FőképFülszöveg:
Furcsa események helyszíne lett Ung vármegye 1839-ben, amelyekről első kézből, egy orvos levelezéséből értesülhetünk. Szeghalmi Lőrinczet kollégái szokatlan kóresethez hívják egy fiatalasszonyhoz, akit borzalmas görcsök gyötörnek, ám ha beveszi a helyi varázsoló ember gyógyító porát, megkönnyebbül, ám igen furcsa módon: eleven varangyos békákat kezd szülni. Az esettel a tekintélyes szakmai lap, az Orvosi Tár is foglalkozik, Szeghalmi doktor pedig egyre inkább belebonyolódik a nyomozásba. Borzalmas gyilkosságok, megelevenedő halottak és bosszúálló szellemek között kell küzdenie az életben maradásért és a rejtély megoldásáért. Szerencséjére segítői is akadnak: a tanulatlan füves ember, aki a népi gyógymódok avatott ismerője, valamint a titokzatos és szép nemes hölgy, Endrődy Ilona, akibe az orvos beleszeret, és akit szintén halálos veszély fenyeget. A történetben immár kettejük boldogsága a tét.

A fennmaradt levelek tanúsága szerint, ha Szeghalmi Lőrincz történetesen nem az orvosi pályát választja, kivételes tehetségű író válhatott volna, stílusa és látásmódja egészen egyedi: az eseményeket sebészi pontossággal rögzíti, ám a szenvedély és a gyötrő kétségek minduntalan átütnek a szikár prózai anyagon.

Részlet a regényből:
I. levél

Ungvár, september 30-án, 1839.
A természetnek sokat látott tudósa is ámulatba esne attól, kedves barátom, mi városunkban történt. A lehetetlenséggel határos, mégis való: egy asszony eleven békákat szült. Én se vélném igaznak, ha nem magam tekintettem volna meg – mi egyébnek hihetnék, ha saját szememnek nem. Ám haladjunk sorjában!
Több havi honunkban tett utazgatás után, september 27-én tértem meg ungvári hajlékomba. Távollétemben gazdasszonyom, Margit néne rendben tartá a házat, így járandóságának rendezése mellett egyéb sürgős tennivalóm a megérkezést követően nem akadt.
– Ugyan talált-e már magának menyasszonyt a doctor úr? – kérdé a néne, mint máskor is, ha hosszabb ideje nem látott.
Nemleges válaszomat hallván tudományt szolgáló utamat rögvest haszontalannak minősítette, s megkaptam szokott dorgálását is, miszerint fene válogatós vagyok. E litánia végeztével ő távozott, én pediglen szobámba térve előbb megszemléltem az asztalomon nyugvó leveleket, majd kibontottam személyes úti holmimat.
Ám alighogy az utazóládából a szekrénybe rakosgattam a Pesten vásárolt orvosi eszközöket, újdonsült könyveimet, útamon papírra vetett följegyzéseimet, valamint a tőled kapott butellákat, máris vendégek érkeztek hozzám. Dr. Hackell András, megyénk főorvosa és Várady Péter szolgabíró úr jöttek el a viszontlátás örömét kifejezendő.
Szokatlannak találtam, hogy illy rangos személyek csaknem érkezésem órájában saját lakomba gyűlnek üdvözlésemre. Főbb úti tapasztalásaim előszámlálása után meg is tudakoltam, minek köszönhető igazából e nagymérvű megtiszteltetés. Hackell doctor mondá:
– Különös orvosi esetről óhajtok beszámolni néked. Egy városunkban élő vargamester felesége, bizonyos Huszár Zsuzsánna idestova 15 hónapja egészséges gyermeknek adott életet otthonában, ám a szülést követően hasa nem apadt le a szokott módon. Több hét eltelt, s mind sűrűbben lepték meg őt görcsös hasfájdalmak. A bábák úgy sejdítették, hogy netán az anyaméh egy másik magzatot rejtene, de újabb szülést megindítni nem tudtak. A dolognak híre ment, az esetről minden avatatlan felállítá s hirdetni kezdé a maga nagyszabású tanát. A férj végül ama babonázóknak ada hitelt, kik asszonya állapotját megrontásnak nyilvánították – Hackell doctor itt szünetet hagyott, mint mindég, ha a lényegre készült térni.
