FőképKedvezményes vásárlás: www.booker.hu
 
 
 

Recseg a vonal.
- Mi volt ez?
Nevettem. - Biztos az istenek hallgatóznak.
 
 
Mert a görög istenek már csak ilyenek, semmit nem változtak az elmúlt évezredek alatt. Nincs miért izgulniuk, hiszen a szerelmet és a halált, az emberek legfőbb mozgatórugóit nem tapasztalják meg, ezért az emberek életét figyelik enyhén eltompult tekintettel – hiszen a halandók egyformák. Egyformán reagálnak a veszteségre, a szerelemre, a sikerre, a bánatra. A Godley család azonban - emberi mértékkel nézve - különbözik az átlagtól.
 
Az idős családfő, Adam (imádom a beszélő neveket) egy szélütést követően kómába esik, feleségén, Ursulán kívül senki nem hisz benne, hogy bármit érzékelne a körülötte levő világból. Pedig Adam tudatánál van, elméje hibátlanul dolgozik, az anyagi világtól elszakadva, ő az egyedüli, aki tud az istenek létezéséről. Gondolatai akadálytalanul kanyarognak, a matematikában elért eredményétől a végtelenekkel kapcsolatban az első felesége halálának okáig. Fia, az ifjabb Adam - esetlen mozgásával, lomha testével szöges ellentéte apjának, aki fekete hajával, hegyes szakállával olyan, mint egy halott fáraó - érzékien szép feleségével, Helennel érkezik a családi házba, Ardenbe.
 
Rajongok a furcsa, érdekes házakért, és Arden a körülötte lévő birtokkal kimagaslik közülük ódon, sötét hangulatával, a zöldes árnyalatú üvegablakokkal és a fekete-fehér csempés előterével; az egyik fürdőszoba parányi ablakából látszó erdőt és mezőt a házból kilépve nem lehet megtalálni. Mintha az istenek is szeretnék ezt a gyakorlatilag a vasúti sínre épített helyet: ott vannak az elnyűtt faburkolat mögött, a recsegő telefonvonalban, láthatatlanul borítják ránk szárnyaikat. És láthatatlanul szövik körülöttünk nemtörődöm játékuk fonalait.
 
A többi szereplő és kapcsolathálóik is hasonlóan jól megrajzoltak, finoman árnyaltak; Petra, a második gyermek, a késpengeszerű hajával és rágcsálókra emlékeztető arcával, akiről még az idősebb Adam is elismeri, hogy valami máshogy működik benne, mint a többi emberben. Roddy, aki színpadias mozdulataival és hercig öltözködésével inkább tűnik áruházi próbababának, mint élő embernek. A szolgálók: Ivy Blount, a bukott patríciusok leszármazottja és Duffy, a haszontalan béres. És persze az istenek, bár sajnálatos módon csak ketten látszódnak a háttérből: az, akit mi Hermésznek nevezünk, ő narrálja a történetet (roppant jó mesélő), Zeusz és a bíbor-ezüst ruhájú Maia nimfa gyermeke; és maga az istenek atyja. No meg a kecskepatájú, csavart fülű Benny Grace, akinek a közelében páni félelmet éreznek az emberek. A kutya, Rex szemszögéért külön hálás voltam.
 
A történet középpontjában ez a néhány ember és a közöttük feszülő bonyolult kapcsolatrendszer áll, egymáshoz való viszonyuk nincs világosan ábrázolva, szinte balladai homály kendőzi el a szemünket. A szereplőket az intuíció, sejtések, gondolatok, impressziók vezetik, nem pedig konkrét tények vagy megállapítások; nehéz megmondani, pontosan mit éreznek egymás iránt – de még ők sincsenek mindig tisztában az érzéseikkel, például Ursula úgy érzi, Helen el fogja hagyni Adamet, de a pontos okot nem képes megnevezni.  Ezt az egyébként sem egyszerű helyzetet bonyolítják tovább az istenek, bár, meg kell hagyni, van érzékük a szálak bonyolításához.
 
Talán a leírásokért rajongtam a leginkább; ez a regény bátran megpályázhatná „A legszebb első mondat” díját. Nem hiszem, hogy sok író lenne a világon, aki „indigókéken csillogó sárfoltok”-ról lenne képes szavakat zongorázni.
 
Valószínűleg ez az egyik legszebb könyv, amit valaha olvastam, egyedül a befejezés rontott az összképen, mintha a víztiszta üveg felületébe egy apró homokszemcse került volna…