FőképFülszöveg:
"Ez a kötet a komolyzene nagyjainak életéből merít. Olyan történeteket sorol fel, melyeket ők maguk, a barátaik, a szeretteik vagy a hozzájuk kevésbé közel álló kortársak vetettek papírra. Nem pletykálni és nem kukkolni akar. Az a szándéka, hogy - bármily halványan is, de - rávilágítson a nagy zeneművek keletkezési körülményeire. Legyenek humorosak vagy tragikusak, könnyedek vagy mély értelműek, hétköznapiak vagy emelkedettek, magán- vagy közéletiek, egy a céljuk: emberi arcot adni egy évezred zenéjének? - írja Norman Lebrecht, Művészek és menedzserek és a Maestro! Magyarországon is ismert szerzője.
 A könyv mindenekelőtt remek mulatság, ugyanakkor alapos kutató és rendszerező munka eredménye, és az egész zenetörténetet felöleli: Arezzói Guidótól (991-1050) Pierre Boulezig (sz. 1925) tart a komponisták sora, melyet néhány nagy előadó (többek között Beecham, Caruso, Saljapin, Rosztropovics) színesít. Szerepelnek benne szép számmal magyarok is.
 
Lebrecht gyűjteménye az anekdotázás természetére is rávilágít. Több szem nemcsak többet lát, de olykor egészen mást, esetleg homlokegyenest az ellenkezőjét. Vagy ne adj` isten, nem mondanak igazat az állítólagos szemtanúk. Az egyik például úgy látta, hogy pontosan az történt Berlioz Requiem-jének bemutatóján, amit maga a szerző az emlékirataiban elmesélt, a másik szerint egy szó sem igaz belőle. Egy harmadik (mint mondja) megkérdezte Berliozt, hogyan írhatott le ekkora valótlanságot, mire a komponista nevetve azt válaszolta: "Túlságosan jó történet volt ahhoz, hogy lemondjak róla!"

Részlet a könyvből:
Joseph HAYDN
(1732–1809)

Kortársai szerető tisztelettel Papának nevezték, bátorította Mozartot, tanította Beethovent, és művészetével a modern szimfónia és a vonósnégyes atyja lett.

•

1759-ben Haydn első karnagyi állását töltötte be Morzin grófnál Bécsben. Évekkel később kedvtelve mesélte, hogy egy nap, amikor a csembalónál ült, a szép Morzin grófné fölé hajolt, hogy belenézzen a kottába, és eközben kibomlott a vállkendője.
– Először láttam ilyet, és megzavarodtam. A játékom akadozó lett, az ujjaim a billentyűkhöz ragadtak.
– Mi van magával, Haydn? Mit művel? – lepődött meg a grófné.
– De kegyelmes asszonyom, ki ne zavarodna meg ilyen látványtól! – feleltem teljes tisztelettel.

•

Esterházy herceg zenekarában több ifjú házasember volt, akinek nyáron, mikor a herceg Eszterházán tartózkodott, Kismartonban maradt a felesége. Egyszer szokásától eltérően a herceg több héttel meghosszabbította eszterházai tartózkodását. Az elkeseredett ifjú férjek Haydnhoz fordultak segítségért.
Haydnnak az az ötlete támadt, hogy ír egy szimfóniát, … amelyben egymás után elhallgatnak a hangszerek. Arra kérte muzsikusait, amint szólamuk véget ér, fújják el gyertyájukat, és hagyják el a termet. A herceg és hallgatósága rögtön megértette a célzást. Másnap hazamehettek a muzsikusok.
Így mesélte el nekem Haydn a “Búcsú”-szimfónia történetét.
Georg August von Griesinger (1769–1845), a bécsi szász követség tisztviselője, Haydn életrajzírója

•

Amikor évekkel később Haydn Londonban járt, arra lett figyelmes, hogy az angolok, akik nagyon kedvelik élénk és vidám zenéjét, el-elszunyókálnak a lassú tételek alatt. Ezért írt egy andalító Andantét, amelyben a zenekar fokozatosan elhalkul, majd némi csöndes játék után az üstdob hangjára hirtelen felzúg és felriasztja a közönséget. Erről a meglepetésszerűen megszólaló ütőhangszerről kapta nevét az “Üstdob”-szimfónia.

•

A hálószobáját huszonnégy kánon kottája díszítette, a saját kompozíciói.
– Nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy jó képeket vásároljak, ezért más ritkaságokat akasztok a falaimra.
Amikor a felesége azért panaszkodott, hogy nincs elég pénz a háznál, hogy el tudná temettetni, ha hirtelen meghalna férjeura, Haydn így válaszolt:
– Ha ez történne, vidd el ezeket a kánonokat egy kiadóhoz. Biztos futja belőlük egy rendes temetésre.

•

Egy délelőtt kis termetű, jól öltözött úr jelent meg a Howell-zeneműboltban, és zongoradarabokat keresett. Howell néhány Haydn-szonátát tett elé, amelyet nemrég adtak ki. Az idegen e szavakkal utasította el őket:
– Nem, nekem ezek nem tetszenek.
– Uram, nem látja, hogy Haydn írta őket?
– De látom, csakhogy én valami jobbat szeretnék.
– Jobbat?! – méltatlankodott Howell. – Uram, hadd ne szolgáljam ki az ön ízlését – tette hozzá, és már elfordult, amikor az illető felfedte kilétét. Howell örömében átölelte Haydnt, akit mélyen meghatottak a kereskedő szavai. Jó barátok lettek.

