FőképVirginia Woolf majdnem négy évszázadot átívelő regényének hőse férfiként kezdi az életét az I. Erzsébet korabeli Angliában: Orlando tökéletes szépségű, álmodozó természetű, természetszerető nemesifjú, akit ugyan mindenki szeret és körülrajong, de ő mindennél többre becsüli a magányt, és hosszú, cirkalmas költemények és drámai történetek írásával tölti az ideje nagy részét. Aztán egy napon Orlandót is megtalálja a szerelem és lángra lobbantja a szívét, majd számos csalódás és bonyodalom után a fiú kinevezteti magát nagykövetnek és Konstantinápolyba utazik. Orlandónak itt is számos rajongója akad, de hirtelen minden megváltozik, amikor Orlando egyszer csak nőként ébred fel egy hosszú álomból.

A változásra nincs magyarázat, de Orlando nem is aggódik sokat a rejtélyes átalakulás miatt: elfogadja, hogy mostantól nőként kell élnie, és megpróbálja magáévá tenni az általánosan elfogadott női szerepeket – vagy inkább a (még változatlan) (férfi)személyiségéhez igazítja ezeket a szerepeket.

A regényben azt követhetjük figyelemmel, hogy hogyan alkalmazkodik Orlando az állandó változásokhoz. Hiszen Orlandónak nemcsak a neme változik meg, hanem folyton másfajta rendű és rangú emberek közé keveredik – hol utcalányokkal barátkozik, hol élelmes költőkkel, hol arisztokratákkal, hol pedig a társadalom állítólagos szellemi elitjével. Ráadásul a sok kaland közben az idő sem áll meg – ellenkezőleg, valósággal elrohan Orlando felett: a történet 1928-ban zárul, s Orlando ekkor még mindig nincs negyvenéves.

Az Orlando esetében szinte nem is lehet valamirevaló történetről beszélni, hiszen sokszor csak különösebb összefüggések nélküli, mesebeli hirtelenséggel egymás után következő epizódokat látunk Orlando életéből. Megesik például, hogy a főhős az egyik pillanatban még kedvelt sétáútján bolyong a birtokán, amikor baleset éri és eltöri a bokáját, majd a következő pillanatban megjelenik egy férfi a lován, akivel a független természetű Orlando néhány perces ismeretséget követően eljegyzi magát – az eltört bokáról pedig többé szó sem esik.

Egy „hagyományos” regényben bizonyára zavaróak lennének az efféle hirtelen váltások és a magyarázat nélkül hagyott részletek, de Virginia Woolf nem is hagyományos regényt írt: az Orlando csupa játék, csupa túlzás, csupa kísérlet és csupa irónia. És mindarról, amiről az Orlando szól, talán nem is lehetne másképp írni: egy-egy másodpercbe kell sűríteni a sorsfordító találkozásokat és az ezeket kísérő érzések és gondolatok egész seregét ahhoz, hogy érzékelhessük, milyen nagyon furcsán is viszonyulunk az időhöz; évszázadok változó szokásai és divatjai között kell eligazodni ahhoz, hogy megérthessük: van, ami ugyanolyan marad a színes 18. században ugyanúgy, mint a párás, penészes 19. században vagy a modern 20. században; és el kell játszani a nemváltás gondolatával ahhoz, hogy kiderüljön, az ember neme nem feltétlenül határozza vagy változtatja meg személyiséget.

Orlandót követni az évszázadokon keresztül pedig végtelenül izgalmas és lenyűgöző kaland. Néha el lehet ugyan veszni a sok túlzás és játék között, de az esetleges útvesztésekért bőven kárpótol a regény varázslatos szellemessége és hátborzongató szépsége.

Részlet a könyvből