Főkép
Fülszöveg:
Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat...
Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés...
Egy felkavaró regény a múlt és a jelen összekapcsolódásáról.

Részlet a regényből:
Párizs, 1942 . július

A kislány hallotta meg elsőnek, hogy valaki megdöngeti az ajtót. Az ő szobája esett a legközelebb a lakás bejáratához. Álomtól ködös fejjel először arra gondolt, az apja jött fel a rejtekhelyéről, a pincéből. Bizonyára lenn felejtette a kulcsát, és miután senki nem hallotta meg, amikor diszkréten kopogott, türelmetlenkedni kezdett. De hamarosan más hangok is hallatszottak az éjszaka csöndjében: erőteljes, durva emberi hangok. Nem, ez nem az apja. „Rendőrség! Azonnal kinyitni!” A dörömbölés újrakezdődött, ezúttal még erőszakosabban. Szinte a csontja velejéig hatolt. Az öccse, aki a mellette lévő ágyon aludt, mocorogni kezdett. „Rendőrség! Nyissák ki! Nyissák ki!” Hány óra lehet? Kikukucskált a függönyök között. Odakinn még sötét volt.

Félt. Eszébe jutottak a késő éjszakai fojtott hangú beszélgetések. A szülei azt hitték, hogy már alszik, de ő mindent hallott. A nappali ajtajához osont, és egy keskeny résen át leskelődött. Hallotta apja ideges hangját. Látta anyja nyugtalan arcát. Az anyanyelvükön beszélgettek, amit a kislány értett, jóllehet ő maga nem beszélte folyékonyan. Az apja azt suttogta, nehéz idők következnek. Hogy bátornak és nagyon óvatosnak kell lenniük. Különös, ismeretlen szavakat használt: „láger”, „razzia”, „letartóztatás”, és a kislány azon töprengett, mit jelenthetnek. Az apja – még mindig suttogva – azt is hozzátette, hogy csak a férfiak vannak veszélyben, hogy a nőknek és a gyerekeknek nincs mitől tartaniuk, és hogy ezért ő minden este el fog bújni a pincében.
Másnap reggel elmagyarázta a lányának, hogy a biztonság kedvéért ő egy ideig a pincében alszik majd. Addig, amíg a dolgok nem „rendeződnek”. Miféle dolgok? – tűnődött a kislány. És mit jelent pontosan az, hogy „rendeződnek”? És mikor fognak rendeződni? Szerette volna megkérdezni, mit jelentenek azok a furcsa szavak, hogy „láger” meg „razzia”. De akkor be kellett volna vallania, hogy az ajtó mögül többször is kihallgatta őket. Ezért inkább nem kérdezett semmit.