– Megyénk Hornya nevezetű falujában lakozik egy paraszt, kit a míveletlenebb népesség varázsoló embernek tart. A varga hozzá folyamodott segítségért. Valamiféle por állagú készítményt kapott tőle, azon utasítással, hogy abból egy adagot odahaza áztasson be fél messzely pálinkába, majd az asszony éhgyomorra igya meg. Így lőn. A fájások meg is kezdődtek. Ám ami a világra jött, nem emberi csecsemő volt, hanem, kimondani is különös, egy megtermett béka. Történt ez két hónappal ezelőtt, június 25-én. Azóta a fiatalasszony a hornyai varázsoló ember porait szedve további huszonhárom amphibiumot szült, ezeknek egy részét augustusban megkezdett vizsgálataim során. Idővel más doctorokkal, például Szőke Zsigmond orvostársunkkal is megnézettem egy-egy szülést. Mindőjük azt tapasztalta, mit magam.
Tanult, komoly embernek ismertem meg Hackell doctort, mikor munkámat évekkel ezelőtt Ungvárott megkezdém. Oldalán tömérdek practicus fogását tanulám meg az orvosi pályának. Így aztán most kétség ébredt bennem, valóban vele beszélek-e. A hitetlenkedés vélhetően kiült ábrázatomra is, mert Várady szolgabíró nagy nyomatékkal tevé az állítást:
– Már a vármegyei törvényszék is tárgyalta az esetet – mintha a hivatal tekintélye súlyt adhatna mondandójuknak.
– Tudod jól, mi történik ilyenkor – folytatá dr. Hackell. – Túlzó nagyításokra ragadtatja magát boldog-boldogtalan. Az emberi képzelet, mint karámból kitörő jószág, vágtába kezd. Végül már holmi gonosz banyáról, ördögi mesterkedésről, miegymásról költenek véget nem érő históriákat.
Kételyem az eset hitelességét illetően továbbra sem enyészett el.
– Békák egy asszony nemző részében? Minő természeti képtelenség ez? – kérdém. – Mintha az esőcseppek a földtől hullanának az ég boltozata felé, s nem fordítva.
– Megtekintheted magad is – így Hackell. – Zsuzsánna nem tisztúlt meg szokatlan terhétől, s gyógyulása nyitját még nem találtam meg. Kívánatos volna, ha valamely orvostársam új szemmel, az én kísérleteimtől függetlenül, továbbá a szükséges criticusi érzékkel járna utána a dolognak, hogy tisztázást nyerjen: e kórállapot mi módon következhetett be, illetőleg miképp orvosolható.
Várady szolgabíró folytatá:
– Ha ez ügyben magához akarna idéztetni valakit, vagy bárminő hivatali segedelemre volna szüksége, nálam tárt kapu fogadja, Szeghalmi doctor.
A rendíthetetlen komolyság, mellyel főorvosunk előadá az esetet, tűnődésre sarkallott. Tudtam, ő nem járatná a bolondját senki emberfiával. A tény pediglen, hogy nagy elméssége dacára hozzám fordult, óhajának beteljesítésére indított.
– Városunk melly utcájában lakik az a vargamester s nője? – tudakoltam.
Főorvosunk beszámolt erről is. További kérdéseimet azonban félretolta avval, hogy egyebet nem kívánna mondani, mert szavai még béfolyással volnának kutakodásom irányára. Mindketten távoztak, mondván, későre jár.
Másnap kora reggel igyekvő léptekkel közelítém meg az építményt, mellyet dr. Hackell a vargamester és családja lakhelyeként megjelölt. A házacska poros kis ungvári út mentén áll; egyik utcára néző, szerény tágasságú helyiségében találtam rá a vargára, Huszár Istvánra. Otthoni műhelyében, hol felesége állapotának rosszra fordulása óta gyakrabban munkálkodott, mint céhe helyiségében, épp sarutalpakat metélt ki cserzett bőrből. Félkész bocskorok, kapcák, lehasított saruszíjak vették körül, ládájában az ilyesféle munkához való tűk, fogók, kések, csizmadiakalapácsok zörögtek, amint egyikükért nyúlt.
Elmondám neki, mi járatban vagyok. Nagy készséggel mutatá, merre kövessem, mint ki nem első ízben vezet végig a házon magamfajta tudós személyt.
A belső szobába lépve egy rendes testalkotású, 23 esztendős, talán kissé törődöttnek mondható asszonyra, a vargamester hitvesére, Zsuzsánnára vetült tekintetem. Széken üldögélt, onnan csitítgatta körülötte tébláboló 15 hónapos fiát, mintha épp most roskadt volna le fáradtan, s nem volna ereje karjába venni szülöttét. Férjével váltottak pár halk szót, majd a férfi fölemelte és kivitte a szobából a kisdedet.
