FőképA regény elbeszélője, a hosszú ideje Kanadában élő, magának való tanár, Johnny Wheelwright az 1980-as évek végéről tekint vissza az 50-es és 60-as évek kisvárosi Amerikájában töltött kamasz- és fiatal felnőttkorára, valamint arra a barátságra, amely a történet főhőséhez, az apró termetű, elviselhetetlenül visító hangon beszélő, kritikus szellemű, végtelen (babonás) hittel rendelkező és önmagát Isten ujjának képzelő fiúhoz, Owen Meanyhez fűzte őt.

Johnny és Owen egymás mellett nőttek fel, együtt játszottak, egy iskolába jártak és minden körülmények között kitartottak egymás mellett. De a két fiú kapcsolata nem éppen átlagos, hiszen Johnnyt és Owent a barátságon kívül más is összeköti: például az, hogy Owen egy szép napon megölte Johnny anyját, amikor fejbe találta a nőt egy túlságosan erősen megütött baseball-labdával; vagy az, hogy Johnny a barátja tökéletesen kivitelezett tervének köszönhette, hogy nem kellett harcolni mennie Vietnamba.

De a regény jóval több, mint egy barátság krónikája. Irving remekül ábrázolja a kisvárosi életet és roppant átérezhetően ír az 50-es és 60-és évek Amerikájáról: a tévé tömeges elterjedéséről; a politikusok (például John F. Kennedy) iránt érzett általános rajongásról, majd a csalódásról, amikor kiderült, hogy a már-már megváltónak hitt közéleti személyiségek sem feddhetetlen életet élő emberek; a vietnami háborúról és a háborúra adott reakciókról; vagy éppen a különböző vallásos felekezetekről és a hit (istenhit) kérdéseiről általában.

A sok „nagy” téma azonban nem terheli túl a történetet, hiszen Irving csodás és remek humorérzékkel megáldott mesélő, akinek a könyveiben élvezet „benne lenni” s aki a legkomolyabb témákról is úgy tud írni, hogy az olvasó nem érzi agyonnyomva magát olvasás közben. És ebből a regényből úgy tűnik, Irving szeret ironizálni is.

A szereplők a történet során többször hivatkoznak Thomas Hardy megfigyelésére, amelynek a lényege az, hogy a kezdeti ígéretek sosem valósulnak meg, de a valóra nem váló dolgok helyett kap valami olyasmit az ember, amire egyáltalán nem számított. A Fohász Owen Meanyért ezen megfigyelés ironikus (és roppant terjedelmes) illusztrációjának is tekinthető.

John Irving mindjárt a regény legelején felkelti az olvasó kíváncsiságát néhány rejtéllyel: vajon mi volt az a KIMONDHATATLAN BORZALOM, amit a katolikus egyház elkövetett Owen Meany családja ellen s aminek hatására Owen Meany csatlakozott az episzkopális egyházhoz? Ki lehet a narrátor apja, akinek az identitását a fiú anyja egész életében gondosan titkolta? Pontosan mit látott Owen 1953 baljóslatú karácsonyán a Karácsonyi ének színházi előadásán az egyik kelléksírkövön?

Ezek a kérdések – sok más rejtély mellett – újra meg újra felbukkannak a történetben, és mivel a Fohász Owen Meanyért főszereplője mániákusan hisz az előjelekben, s mivel a történet maga is bővelkedik az előjelekben, az olvasó szinte önkéntelenül elkezd ezekre vadászni és közben reménykedik, hogy végül majd fény derül az összes rejtélyes ügyre. És valóban: a történet végére az összes nagy titok kiderül – csakhogy addigra ezek a titkok már nem is tűnnek olyan borzasztóan érdekesnek, vagy legalábbis a „megoldás” prózai egyszerűsége egyáltalán nincs arányban azzal a feszültséggel, amit Irving az olvasóban keltett az első ötszáz oldalon az állandó utalgatással és az előjelek gondos elhelyezésével.

Meglehet, hogy ilyen egy modern (amerikai) eposz: tele van önfeláldozó és a küldetéstudat által hajtott hősökkel, komoly problémákkal, nagy döntésekkel és nagy tettekkel – aztán a végére minden ironikussá válik és kiderülhet, hogy a komolynak hitt problémáknak egyszerű és csöppet sem érdekes megoldásuk van, vagy hogy a hős nem úgy és nem azért az ügyért áldozza fel magát, ahogy ő azt elképzelte.

Ha tehát valaki éppen valódi „hősies” történetre vágyik, előfordulhat, hogy kissé csalódni fog Irving regényében. Kellőképpen ironikus hozzáállással olvasva viszont a Fohász Owen Meanyért remek élmény.

Részlet a könyvből