– Nyissák ki! Rendőrség!
A rendőrök megtalálták volna a papát a pincében? Azért jöttek, hogy elvigyék arra a helyre, amiről éjjelente suttogva beszéltek egymás közt, abba a „lágerbe”, valahová a városon kívülre?
A kislány puha léptekkel az anyja szobájához sietett, a folyosó túlsó végébe. Amint megérezte a vállán a lánya kezét, az asszony azonnal felriadt.
– A rendőrség van itt, mama – suttogta a kislány –, verik az ajtót.
Az anya kidugta a lábát a takaró alól, és félresöpörte a szemébe lógó haját. A kislány fáradtnak és öregnek látta, pedig csak harmincéves volt.
– A papáért jöttek? – kapaszkodott nyöszörögve a karjába. – Miatta vannak itt?
Az anyja nem felelt. A lépcsőház felől újra hallatszottak a durva hangok. Az asszony gyorsan magára kapta a pongyoláját, majd kézen fogta a lányát, és elindult az ajtó felé. A tenyere meleg volt és nyirkos. Akár egy gyereké, gondolta a kislány.
– Igen? – kérdezte félénken az anya, de még nem húzta el a reteszt.
Egy férfihang a nevét kiáltotta.
– Igen, uram, én vagyok – felelte. Hirtelen visszatért az akcentusa, erősen, szinte fülsértőn.
– Azonnal nyissa ki! Rendőrség.
Az anya a torkához kapott. A kislány észrevette mennyire sápadt. Elcsigázottnak tűnt, dermedtnek, mint aki moccanni is képtelen. A kislány még sosem látta így félni az anyját. Érezte, hogy a szorongástól kiszárad a szája.
A férfiak újra dörömbölni kezdtek. Az anya reszkető, suta kézzel kinyitotta az ajtót. A kislány megborzongott, várta, hogy előbukkanjanak a szürkészöld egyenruhák.
A küszöbön két férfi állt. Egy rendőr, a szokásos térd alá érő tengerészkék köpenyben és magas, széles tányérsapkában, meg egy világos ballonkabátot viselő férfi, aki egy listát tartott a kezében. Újra az anya nevét mondta. Utána az apáét. Tökéletes franciasággal beszélt. Akkor nincs mitől félnünk, gondolta a kislány. Ha ezek franciák és nem németek, nem vagyunk veszélyben. A franciák nem fognak bántani minket.
Az anyja magához vonta. A kislány hallotta a szívdobogását a pongyolán keresztül. Szerette volna eltaszítani, azt szerette volna, ha az anyja egyenes derékkal áll ezek előtt a férfiak előtt, ha magabiztosan néz a szemükbe, ahelyett, hogy összegörnyed, ahelyett, hogy úgy dübörög a szíve a mellkasában, mint egy riadt állaté. Azt szerette volna, ha az anyja bátor.
– A férjem… nincs itthon – hebegte az asszony. – Nem tudom, hol van. Nem tudom.
A ballonkabátos férfi odébb lökte, hogy beléphessen a lakásba.
– Igyekezzék, asszonyom! Tíz perce van rá, hogy összeszedjen néhány holmit, két-három napra elegendőt.
Az anya nem mozdult. Értetlenül meredt a rendőrre. Az még mindig a küszöbön állt, hátával eltorlaszolva az ajtónyílást. Közönyösnek, unottnak tűnt. Az anya a tengerészkék ruhaujjra tette a kezét.
– Uram, kérem szépen… – kezdte.
A rendőr elfordult, és kemény, közömbös pillantással lesöpörte magáról az asszony kezét.
– Nem hallotta? Velünk jön. A lányával együtt. Tegye, amit mondtunk!

