FőképAz irodalmi tükörgörbítés magyar atyamestere – persze hogy – nekiment a színpadi szerzőknek is, aminek azért sajátos stichet ad a tény, hogy ő maga voltaképp sikertelen színi szerzőként vonult a köztudatba. Nehéz tudomásul venni, de Karinthy színre vihető, közönségbarát produkcióval nemigen szolgált a pályája során – pedig azt nem mondhatnánk, hogy ne próbálkozott volna ezzel is. Valahogy az ő szituációs drámai és/vagy humorérzéke teljesen más „mezőben” volt otthon, a színpad a számára idegen territórium maradt – a színi paródiái sem előadható darabok, hanem igen szórakoztató, számtalan nyelvi leleménnyel támogatott irodalmi alkotások.
 
Azt gondolhatnánk, hogy Az ember tragédiája – Karinthy egyik fő „eszköze” a honi színműirodalmat illető paródiákhoz – különösen ínycsiklandozó célpontot, hogy ne mondjam, a fő célpontot jelentette az írónak. Holott valójában magát a Tragédiát csak igen áttételesen karikírozza a Mester, miközben arra használja, hogy általa a legváltozatosabb célpontok kapják meg a magukét; hogy a Madách-mű által a legplasztikusabb módon irtsa a különböző drámai – avagy egyéb – műfajok manírjait. Az emberke tragédiája a gügyögő gyermekversek, verses mesék; a Pósa Lajosok elenyhítő, „gyermekvédő” versi nyelvezete ellen szól - ahol a hősök „meghalukálnak” így, becézve. S miközben kacagtató pontossággal valósítja meg az általa karikírozott modor minden irritáló elemét, ha jól meggondoljuk, paródia-voltán túl kiváló Tragédia-átiratként is működik – s ennyiben áttételes karikatúrája magának a műnek is. Ugyanígy a Tizenhatodik szín a kávéházi irodalom és jellegzetes alakjai, a hírlapírók, a költők – ki ne ismerne a „Duhaj”-ban Adyra –, a szerkesztők és kiadók ábrázata elé tart görbe tükröt, miközben Karinthy a nyelvhasználat jellegzetességeit kíméletlenül megidézve, Ádám és Lucifer alakjával maradéktalanul „hozza” az eredeti Tragédia - megformálásában olykor igen esetlen - szövegi közegét. A Majd a Vica a teljesen üres operett-műfaj Tragédiába oltása, a szakmányban, ipari módon gyártott, revübe fulladó értelmetlenségek frappáns összefoglalása, míg Az embrió tragédiája a közönségkímélő dráma-rövidítések, az „egyfelvonásosítás” a korban hullámokban előtörő átírások fanyar kritikája. Az a gyanúm, Karinthy nagyon szerette a Tragédiát, hiszen e nélkül e mű nem szolgálhatott volna ennyiféle karikatúra vázául.
 
Karinthy a modor, az írói manírok összességének ellensége volt, s az irodalmi paródiáiban ezt gyilkolja a legtöbbet: a mások mindent eluraló modorát. Amikor a mű, a téma nem „teremt magának” invenció-dús megszólalást, hanem a szerző mindent a maga jól begyakorolt rutinjába darál. Csak érintőlegesen tartozik ide, de pont ezért sértődött meg Karinthyra – a maga mimóza-természetén túl – Babits, mivel elhitte magáról, hogy neki úgymond csak stílusa van, modora nincs. Épp úgy, mint Molnár Ferenc, aki teljesen hasonló okokból haragudott meg időről időre a darabjait – azok hangos-siker volta okán ha lehet, még nagyobb visszhanggal – karikírozó szerzőnkre. A fene Karinthy által úgy bánik el Az ördög szituációs humorával, hogy mintegy megvalósítja azt: a köré szőtt darab-hús nélkül, az önmagában hallatlanul gyenge lábakon álló cselekményi csontvázat rajzolva fel – mondhatni, csak a meztelen banalitást. Volt mire sértődni – annak ellenére, hogy Molnár mellett Herczeg Ferenc, Bródy, Hunyady, vagy Szomory; mondhatni a neves kortársak mind ugyanilyen kíméletlen bánásmódban részesültek, semmivel sem kíméletesebb bánásmódban, mint a kor megélhetési-drámaírói, a Fodor-Lakatos páros például. Mégsem mondható, hogy a hangos siker mértékével egyenes arányban folyt volna ki Karinthy tollából a több vitriol – érdemes csak az Így írnátok ti Hacsek és Sajót, vagy az Első jelenet – utolsó jelenet katalógus-szerű paródiagyűjteményeit átlapozni, hogy lássuk: minden modort tollhegyre tűz, nemcsak a sikeres modort.
 
Ezekből a szalondarabokból mára alig maradt a színházak repertoárjában – a harmincas évek szerzőit egy-két kivételtől eltekintve ritkán tűzik manapság műsorra. De a kíváncsiaknak rendelkezésére állnak Karinthy paródiái; hogy fogalmat alkothassunk az időszak hazai színi mozgásairól, elég elővenni ezt a kötetet. S azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet ha akarnék sem tudnék kiötleni.