FőképSokan kedvelik Magyarországon a korai japán elbeszéléseket, a monogatarikat, nos, a Kísértetlámpás (eredetileg A bazsarózsás lámpa kísértethistóriája) nem monogatari – egy teljesen más művészi közeg sok szempontból hasonló formanyelvű, hasonló alapelemekkel játszó, de másfelől alapjaiban eltérő jellegű terméke. Ha párhuzamot kéne vonnom Szanjútei Encsó kísértethistóriájával, sokkal inkább a Shakespeare-i drámák jutnak az eszembe, semmint a bő lére eresztett, az időben hurkokat vető, egy fő szál köré sok mellékszállal szőttest fonó japán prózai elbeszélések. Annyiban is rokon ez a két egymásról soha tudomást sem szerző, a világ ellentett végein megszülető szerzői magatartás, hogy a Kísértetlámpás történetének magja is erősen egy híres 14. századi kínai elbeszélésre hajaz – s tudjuk, jobbára a legendás angol sem a saját meséit mesélte. Mindkét esetben az interpretáció módja volt a lényeg, nem az eredetiség.
 
S hogy további párhuzamokat leljek: Szanjútei maga is színész volt, kora, az Edó-kor végének legendás kabuki színésze – egy erősen improvizatív színi műfaj akkori vezető előadója és történetformálója. E történetet a nagy nyári szezon estéin, a színpadi előadások alapján diktálta le gyorsíróknak, hogy a népszerű történethez a közönség olvasott formában is hozzájuthasson. Az persze komoly különbség, hogy Shakespeare-rel ellentétben, akinek a rossz nyelvek szerint a legkomolyabb szerepe Hamlet apjának szelleme volt, Szanjútei Encsó egy színészdinasztia tehetséges befogadottjaként, névörököseként a maga színi műfaja meglehetősen hosszú időszakának „állócsillaga” volt; aki képes volt egymaga élettel tölteni a színpadot, számtalan szereplő bőrébe bújva - ahogy Vihar Judit írja a mű rendkívül alapos utószavában: „…csupán egy legyezővel a kezében bámulatos gyorsasággal volt képes alakot változtatni.” Műve alapvetően minden „szerep” számára az érzelmek igen széles skáláját kínálja fel – a társulat minden tagjának igazi jutalomjáték lehetett.
 
Mit is tartalmaz e szövevényes, több szálon futó mese? Iidzsima Haezamon, a jeles szamuráj egyre kevésbé viseli el lánya, O-Cuju és ifjú felesége: O-Kuni civódását, s a lányát egyik városon kívüli birtokára költözteti – ahol is az szerelemre lobban a fiatal, jó kiállású, de szemérmes szamuráj, Hagivara Sinzaburó iránt. Csakhogy a vágyakozás bánata előbb végez a lánnyal, mint mire az elfogódott fiú erőt venne magán – akit az eset után rémálmok kísértenek. Szolgája, Tomozó rémületes felfedezést tesz: urát a halott lány szelleme kísérti. Időközben a kikapós O-Kuni férje távollétében magához édesgeti a szomszéd semmirekellő fiát, Gendzsirót, s tervet főznek ki arra, hogyan tehetnék el láb alól Iidzsimát annak vagyonáért. Még jó, hogy a nemes szamuráj hűséges szolgája – a történet tulajdonképpeni főhőse – Kószuke megneszeli a galád tervet, és megfogadja, megvédi az urát a gonosz feleség ármányaitól. E két fő szál keveredik bájos módon, miközben hűséges szolgákról derül ki, hogy valójában cégéres gazemberek hosszú bűnlajstrommal, s az ármányosok időleges diadalát végül felülírja a jogos bosszú.
 
Mint látszik a történet valóban a monogatarik alapvető motívumaival, az Edo kori Japán társadalmának alapvető mesei fordulataival és szereplőivel játszik – de hallatlanul szabadon, a monogatari cselekményi logikája, erős belső fegyelme nélkül. A színpad jobban elbírja az ellentmondásokat – az egyes szereplők néhol meglehetősen hiteltelen, „sorsukból nem következő” reakcióit akár. Néha látszatra világok egész nézetét jelentik ezek az ellentmondások. Hiszen a történet egyik vezérfonala a borzongató kísértettörténet, a lehető legkomolyabban, buddhista bölcsek és sintóista jósok hitelesítő gesztusaival előadva – mígnem az egyik szereplőről ki nem derül: a kísértetjárást ő rendezte meg, a hiszékeny emberek megtévesztésére, és persze haszonszerzés céljából. A mi európai vagy-vagy logikánk szerint ez a „leleplezés” megsemmisítené a mítoszt. Ámde a japán „logika” mást diktál - úgy fogalmaznám meg: az események kétféle megközelítése továbbra is egyenlő valóságeséllyel bír. Nehéz ezt innen érthetőbben elmagyarázni, érjük be ennyivel: a japán ember számára a valóság természete a mai napig nincs eldöntve.
 
S végül visszatérve a legtávolabbi földrajzi pont szintén-zsenijével vont párhuzamhoz, beszélnünk kell az előadásmód sajátosan rokon szemléletéről is: Szanjútei darabja egy hasonlóan vicces, a „zsöllyének” szóló piaci verekedés-jelenettel kezdődik, akárcsak a legjobb Shakespeare-i viszálydarabok – hogy aztán ugyanúgy megtalálja és felépítse a „fennkölt hangot” is a művelt publikum számára. Munkájában mindvégig érzik a mindenkihez szólás (a Globe színpadán is elvárt) szándéka; rokonságot mutat a vásári poénok és a kifinomult párbeszédek hasonlóan kidekázott egyensúlya. Lehet, hogy a számos cselekményszál nincs egymással egyensúlyban s a végső tanulság is alaposan a szánkba van rágva, de valójában Szanjútei Encsó műve legalább annyira színes, élvezetes olvasmány, mint a legendás angol darabjai – ugyanúgy garanciája a nívós szórakoztatásnak. De főleg: ugyanazt célozza. Még ha az angol aranytollát, csodálatos, fülben ragadó mondatainak irodalmi színvonalát a megírtság szintjén nem is éri el. Érdemes próbát tenni vele.