Pá rizs, 2002 . május

Bertrand késett – szokás szerint. Megpróbáltam nem törődni vele, de sikertelenül. Zoé a falnak vetette a hátát, szemlátomást unatkozott. Annyira hasonlított az apjára, hogy sokszor mosolyognom kellett rajta. De ma nem. Felnéztem az öreg bérházra. Mamé, Bertrand nagyanyja lakott itt korábban. És most mi fogunk ideköltözni. Otthagyjuk a forgalomtól zajos Montparnasse körutat, a közeli kórházak felé szirénázó mentőautókkal, a kávézókkal, az éttermekkel, ezért a Szajna jobb partján lévő szűk és nyugodt kis utcáért.
A Marais nem az a negyed volt, amit bensőségesen ismertem, ugyanakkor csodáltam régies, hervatag szépségét. Hogy örültem-e ennek a költözésnek? Nem voltam biztos benne. Bertrand nem igazán kérte ki a véleményemet. Valójában alig beszélgettünk róla. Szokásához híven egyedül intézkedett. Nélkülem.
– Megjött! – szólalt meg Zoé. – Mindössze fél órát késett.
Néztük, ahogy hanyag, érzéki járásával közeledik felénk. Karcsún, barnán, vonzón. A francia férfi archetípusa. Telefonált, mint mindig. Néhány lépéssel mögötte baktatott a társa. Egy vöröses arcú, szakállas férfi. Az irodájuk az Arcade utcában volt, közvetlenül a Madeleine-templom mögött. Bertrand jóval a házasságunk előtt egy építészirodában kezdett dolgozni, de öt éve Antoine-nal saját vállalkozásba fogtak.
Bertrand odaintett nekünk, aztán ujjával a telefon felé bökött, bosszúsan összevonva a szemöldökét.
– Mintha nem tehetné le! – gúnyolódott Zoé. – Na, persze!
Zoé még csak tizenegy éves volt, de olykor az embernek az volt a benyomása, mintha már kamasz lenne. Először is, mert valamennyi osztálytársnőjénél egy fejjel magasabb volt – „arányos lábmérettel”, mondogatta zsörtölődve –, és azért is, mert olyan tisztán látta a dolgokat, hogy olykor leesett tőle az állam. Volt valami felnőttesen ünnepélyes mogyorószín pillantásában, abban, ahogy megfontoltan felszegte az állát. Mindig ilyen volt, már egészen kicsi korától kezdve. Nyugodt, érett, a korához képest kissé túlságosan is az.
Antoine odajött hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket, míg Bertrand tovább telefonált, elég hangosan ahhoz, hogy az egész utca hallhassa; közben gesztikulált, egyre többet grimaszolt, s rendszeresen felénk fordult, hogy meggyőződjék róla, az ajkán csüggünk mindannyian.
– Az egyik építésszel van egy kis gond – magyarázta Antoine, a szája szegletében bujkáló mosollyal.
– Egy versenytárssal? – érdeklődött Zoé.
– Igen, egy versenytárssal – felelte Antoine.
Zoé felsóhajtott.
– Akkor itt rostokolhatunk estig!
Eszembe jutott valami.
– Antoine, nincs nálad véletlenül Tézac asszony lakásának a kulcsa?
– De igen, Julia, van nálam egy kulcs – mondta széles mosollyal.
Antoine mindig angolul válaszolt, valahányszor franciául szóltam hozzá. Gondolom, udvariasságból tette, valójában azonban irritált vele, ugyanis mindig az a kényelmetlen érzésem támadt tőle, hogy az itt töltött évek ellenére semmit nem javult a franciaságom.
Antoine diadalmasan meglóbálta a kulcsot. Úgy döntöttünk, mindhárman felmegyünk. Zoé fürgén beütötte a kódot. A növényekkel benőtt hűvös udvaron át a lifthez sétáltunk.
– Utálom ezt a liftet – dohogott Zoé. – Apának ki kellene cserélnie.
– Bogaram, apád a dédmama lakását hozatja rendbe, nem az egész házat – csitítottam.
– Pedig ráférne – válaszolta.
Míg a liftre vártunk, a táskámban felcsendült a Csillagok háborúja zenéje. Ránéztem a mobilom kijelzőjén megjelenő számra. Joshua volt, a főnököm.
Felvettem.
– Tessék.
Joshua rövid volt és lényegre törő. Mint mindig.
– Háromkor szükségem van rád. Zárjuk a júliusi számot!
–  Gee whiz!  – mondtam kissé pimaszul. A vonal végén rövid kuncogás hallatszott, mielőtt letette volna. Joshua mindig is imádta, ahogy azt mondtam, gee whiz. Talán az ifjúságára emlékeztette. Antoine-t pedig láthatóan szórakoztatták régimódi amerikanizmusaim. Elképzeltem, amint francia akcentusával ismételgetni próbálja őket.
Ilyen liftet csak Párizsban találni: parányi fülke, kovácsoltvas ráccsal meg egy kétszárnyú ajtóval, ami elkerülhetetlenül az ember képébe csapódik. Beszorulva Zoé és Antoine közé, aki bőven locsolt magára a Vétiverjéből, lopva a tükörbe sandítottam, ahogy emelkedtünk fölfelé. Éppoly roskatagnak tűntem, mint a csikorgó öreg lift. Mi lett a fiatal és üde bostoni szépségből? A nő, aki a tükörből visszanézett rám, a vörös zónába ért, a negyvenöt és ötven év közé eső senki földjére, a megereszkedett bőr, a mély ráncok és a kíméletlenül közelgő klimax övezetébe.
– Én is utálom ezt a liftet – jelentettem ki komoran.
Zoé elvigyorodott, és az arcomba csípett.
– Anya, ebben a tükörben még Gwyneth Paltrow is zombinak tűnne!
Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam. Ez egy tipikusan zoés megjegyzés volt.