•

1805-ben olyan rossz egészségi állapotba került, hogy halálhírét költötték. A párizsi lapok is közölték a szomorú újságot, az Akadémia pedig (amelynek tagja volt) a saját halottjának tekintette, és misével akart megemlékezni róla. Ez a hír rendkívül szórakoztatta.
– Ó, miért nem értesít e tudós és nagylelkű társaság, hogy én is ott lehessek, és vezényeljek a saját gyászünnepségemen?! – sóhajtott fel.

•

Amikor kiásták Haydn koporsóját, hogy Gumpensdorfból mostani, bécsi nyughelyére vigyék, koponya nélkül találták a holttestét. Úgy hírlett, a kórboncnokok valami betegség nyomaira bukkantak annak idején. Anélkül, hogy részletekbe mennék, a tényre szorítkozom: amikor legutóbb – 1873 novemberében – Bécsben jártam, az a megtiszteltetés ért, hogy Rokitanzky báróval, a nagykórházak főigazgatójával vacsorázhattam. Ebéd után a báró a dolgozószobájába vezetett, és óvatosan a kezembe adta a gondosan megőrzött ereklyét: Haydn papa hiányzó koponyáját.
John Ella (1802–1888), angol koncertrendező és zenei közíró
 

LISZT Ferenc
(1811–1886)

Óriási hatással volt a XIX. zenéjére és társadalmára. Az általa szított heves érzelmeknek Heine a “Lisztománia” nevet adta. Idősebb korában felvette a négy alsóbb egyházi rendet, “Liszt abbé” lett.

Beethoven titkára, Schindler 1823-ban ezt írta kenyéradójának: “Ugye meghallgatja a kis Liszt koncertjét? Ez nagyot lendítene a fiún. Ígérje meg, hogy elmegy!”
És Beethoven elment. Amikor a “kis Liszt” fellépett a pódiumra, az első sorban ott látta Beethovent. Ettől inkább felvillanyozódott, mint megrendült, mert olyan odaadással és átszellemülten játszott, hogy mindenkit magával ragadott. Utána még zúgott a taps, amikor Beethoven fölment a pódiumra, megölelte az ifjú zongoravirtuózt, és megcsókolta. “Mind a két orcámat” – ahogy Liszt beszámolt róla.

•

Liszt az elsők között hívta fel a francia zenei világ figyelmét Schumannra. Előadta a darabjait, és lelkes kritikákat írt róluk a sajtóban. Az egyik francia zenei lapban Clara Schumannról is közzétett egy hosszú méltatást. Miután megjelent, megkérdezte a zongoraművésznőt, hogy tetszett-e neki. Az igennel felelt, de hozzátette:
– Miért írta azt, hogy gyakorlás közben jobbról is, balról is egy fekete macska ül a zongorámon a kottatartó mellett? Tudja, hogy ez nem igaz.
– Drága hölgyem! – felelte Liszt. – Ahhoz, hogy a francia olvasó befogadjon egy ilyen cikket, kell bele egy kis fűszer.

•

Az egyik esten, amelyet a szentpétervári udvarban adott – ahol mindig nagyon jól fogadták –, Miklós cár, aki nem volt nagy zenebarát, szóba elegyedett egy hölggyel, és nem törődve Liszt játékával, igen hangosan beszélt. Liszt hirtelen abbahagyta a zongorázást, és otthagyta a hangszert.
– Miért fejezte be a játékot?
– Amikor az uralkodó beszél, mindenki másnak hallgatni kell – hangzott az elmés válasz.

•

– Emlékszik, amikor még mint kisfiú a házamban játszott? – kérdezte tőle Lajos Fülöp, a francia király. – Akkor még Orléans hercege voltam. Nagyot változtak azóta a dolgok!
– Igen, felség, csak nem jó irányba – mondta Liszt kimérten.

•

Egy megszállott weimari udvarhölgyet jellegzetes, áporodott dohányszag lengett mindig körül. Az udvaroncok, még a barátai sem tudták mire vélni a dolgot, míg véletlenül ki nem derült, hogy ereklyeként hord a keble között egy szivarcsonkot, amelyet Liszt után szedett fel az utcán. F. L. monogramos, ékkővel díszített, drága medaliont csináltatott neki, és hófehér nyakába akasztotta. Onnan áradt a bűz, amely oly sokáig tartotta izgalomban a nagyherceg udvartartását.

•

Egy fiatal zongoristanő a nagyobb közönség reményében Liszt-tanítványként hirdette magát berlini koncertje előtt. Minthogy még életében nem látta Lisztet, nagyon megrémült, amikor a koncert reggelén azt látta az újságban, hogy az Abbé a városba érkezett. Muszáj volt bevallania az igazat, és elment a szállodába, ahol Liszt lakott. Miután bevezették hozzá, sűrű könnyek között a bocsánatát kérte. Liszt megkérdezte tőle, mit fog játszani, majd leültette a zongorához, és eljátszatta vele a darabokat. Utána felhívta a figyelmét néhány részletre, végül megpaskolta az arcát, és e szavakkal bocsátotta útra:
– Na, most már elmondhatja, kevesem, hogy Liszt tanítványa.

•

Amint Wagner koncertjét meghirdették, Budapest nyomban ellenállást tanúsított. A sajtóban olyan hangok hallatszottak, hogy Budapest nem német város, és semmi nem indokolja, hogy a magyarok egy német vállalkozásra költsék a pénzüket…
Olyan gyengén fogytak a jegyek, hogy már attól féltünk, kudarcba fullad a dolog. Ez igen kellemetlenül érintette volna a Mestert, és rossz fényt vetett volna fővárosunkra. Liszt, értesülvén a helyzetről, azonnal kijelentette: – Majd eljátszom a koncerten Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét. – Aznap, hogy a közönség értesült Liszt döntéséről, az összes jegy elkelt.

A Kiadó engedélyével.