Biztattam az asszonyt, feküdne ágyára, hogy megvizsgálhassam. Ruházatát felhajtva megtapogattam a hasat – annak mérete, tömöttsége arra mutatott, hogy Zsuzsánna viselős. A nemző részek különösebb aggodalomra okot nem adtak: a csikló, a hudcső nyílása, a vizlányok, az ajakfékek s a gát épségben valának; a hüvely üresen, fala sértetlenül, a méh szája csukva találtatott. Ezután a kórelőzményt kezdém tudakolni. A fiatalasszony elmondotta, hogy 14
esztendősen volt első havi tisztulása. Három évre rá ment férjhez. Önfertezéssel megvallása szerint sem előtte, sem utána nem élt. A fiúcska, kit előbb láttam, valójában már második gyermekük; az első idejekorán elhalálozott. Tehát két szokott kimenetelű, emberi csecsemő világrajövetelével végződő szülése volt mindeddig, az első esetben hószámi vér a szülés után három hónappal távozott tőle újra, a második szülést követően azonban – 1838-dik esztendő júniusa óta – még a mai napig sem.
Visszahívtam a vargát, kérésemre egy kevés pálinkában föloldotta a hornyai varázsoló embertől kapott szer egy adagját. Zsuzsánna az italt felhajtá, olly nagy lendülettel, hogy tán kortyolt volna még többet is.
A por hatása csaknem 3 óra múlva megmutatkozott. Has- és főfájdalmak kezdődtek, vizellési késztetés lépett föl. Miután Zsuzsánna egy bödönre kuporodva utóbbinak engedelmeskedett, két széket hozattam. Az asszonyt úgy ültetém reájuk, hogy a szeméremtest közibük kerüljön. Az asszony viseltes ruhadarabokat dobott maga alá, hogy később a döngölt padlat tisztogatásával ne kelljen sokat vesződni. Magam Zsuzsánna elé, egy sámlira ültem, ahogy a bábák szokták. Hamarosan erőlködések kezdődtek, idővel a jobb oldali csípőtájékon fájdalom gyulladt, az asszony lélegzete meg-megakadt, orcája vörös színt vett magára, izmai és a hasfal megfeszűltek, a gőgsíp fölfelé tolódott. A bőrön is áttűnt a méh többszöri görcsös öszvehúzódása. A kezdeti nyöszörgést jajongás váltá föl. Végül bekövetkezett, mit addig lehetetlenségnek tartottam: a rettentő fájdalmak közepette a megnyíló szeméremtestből egy eleven, egészen kifejlett varangyékos béka tolatott ki. A földre vetett rongyokra huppant, pislogott párat, majd rögvest megiramodott.
A legőszintébb döbbenetemen való diadalmaskodás után az állatkát markomba terelgettem, majd szemem elé tartottam. Az meg csak nyújtózkodott, izgett és mozgott – helyezkedett, mintha ugrani szándékozna. A megértés szikrája ekkor világította meg elmémben, miféle tennivalót osztott reám Hackell doctor: a meg nem magyarázhatóra kell magyarázatot találnom.
A békát egy jól fedhető csuporba tevém a későbbi alapos szemrevételezés végett, majd ismételten Zsuzsánnához fordultam. Szegénke ekkorra már derékig felvont szoknyáját is csaknem átizzadta. Kezemmel újra megvizsgáltam belső nemző részeit. Lám, a méhszájat most nyitva találtam, így bizonyosságot nyert előttem, hogy az apró jószág a méhből jöve ki. Vártam, hátha távozik onnét egyéb is – más állatka, netán valaminő szülep. Szólítottam a vargát, hozzon egy üres üvegpalackot, hogy az asszony abba belefújva gyarapítsa hasi izmainak erejét. Zsuzsánna meg is fútta az üveget, ám hiába, a békán kívül egyéb a méhéből nem takarodott ki.
Az asszonyka fájdalmaiban csak órák múltával állott be enyhülés. Hasának körfogata akkor sem csökkent, minden jel további viselősségére mutatott, ezért férjurával a városi kórházba vitettem őt a vizsgálódás folytatása végett.
Már csaknem dél lehetett, midőn magam, hónom alatt a különös szülöttet rejtő csuporral, Várady Péter szolgabíró úr házához vevém utamat. Ottan őtet a hivatali szobában leltem meg. Pipázgatva fogadott. Előtte, az asztalon frissiben megírt adólajstromok hevertek. Bajsza alatt hümmögve, bal szemöldjét felvonva tekintett az edény mélyire. Elmondottam néki, hogy kifaggatni óhajtom a hornyai varázsoló embert annak titokzatos poráról. Várady azonmód hajdút küldött érette.