Az anya sírni kezdett, előbb csendesen, majd egyre hangosabban. A kislány megrökönyödve nézett rá. Tíz évet megélt már, de még soha nem látta sírni az anyját. Döbbenten bámulta a sápadt, nyúzott arcon végigcsorgó könnyeket. Szerette volna azt mondani neki, hagyja abba, elviselhetetlennek érezte, hogy az anyját szipogni látja az idegen férfiak előtt. De azok ügyet sem vetettek a könnyekre. Siessen már, nógatták. Nincs idő piszmogni.
A gyerekszobában a kisöccse még mindig aludt.
– De hát hová visznek minket? – siránkozott az anya. – A lányom francia, Párizsban született, miért kell neki is jönnie? Hová visznek minket?
A két férfi nem válaszolt. Hatalmasan és fenyegetően magasodtak fölé. Az anya szemében rettegés tükröződött. Bement a hálószobába, és leroskadt az ágyra. Néhány pillanat múlva azonban felállt, és a lányához fordult:
– Ébreszd fel az öcsédet! Öltözzetek fel! Szedj össze magatoknak pár ruhát. Igyekezz, indulj már!
Az öccse a rémülettől szólni sem bírt, amikor az ajtón át kilesve megpillantotta a két férfit. Nézte az anyját, ahogy ziláltan, zokogva próbál összecsomagolni. Összeszedte négyesztendős kis testének minden erejét, és nem volt hajlandó megmozdulni. Nővérkéje cirógatva próbálta jobb belátásra bírni. Mindhiába. Lecövekelve állt, mellkasán keresztbe font karral.
A kislány kibújt a hálóingéből, és egy szoknyát meg egy pamutblúzt kapott magára. Felvette a cipőjét is. Az öccse csak nézte, nem mozdult. Hallani lehetett, hogy az anyjuk a szobájában sír.
– Elbújok a rejtekhelyünkön – dünnyögte a kisfiú.
– Nem! Velünk jössz, muszáj! – parancsolt rá a nővére.
Megragadta az öccsét, de az kibújt a szorításából, és becsusszant a falba süllyesztett hosszú, mély szekrénybe. Oda, ahol bújócskázni szoktak. Mindig ide rejtőztek, ide zárkóztak be. Ez volt az ő saját kis kuckójuk. A papa és a mama ismerték ugyan a rejtekhelyet, de úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Csengő hangon szólongatták őket. „De hát hová lettek ezek a gyerekek? Furcsa, egy perce még itt voltak!” És ők az öccsével elégedetten kuncogtak. 
A faliszekrényben egy zseblámpát is tartottak, meg párnákat, játékokat, könyveket, sőt még egy kancsót is, amit a mama mindennap friss vízzel töltött tele. A kisfiú még nem tudott olvasni, így a nővére olvasott fel neki.  A kis ördögfióka volt a kedvence. Imádta, ahogy az árva kis Charles borsot tört rettenetes nénje, Mac’Miche orra alá, hogy megbosszulja a kegyetlenkedéseit. Újra és újra hallani akarta a történetet.
A kislány látta öccse arcocskáját a szekrény félhomályában. A kisfiú magához szorította kedvenc plüssmackóját, látszott, hogy már nem fél. Végtére is, itt talán biztonságban lesz. Van vize meg zseblámpája. Nézegetheti a képeket Ségur grófné könyvében, köztük azt, amit a legjobban szeret, ami Charles csodás bosszúját ábrázolja. Talán jobb is, ha egyelőre itt hagyja. A férfiak itt soha nem találnak rá. Majd később a nap folyamán kiereszti, amikor megengedik nekik, hogy hazatérjenek. És a papa, aki még mindig lenn van a pincében, tudni fogja, hol rejtőzik a kisfia, ha esetleg feljön.
– Nem félsz ott benn? – kérdezte halkan. A férfiak már szólongatták.
– Nem – felelte a kisfiú. – Nem félek. Zárd rám az ajtót! Nem fognak elkapni.
A kislány rácsukta az ajtót a sápadt kis arcra. Elfordította a kulcsot, aztán zsebre tette. A zárat egy elmozdítható álvillanykapcsoló takarta. A falon képtelenség volt felfedezni a szekrény körvonalait.
Igen, itt védett helyen lesz. Ebben biztos volt.
Tenyerét a szekrényajtóra tapasztva még egyszer elsuttogta az öccse nevét.
– Később visszajövök érted. Megígérem!

