FőképFülszöveg:
Vajon miért vette magához Bonaria Urrai, az idős varrónő, Mariát? - kérdezgették egymástól Soreni lakói, de választ senkitől sem kaptak. Ha az öregasszony és a kislány végigment együtt a falun, rosszindulatú megjegyzések röpködtek a nyomukban, pedig együttélésüknek egyszerű magyarázata volt: Bonaria néni azért fogadta örökbe a kislányt, hogy felnevelje és örökösévé tegye, majd legyen mellette valaki, aki gondoskodik róla, amikor ő szorul támogatásra. Maria, aki egy özvegyasszony negyedik lányaként megszokta, hogy a gyerekek közt ő az ,,utolsó", nem győz csodálkozni, hogy az idős varrónő milyen odaadással és figyelemmel veszi körül, és otthont és jövőt kínálva fel neki. Mégis, ebben a feketébe öltözött öregasszonyban és végtelen csöndjeiben titok lappang: Maria észreveszi, hogy Bonaria néni egyes éjszakákon eltűnik, és ráérez, hogy a Néni valami - az élettel és a halállal kapcsolatos - ősrégi tudás birtokában lehet.

Michela Murgia könyvének nyelvezete tömör és költői, melynek segítségével a regény tabutémáját leegyszerűsítés nélkül bontja ki. Megfelelő szavakat talál a jelen kérdéseihez is, miközben egy távoli világról, és annak titkos, belső egyensúlyáról mesél, mely világban a feltett kérdésekre még egyszerű és világos volt a válasz.

Részlet a regényből:
A döntés meghozatalában, miszerint egy lélekgyermeket vesz magához, Bonaria számára a legnagyobb problémát természetesen nem az emberek kíváncsisága, sokkal inkább a házába befogadott kislány kezdeti viselkedése jelentette. Hat év sok-sok éjszakája után, amikor is az egyetlen szoba levegőjét három nővérével kellett megosztania, Maria számára nyilvánvaló volt, hogy a tér, amit magáénak tudhatott, nem haladta meg egy karhossz méretét. Bonaria Urrai házában azonban felborult ez a belső geometria; itt, a falak közé zárt tér, mely kizárólag az ő rendelkezésére állt, annyira tágas volt, hogy a kislánynak több hétre volt szüksége annak megértéséhez, hogy a számtalan szoba bezárt ajtajának egyikéből sem fog senki előbukkanni, hogy figyelmeztesse: „Ne nyúlj hozzá, az enyém”. Bonaria Urrai soha nem követte el azt a hibát, hogy arra biztassa, érezze magát otthon, és semmi olyan banalitásra sem ragadtatta magát, ami valójában éppen arra szolgál, hogy a vendéget emlékeztesse rá: a legkevésbé sincs otthon. Arra szorítkozott csupán, hogy türelmesen kivárja, míg az évekig üresen maradt terek fokozatosan a kislány formájához idomulnak, és amikor egy hónap elteltével valamennyi szoba ajtaja kitárult, hogy azután tárva is maradjon, úgy sejtette, jól döntött, amikor a házra bízott mindent. Maria, miután elég erősnek érezte magát abban az újdonsült bizalmas viszonyban, amit e falakkal kialakított, egyre nagyobb kíváncsisággal fordult a nő felé, aki e falak közé hozta, hogy ott új életet kezdjen.
– Néni, maga kinek a lánya? – kérdezte egyik nap, miközben a levest ette.
– Apámat Taniei Urrainak hívták, az az úr ott…
Bonaria rámutatott egy a kemence fölé akasztott régi, megbarnult fényképre, melyen Daniele Urrai bársony mellényben és peckesen állva talán ha harmincéves lehetett, és a kislány szemében mindennek látszott, csak épp az előtte álló öregasszony apjának nem. Bonaria a lány rózsás arcáról kételkedést olvasott le.
– Fiatal korában készült, amikor én még meg sem születtem – magyarázta.
– És mamája nem volt? – folytatta Maria az ostromot; nyilvánvalóan idegen volt számára a gondolat, hogy valaki egy apa lánya is lehet.
– Persze hogy volt, Annának hívták. De ő is meghalt, sok-sok évvel ezelőtt.
– Ahogy az én apám is. Néha ezt csinálják – tette hozzá Maria komoly arccal.
Bonariát megdöbbentette a megjegyzés.
– Mit?
– Mind ezt csinálják. Meghalnak, még mielőtt mi megszületnénk. – Maria türelmesen nézett az öregasszonyra. Majd kissé vonakodva hozzátette: – Angela Muntoni lánya, Rita mondta. Az ő papája is azelőtt halt meg.
A magyarázat alatt a kanál olyan hevesen mozgott fel s alá a levegőben, mint a hegedűs vonója a koncert alatt.
– Igen, van, aki ezt teszi. De nem mindenki – mondta Bonaria, s miközben bizonytalanul mosolygott, figyelmesen nézte a kislányt.
– Persze, nem mindenki – mondta Maria beleegyezőleg. – Legalább az egyiknek maradnia kell. A gyerekek miatt. Ezért is van mindig két szülő.
Bonaria egyetértően bólintott, s mivel úgy gondolta, a beszélgetés ezzel véget ért, ő is levesébe merítette a kanalat.
– Maguk ketten voltak?
Bonaria végre megértette a kislányt, és anélkül, hogy abbahagyta volna az evést, ugyanolyan közönyösnek tűnő hangon válaszolt, ahogy az előbb.
– Igen, ketten voltunk. Az én vőlegényem is meghalt.
– Oh. Meghalt… – visszhangozta Maria szinte azonnal, de hangján érződött, hogy nem tud dönteni a megkönnyebbülés és a sajnálkozás között.
– Igen – mondta Bonaria komolyan. – Olykor ezt teszik.
A kislány e személyes statisztikából vigaszt merítve, óvatosan ismét a levest kezdte fújni. Időnként, ahogy fejét a kanálról felszálló párából felemelte, tekintete találkozott Bonariáéval, és mosolyognia kellett.
Ettől kezdve, amikor Bonaria reggelente elment otthonról, hogy kenyeret vegyen, Maria a konyhaasztalnál ülve várta vissza, és csendben számolta – már ameddig számolni megtanult –, hányszor ütődik székének harangozó lábán a tornacipő. Amikor körülbelül háromszor százhoz ért, Bonaria megérkezett, és akkor, mielőtt Maria iskolába indult volna, langyos kenyeret ettek és a sütőben megmelegített fügét.
– Egyél, Maria, hogy megnőjenek a melleid! – mondogatta ilyenkor a Néni, és kezével megmaradt mellére ütött.
Maria nevetve, kettesével ette a gyümölcsöt, majd fogai közt a füge magjaival a szobájába futott, hogy ellenőrizze a dolgot, hiszen mindaz, amit Bonaria néni mondott, maga az isteni kinyilatkoztatás volt számára. Mégis, a Nénivel leélt tizenhárom év során Maria soha, egyetlenegyszer sem szólította őt anyának, mert az anya az valami mást jelent.

A Kiadó engedélyével.