Utam eztán a kórházhoz vezetett. Szerény építményt képzelj magad elé, öt szobával, bennük három-négy ággyal, mi épp arra elegendő, hogy a férfiakat a nőszemélyektől, ifjakat a vénektől, a ragályos nyavalyákban sínylődőket a ragály nélküli betegektől elkülönözötten tartsuk, mikor hogy kívánja a szükség.
Érkezésem idejére a kórházi szolga már elszállásolta Zsuzsánnát az egyik betegszobában. Mikoron beléptem hozzá, férjével egymás mellett szótalanul ültek. A varga az ágydeszkán végigfektetett, kukoricacsuhéval töltött zsák puhaságát próbálgatta ide-oda hintálva. Jöttömre észbe kapott, s felállott.
Zsuzsánnának még most is voltak fájdalmai, ezért kámforos mandulatejet adtam nekie. Étekül köménymaglevest, könnyű húsféléket és tésztát rendeltem az elkövetkezendőkre, mit az ápoló személy az étrendlapba iktatott.
Itten nálunk a betegek nem fekhetnek a magok ruháikban, netán hazulról való ágyneműjükön – azok nem mindég tiszták, bolhát, tetvet, férgecskéket hordozhatnak. Lepedőt, szalmával töltött vánkost, pokrócot kérettem hát az ágyra, illetőleg térd alá érő hosszú hálóinget és papucsot hozattam a fiatalasszonynak. Ágya alá tiszta húgyedényt rakattam. Székládát nem kért, mondván, megteszi az udvari árnyékszék is.
Midőn mezítelenre vetkezett, hogy az inget felvegye, egyik karján ibolyaszín foltot pillantottam meg. Kérdém, minek tulajdonítható. Zsuzsánna, kerülve az öszvenézést, bizonygatá, hogy az előző éjjelen rosszul helyezkedve aludt, karja az ágytámlának nyomódott. Nékem azonban sokkal inkább ütés nyomának tűnt a duzzanat. Hangot is adtam meglátásomnak, mire a varga lassan megvallá: előző napon felesége, ki a pálinkát nem veti meg, odahaza megbotlott, s valami széknek vagy asztalnak esett.
– S miolta tart ezen iszákossági állapot? – tudakoltam rögvest.
A varga szemét lesütve arrébb húzódott, megvárta, míg követem, s halkan mondá a következőket.
Frigyre lépésük után egy ideig csendes, békés házi életet éltek. Idestova három esztendeje azonban költözniök kelletett, így kerültek jelenlegi házukba, mellyet bizonyos Puzdes Teréz nevezetű özvegyasszonytól vesznek bérbe. E némber hamarosan reászoktatta a pálinkára Zsuzsánnát. Bizony még a kocsmába is magával vitte. Zsuzsánna pedig egyre gyakrabban tért le a szelíd élet útjáról. Italok iránti vonzalmára a legszigorúbb intelem sem vethete béklyót. Többször a kertben vagy az udvaron találtatott meg részegen fekve, mint egykor viruló szépségének földre vetülő árnyéka. A szomszédok is szájukra vették mértéktelenségét.
Szomorún hallgattam a vargát. Praxisom során már vagy ezer alakban tűnt elém az italmámor szakadatlan kívánása s a nyomában járó családi búslakodás. Honunkban még a fészkelődő csecsemő szájába is pálinkába áztatott rongycuclit nyomnak, hogy nyugodalmat leljen. Mi több, az orvostársak közt is akad, ki nem ösmeri a mértéket. Szinte már unodalmas ismételgetnem intelmeimet az ivóknak s hozzátartozóiknak. De azért megtevém újra.
Ekkor egy időre elbúcsúztam a fiatalasszonytól s férjétől. Fogtam a csuprot, s kerestem egy szobát, mellyben magam maradhattam. A béka életét kioltám, majd testét egy késsel felbontottam. Odabenn a mindennemű hólyagocskák, edények s csövecskék, mellyek az életnedveket szállították, szokott rendben találtattak. Valóban béka hevert tehát előttem, nem pedig ember és állat valaminő keveréke. Tehát a béka nem az asszonyi test terménye vala – az asszonyi testet csak amúgy fészekül használta. Egyébként az állat bélrendszerében táplálékrészeket nem találtam, homály fedi, mivel oltotta éhét az emberi méhben.
A hajdú délután 5 óra körül hozta meg a varázsoló embert, kit valósággal noszogatni kelletett, hogy végre bétegye lábát a szobába, hol kihallgatni óhajtám őtet.

A Kiadó engedélyével.