Beléptünk a lakásba és a villanykapcsoló után tapogattunk.  Nem működött. Antoine kinyitotta az egyik ablaktáblát. A napfény beáradt a lakásba. A szobák csupaszok voltak és porosak. Így, bútorok nélkül, a szalon óriásinak hatott. Az aranyló sugarak ferdén hatoltak át a magas ablakok mocskos üvegén, fénycsíkokat vetítve a barna padlódeszkákra.
Elnéztem a helyiségeket, az üres polcokat, a sötétebb négyszögletű foltokat a falon ott, ahol hajdan gyönyörű festmények lógtak, a márványkandallót, melyben emlékszem, milyen barátságosan lobogott télen a tűz, Mamé annál melengette finom, fehér kezét.
Odaléptem az egyik ablakhoz, és lenéztem a békés, zöld udvarra. Örültem, hogy Mamé nem látta üresen a lakását. Felzaklatta volna. Engem is felzaklatott.
– Még mindig érződik Mamé illata – mondta Zoé. – Shalimar.
– Meg annak a szörnyű Minette-nek a szaga – tettem hozzá, az orromat befogva. Minette Mamé utolsó házi kedvence volt. Egy inkontinens nőstény sziámi.
Antoine értetlenül nézett rám.
–  The cat – magyaráztam neki. Angolul. Persze tudtam, hogy franciául „chatte”-nak mondják a nősténymacskát, de a szó másik jelentését is ismertem. És pont az hiányzott volna, hogy Antoine valami sikamlós kétértelműségen kacarásszon nekem.
Antoine szakértő szemmel mérte fel a terepet.
– A villany már nem felel meg a szabványnak – jegyezte meg a régi porcelánbiztosítékokra mutatva. – A fűtés ugyancsak muzeális korú.
A hatalmas radiátorok kosztól feketéllettek, és pikkelyesebbek voltak a kígyó bőrénél.
– És a konyhát meg a fürdőszobát még nem is láttad – mondtam.
– A fürdőkádnak oroszlánlábai vannak – közölte Zoé. – Hiányozni fog nekem, ha elviszik.
Antoine apró koppantásokkal a falat vizsgálgatta. 
– Gondolom, Bertrand-nal mindent fel akartok újítani – nézett rám kérdőn.
Vállat vontam.
– Nem tudom pontosan, mit akar. Ő találta ki, hogy költözzünk ide. Én nem voltam túlságosan oda az ötletért. Én valami… praktikusabbat akartam. Valami újat.
Antoine elmosolyodott.
– Itt is minden új lesz, ha elkészülünk.
– Lehet. De attól még ez nekem mindig Mamé lakása marad.
Ahol mindenen Mamé jelenléte érződött, pedig már kilenc hónapja, hogy beköltözött a nyugdíjasotthonba. A férjem nagyanyja hosszú évekig élt ebben a lakásban. Emlékszem az első találkozásunkra, tizenhat évvel ezelőtt. Lenyűgöztek a régi festmények, a márványkandalló, rajta az ezüstkeretben trónoló családi fotók, az elegáns, nemesen egyszerű bútorok, a könyvszekrény polcain sorakozó rengeteg könyv, a vörös bársonnyal letakart hangversenyzongora. A fényes szalon egy békés kis belső udvarra nyílt, melynek szemközti falát sűrűn benőtte a repkény. Ebben a helyiségben találkoztam vele először, itt nyújtottam neki sután kezet. Akkor még nem voltam hozzászokva ahhoz, amit a nővérem a „franciák csókolózási mániájának” hív.
Egy párizsi nővel nem szokás kezet fogni, még ha az ember először találkozik is vele. Kétfelől arcon kell csókolni.
De akkoriban még nem tudtam ezt.

A Kiadó engedélyével.