FőképKezdetben volt a Szerelmes lányok, amelyben a három barátnő, Ellie, Nadine és Magda azzal találja magát szemben, amivel szinte minden tizenhárom éves emberpalánta: az ellenkező nem képviselői, illetve a szerelem iránti olthatatlan érdeklődéssel, kíváncsisággal, vággyal. Aztán jött a Lányok a pácban, amelyben a három barátnő, Ellie, Nadine és Magda azzal találja magát szemben, amivel szinte minden ember, aki meg akar felelni az általános, mesterségesen generált társadalmi normáknak: komplexusokkal, táplálkozási- és viselkedési zavarokkal.

És most itt a Lányok késésben, amelyben a három barátnő, Ellie, Nadine és Magda újabb problémákkal találja szemben magát. Ezúttal Ellie az, akivel a legtöbb probléma van, hiszen végre találkozott egy fiúval, aki érte, a kissé telt, göndör hajú, szemüveges lányért, és nem pedig a hűvös szépségű Nadine-ért, vagy a szexi Magdáért lángol. És mivel Ellie-nek sem közömbös a fiú, szeretne minél több időt vele tölteni. Ezzel viszont egyenes arányban nő a veszélye annak, hogy balhé lesz otthon. Hiszen a szülőkben még mindig erősebb az aggodalom, mint a tinédzserek iránti megértés. A tinikben pedig erősebb a „majd csak kimagyarázom valahogy” érzés. Ebből pedig jó kis kalamajkák tudnak kikeveredni. Erre azt hiszem, mindannyian emlékszünk tizenéves korunkból.

Jacqueline Wilson hihetetlen érzékkel ragadja meg azokat a témákat, amik számos kellemetlen, olyakor fájdalmas percet, órát, hetet, hónapot szereznek a tizenéveseknek és szüleiknek egyaránt. Az egyik túl tapasztalatlan, hogy belássa tetteinek súlyát és következményeit, ráadásul éppen lázadó korszakát éli, ezért nem képes elfogadni, hogy a felnőttek jót akarnak neki; a másik pedig nem képes „leereszkedni” a tizenéves szintjére, hanem mindenáron érvényre akarja juttatni az „úgyis én vagyok az okosabb és az erősebb, ezért nekem van igazam” gondolatot. Pedig biztos vagyok benne, hogy van egészséges középút. Olyan, ahol senkinek nem sérülnek az érdekei, ahol szülő és gyerek között tiszteleten alapuló szeretet van, ahol nem kell egymásnak még csak füllenteni sem. Lehet, hogy utópisztikus a gondolat, lehet, hogy nem, mindenesetre jó tudni, hogy nem vagyok egyedül azzal a törekvésemmel, hogy ez az állapot legyen a természetes, mindennaposan bevett gyakorlat.

Az új kiadás borítója ezúttal is sokkal jobb, mint a korábbié, arról nem is beszélve, hogy a 21. században ez már alap követelmény.