FőképA Szerelmes lányok, a Lányok a pácban és a Lányok késésben című könyvekből már ismerős barátnők egyre felnőttesebb problémákkal találják szemben magukat, miközben szívük mélyén valójában még mindig kislányok. Jacqueline Wilson pedig megint olyan aktuális témákat helyez kérlelhetetlen nagyítója lencséje alá, amelyek éppen a tinikre jelentik a legnagyobb veszélyt. Bár nem csak rájuk…

A három barátnő, Ellie, Nadine és Magda teljes mértékben különböznek egymástól. És talán éppen ezért tart olyan régóta a barátságuk. Ami sajnos most ismételten megrendül. A lányok pedig átélik a bimbózó szerelemmel, az otthoni problémákkal és a megingó barátsággal járó érzelmek teljes skáláját.

Mint ahogy a fejezetcímek is tökéletesen megfogalmazzák:
A lányok sírnak, ha boldogok.
A lányok sírnak, ha a barátnőik gonoszkodnak.
A lányok sírnak, ha meghal a kedvenc állatuk.
A lányok sírnak, ha nem elégedettek a külsejükkel.
A lányok sírnak, ha ellopják az ötleteiket.
A lányok sírnak, ha otthon baj van.
A lányok sírnak, ha a barátnőik titkolóznak előttük.
A lányok sírnak, ha a barátnőik kövérnek mondják őket.
A lányok sírnak, ha veszekednek a barátnőikkel.
A lányok sírnak, ha a barátjuk nem érti meg őket.
A lányok sírnak, ha valóra válnak az álmaik.
A lányok sírnak, ha megcsalják őket.
A lányok sírnak, ha darabokra törik a szívüket.
A lányok sírnak, ha magányosak.
A lányok sírnak, ha ébredéskor minden az eszükbe jut.
A lányok sírnak, ha bánják, ami történt.
A lányok sírnak, ha a végén minden jóra fordul.

És akkor mondja valaki, hogy a lányok nem bőgőmasinák. Pedig valójában nem azok (legalábbis a nagy többségük), csak sokkal könnyebben könnyekre fakadnak, mint a fiúk. Mert különösen tini korukban sokkal érzékenyebben, sokkal nagyobb drámaként élik meg a legapróbb dolgokat is. Nagyon végletesek, nagyon nehéz velük szót érteni. Néha még egymás között sem boldogulnak. Ám ennek az állapotnak is vége szakad egyszer. Felnőnek, és nagyokat nevetnek azokon a dolgokon, amiket korábban megkönnyeztek. És felnőtt fejjel is emlékeznek azokra a napokra, amikor ők voltak a világ legboldogabb emberei. Még ha csak percekig, órákig, napokig, vagy éppen hetekig tartott is az állapot.

Jacqueline Wilson könyveiben az a legcsodálatosabb, hogy – bár egyértelműen nevelő célzattal születtek – nem érződik bennük a felnőttek „én mindent jobban tudok” magatartása. Nézőpontját a szereplők szintjére helyezi, míg szavaiba és gondolataiba saját, több évtizedes tapasztalatait szövi. Könyvei nem helyettesítik a szülőket, nagyszülőket és a tanárokat, sőt, a többi felnőttet sem, ám egy-két kényes kérdésben segítséget nyújtanak.