Főkép Régebben sem számított példátlannak, mostanában azonban mintha valamivel több író tért volna vissza egy-egy korábbi regényéhez, ötletéhez vagy szereplőjéhez, ám ez nem feltétlenül jelenti, hogy kifogytak volna az ihletből. Christian Jacq esetében egyértelműen nem az inspiráció hiánya, sokkal inkább a történetekben rejlő végtelen lehetőségek kiaknázatlansága vezethetett oda, hogy a szerző tizenhat esztendő után ismét Howard Carter és Tutanhamon mesés kincsekkel teli sírjának témáját vette elő. A kiválasztott korszak azonban önmagában is biztosítja az újszerűséget, és azt, hogy az önismétlés lehetősége még csak fel se merülhessen.
 
A Tutanhamon utolsó titkának főhőse, a Mark Wilder nevű, sikeres amerikai ügyvéd ugyanis az 1950-es években látogat a II. világháború után modernizálódó Egyiptomba, miután egy titokzatos üzenet Wilder valódi kilétének rejtélyére adott válasszal kecsegteti. Nem mintha az ügyvédnek bármi kétsége lett volna a szülei és saját származása felől, a különös levél mégis a fáraók földjére csalja őt, hogy ott megismerkedjen a szépsége és okos Ateyával és a nagy tudású kopt pappal, Pachomius atyával.
 
Innentől kezdve Wilder többé nem ura és irányítója saját életének, és Howard Carter, a Tutanhamon sírját felfedező angol egyiptológus nyomdokaiba kell lépnie, hogy a hatalmas fáraó kincsei közül vélhetően eltűnt, és egyesek szerint az egész világ sorsát befolyásolni képes kinyilatkozásokat tartalmazó papiruszok felkutatására induljon. Eközben ugyanúgy megkörnyékezi őt a CIA, mint Faruk egyiptomi király udvara, valamint a Faruk ellen szervezkedő egyiptomi tisztek szervezetének képviselője is, és a kalandos történet szálai így a cseppet sem szórakoztató történelmi események kérlelhetetlen tényeivel keverednek.
 
A régmúlt korok misztikuma romantikával és a kémtörténetek izgalmaival keveredik tehát, ami önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy néhány kellemes órát szerezzen bárkinek. A Tutanhamon utolsó titka azonban ennél sokkal többet rejt magában.
 
Mark Wilder ugyanis nem unalomig megszokott romantikus hős, hanem – miként, mondjuk, Philip K. Dick-regényeinek központi figurái – az eseményekkel sodródó, azokat elszenvedő alak, akinek addig sérthetetlennek hitt életébe erőszakosan betüremkedik a külvilág, és lényegében egyetlen választást hagy neki: vagy végigmegy a számára kijelölt úton, vagy megtagadja az egész életének új értelmet adni képes küldetés végrehajtását. Mindezzel az ősi vallások és a középkori misztikusok nagy kérdése, a szabadság és – tágabb értelemben – a szabad akarat problémaköre kerül fókuszba, a jacq-i szabadságértelmezés pedig igencsak közel áll a racionalitást részlegesen vagy néha akár egészében is felfüggesztő vallásos tanokéhoz.
 
Az ábrahámista hagyományokon nevelkedettek azonban könnyen sértőnek, vagy egyenesen istenkáromlónak ítélhetik a regényben felmerülő gondolatokat Mózes és Jézus egyiptomi kötődéseiről, valamint a monoteizmusnak a fáraóktól való eredeztetéséről. Számomra ugyanakkor mindössze egyetlen zavaró ellentmondás tűnt fel, mégpedig az, hogy amennyiben elfogadjuk a Ramszesz regényfolyamban felvetett eshetőséget, miszerint Mózes II. Ramszesz idején vezette ki népét Egyiptom földjéről, akkor ugyanez a bibliai alak nem tevékenykedhetett ugyanígy Tutanhamon uralkodása alatt is. Bizonyosat ugyanakkor egyértelműen soha nem tudhatunk meg sem róla, sem a piramisok földjének istencsászárairól, így hát elfogadjuk, hogy mindkét história fikció, és a történetek kiötlőjétől nem kérjük számon a szigorú következetességet.
 
Szokás szerint többet kapunk tehát puszta szórakoztatásnál, ám aki mindössze egy izgalmas, szerelmi száltól sem mentes thrillert akar, az is megtalálja a számítását a Tutanhamon utolsó titkában.