FőképKedvezményes vásárlás: www.booker.hu




Amióta először olvastam, azóta imádom Virginia Woolf kisregényét, az Elizabeth Barrett és Robert Browning történetét Barrett spánieljének szemén keresztül bemutató Flush-t. Kafka ide vagy oda, nekem ez a rövidke kötet a kutyaszemszögből íródott regények alfája és omegája. Andrew O’Hagan skót szerző első magyarul megjelent regényére a figyelemfelkeltő (és szerintem remek) borító mellett Flush miatt figyeltem fel – hisz akárcsak a nagy előd, Maf is „alulnézetből” mutatja be kora művészvilágát.
 
Ilyen előzmények után el lehet képzelni (bár ha jobban belegondolok, el se tudják képzelni…) mekkora gyerekes örömöt váltott ki belőlem, amikor a könyv első oldalain Woolf nővérének, Vanesa Bell-nek a házában találkozunk először Maf-fal, a máltai terrierrel, aki testvéreivel arra vár, hogy Amerikába vigyék leendő gazdájához. Maf, aki egy trockista angol földműves tanyáján látta meg a napvilágot, Bell-ék jövedelmező kutyatenyésztő-üzletet folytató cselédjeinek útján kerül a Bloomsbury-kör kellős közepébe, hogy ott – a szülőházban magára szedett „vörös” gondolatok mellé – még jó adag pszichológia, irodalom és művészetszeretet ragadjon rá, valamint sikeresen beoltódjon a Charleston-házat belengő Woolf-kultusszal.
 
Maf ugyanis igazi filozófus: miként minden kutya, érti, amit körülötte beszélnek, az emberekkel együtt olvas, sőt, a gondolataikat is ismeri, fogékony a szociális és politikai kérdésekre, szereti a kísérletező kedvű regényírókat és vérbeli kalandornak vallja magát (valamint, annak rendje és módja szerint, megveti az elsősorban költészetben utazó macskákat). Alig várja, hogy Amerikába kerüljön, sztárokkal ismerkedjen és magvas eszmecseréket folytasson a hozzá hasonlóan művészetrajongó amerikai kutyákkal. Natalie Wood „lecsúszott orosz arisztokrata” szerepben tetszelgő édesanyja révén kerül az Államokba, ahol Frank Sinatra vásárolja meg, hogy ajándékba adja az épp válófélben lévő, depressziós Marilyn Monroe-nak.
 
Maf 1960-ban kerül „sorsos társához” (ahogy a kutyák „gazdájukat” hívják), és vele van élete utolsó két évében. Kezdettől igazi szerelem fűzi Marilynhez, akiről köztudott, hogy imádta a kutyákat, a kis máltait is mindenhova magával cipelte – bárokba, estélyekre, a pszichiáteréhez, utazásaira, filmforgatásokra. Maf pedig mindent dokumentál és a maga szatirikus módján kommentál. Megvan a véleménye mindenről – Marilynt kivéve. Így aztán a regény a filmistennő életének szaftos részletei helyett jórészt gátlástalan és csapongó filozofálással, intertextuális utalásokkal, politikával és a sztárkultusz kritikájával van tele.
 
Andrew O’Hagan igazi Marilyn Monroe-rajongó lehet: annyira bájosan és szerethetően ábrázolja a sztár elesettségét, depresszióját, útkeresését, az emberekhez való viszonyát, ahogy csak egy velejéig elfogult rajongó tudja – vagy egy kutya, aki kritikátlanul imádja gazdáját. A szerepbe helyezkedés ily módon tökéletes, ugyanakkor Maf különleges volta lehetőséget ad arra, hogy Marilyn ürügyén O’Hagan minden eszébe jutó dologról írjon – Freud-tól az orosz űrkutyákig, Sinatra maffiakapcsolataitól (melyekről egyébként Maf teljes nevét – Maffia mókus – kapta), Kennedy politikájáig, Carson McCullers regényeitől Truman Capote dokumentarizmusáig.
 
Apropó, Kennedy! O’Hagan kikerüli a legnagyobb csapdát: nem ír a Monroe körül legyeskedő, és az általános vélekedés szerint a vesztét okozó férfiakról – szerencsére. Könyve így megmarad szerethető és valóban rendkívül szellemes regénynek – igazi különlegesség, irodalmi és társadalomkritikai gyöngyszem, amit nem csak a Monroe-rajongóknak, hanem a posztmodern irodalom és az irodalmi gegek kedvelőinek is jó szívvel ajánlhatok.