FőképA dél-afrikai írónő regényének főszereplője, a tehetős iparmágnás, Mehring vásárol magának egy farmot, ami épp kényelmes távolságra van a nagyvárostól. A férfit eredetileg csupa racionális indok vezérli: gondolja, a farm jó befektetés, hiszen pár év múlva majd jókora haszonnal adhat túl rajta; emellett úgy véli, a birtokon remekül lehet titkos találkákat szervezni férjezett szépasszonyokkal, illetve kellemes piknikek is tarthatók a pénzes városi üzletember-barátok örömére, akik számára egy farm legalább olyan egzotikus környezetnek számít, mint a legtávolabbi európai vagy amerikai nagyváros.

De aztán Mehring egészen megszereti a farmját – mondhatni, a vidéki életforma megszállottjává válik: igyekszik kitanulni a gazdálkodást, a városi kapcsolatait egyre inkább elhanyagolja, és megpróbál minél több időt tölteni a birtokán – és közben a „régies”, emberibb léptékű életmód megőrzőjének szerepében tetszeleg. Ám természetesen a vidéki élet sem tökéletes, amint azt Mehring hamarosan megtapasztalja: egy napon például egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak az egyik legelőn; a farm környéke egyre gyorsabban iparosodik; és az is kiderül, hogy a farmon dolgozó feketék sem feltétlenül olyan ártatlan, természetközeli életet élő emberek, mint ahogy azt Mehring elképzelte.

Amellett, hogy Gordimer sokat megmutat a vidéki életmód szépségeiből és nehézségeiből, valamint abból, hogy hogyan élhet az ember egy olyan helyen, ahol az életet még mindig nagyban befolyásolják a természeti és időjárási körülmények és csapások (aszályok, tüzek stb.), a könyvben megjelennek a különböző bőrszínű és társadalmi osztályokba tartozó emberek közötti feszültségek és ellentétek is. És Mehring farmja épp ezeket az ellentétek szimbolizálja: a férfi elégedetlen a városi életformájával és azt hiszi, azzal, hogy farmerkedik egy kicsit, hirtelen mindjárt egy jobb életet élő, jobb ember lesz belőle.

Ez azonban nyilvánvalóan öncsalás: bár Mehring nagyon igyekszik, kontár és kívülálló marad. Beleokoskodhat ugyan a gazdálkodás menetébe, de sosem fogja látni, hogy milyen munkát végeznek a munkásai, amikor ő a városban vagy üzleti úton van; és eltervezheti, hogy fákat ültet a birtokára, amelyek majd árnyékot adnak az elkövetkező generációknak, de jellemző módon ő épp olyan fákat akar ültetni, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy dél-afrikai farmon. És még lehetne sorolni a jeleket, amelyek arra mutatnak, hogy Mehring „életforma-őrzési” kísérlete sikertelenségre ítéltetett.

És ezt egyébként mintha a férfi is sejtené – legalábbis erre utalnak azok a viták, amelyeknek részleteit Mehring újra meg újra lejátssza a fejében. Ezek a viták szerintem a könyv legkiválóbb részei: Mehring hol saját magával vitatkozik a vidéki és a városi élet különbségeiről, a kapitalizmusról és az iparvállalkozó felelősségéről, hol a szeretőjével, hol a volt feleségével, hol pedig a tizenéves fiával – és néha azt sem könnyű eldönteni, épp kinek a szavait olvassuk, sőt azt sem, hogy a viták a valóságban is lezajlottak-e, vagy csak Mehring képzeli el, hogy az adott ismerősei milyen érveket hoznának fel egy vitában.

Az Őrző tehát izgalmas és sokrétű könyv – különösen ajánlott (például Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című regénye mellé) azoknak, akiket érdekel, hogy mi olyan vonzó abban a gondolatban, hogy az embernek legyen egy farmja valahol Afrikában, hiszen a regény egyéb rétegei és társadalmi mondanivalója mellett ebből a könyvből ez is kiderül – mint ahogy az is, hogy micsoda illúzió azt képzelni, hogy az ember kivonulhat a „civilizációból” és háborítatlanul, kétségek nélkül, mindennel kibékülve élhet távol a világ zajától.