Főkép

Simenon életében hozzávetőlegesen 200 könyvet írt. Maigret csak 78-nak a főszereplője, ezért azt mondom, éppen ideje volt az életmű egyéb darabjaiból is kiadni valamit. Erre az utóbbi évtized(ek)ben nem volt példa, ami azért is fájó, mert a szerző egy időben úgy gondolta, ezek a sorozatba nem tartozó regények mutatják meg igazán a tehetségét, ezek miatt ismerik el, fogadják be majd az irodalmi körök. Van igazság ebben az elképzelésben, mert a többi művét – legalábbis amiket eddig olvastam – valóban nem lehet sima krimi címkével elintézni, annál jóval összetettebben boncolgatja/ábrázolja benne a szereplőket. Mint ahogyan A kísértetekben is történik.
 
„Minden Simenon-történet egy kudarc története… De amikor az ember a végére ér egy regényének, ha rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle.”
Federico Fellini
 
Ezt az idézetet azért másoltam ide, mert remekül megfogalmazza, mire számíthat az olvasó egy Simenon kötetben. Semmi jóra – de tényleg, az utóbbi pár évben olvasott majd negyven könyv közül egyetlenre sem emlékszem, aminek a végén minden jóra fordult volna. Értelemszerűen a tettesek mindig lelepleződtek, vagy amikor Maigret került vád alá, kiderült az ártatlansága – de ez sosem járt együtt „a világ ettől jobb lett” érzéssel. Ami azért elég fura.
 
Jelen könyv 1948 végén íródott, de már csak a rákövetkező évben jelent meg. Ezzel a két dátummal arra kívánok utalni, hogy nem csak manapság írnak könyveket sorozatgyilkosokról, hanem erre már jóval korábban sor került. Az eltérés legfeljebb annyi, hogy Simenon nem a kivitelezés naturalisztikus megjelenítésére helyezi a hangsúlyt, hanem az érintett belső folyamataira. Ebből viszont azonnal akkora adagot kapunk, ami első olvasatban bizony padlóra küldi a gyanútlan érdeklődőt. Pedig a stílus most sem tér el a korábban megszokottól, ugyanaz a kicsit szikár próza, ami a Maigret eseteket is jellemzi. A különbség legfeljebb annyi, hogy ezúttal több környezetleírást kapunk – ez viszont teljesen érthető húzás, mivel nem hagyományos módon elmesélt sztoriban van részünk.

Gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig egyetlen szereplő, Léon Labbé révén vagyunk jelen az eseményekben, csak arról értesülünk, amit ő lát, hall vagy gondol. Ez kifejezetten előnyös megoldás, mert az intimitás személyiségének olyan mélységeit teszi elérhetővé számunkra, ahogyan senkinek sem látunk a fejébe. Másrészt viszont hátrányos, mert csak rajta keresztül kapjuk a külvilág behatásait, s időnként bizony ez komoly szűrést jelent. Hát, nem szívesen lennék Léon pszichológusa vagy gyóntatója.
 
Aki kíváncsi Simenon másik arcára, vagy csak egy jó kis sorozatgyilkosos, elmeturkálós olvasmányra vágyik, az mindenképpen szerezze be A kísérteteket – ilyen regény biztosan nem jut minden héten a kezébe.

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza