FőképFülszöveg:
"Egyszer megírom majd Sophie életét s halálát, hogy szemléltessem, mennyire nem vész ki e világból a gonoszság."
 
Sophie, a konzervatív, sőt antiszemita lengyel lány a véletlen folytán kerül Auschwitzba, ahol előkelő árja létére zsidósorsot él meg, olyan sorsot, amelyen szerelmének, Nathannak fizikailag nem kell átesni. De az európai lidércnyomás paradox módon Nathan számára is - bár közvetlenül nem élte át - olyan személyes katasztrófát jelent, amely logikusan vezet el a világ teljes megtagadását jelentő őrületig. E két ember egymáskínzásában, eszelős szeretkezéseiben, harcában azért nem lehetséges békében feloldódó megnyugvás, mert a fasizmus patológiája sejtjeikig megfertőzte őket. Hiába akarják a megváltást, már képtelenek rá.
 
William Styron nagyszabású regényét izzó morális szenvedély, a témához méltó, már-már önkínzásnak ható emberi felelősségtudat fűti. A regényből Alan J. Pakula rendezésében, Meryl Streeppel a címszerepben világsikerű film is készült.

Részlet a regényből:
Nem akármilyen vasúti kocsi vitte Sophie-t, a gyermekeit, Wandát meg az ellenállókat vegyesen más minden utcán összeszedett lengyellel Auschwitzba. Se marhavagon nem volt, se koporsókocsi, amilyenen a németek emberi szállítmányaikat odábbítani szokták. Bármilyen meghökkentő, réges-régi és mégis használható hálókocsiba kerültek. Volt azon minden. Mosdó, futószőnyeg a folyosón, rombuszforma fémtáblácskák lengyelül, franciául, oroszul és németül az ablakok alatt, hogy az utast a veszélytől óvják. Kényelmeiből, elnyűtt, terebélyes üléseiből, díszes, bár most elsötétített üvegcsillárjaiból Sophie láthatta, hogy a kiérdemesült kocsi valamikor első osztályú utasokat szállított, s akár őt is vihette volna gyerekkorában apjával, az élveteg utazóval családostul Bécsbe, Bozenba vagy Berlinbe.
A különbség csupán annyi volt, de az fenyegetően nagy, hogy az ablakokat egytől egyig bedeszkázták. Az sem történt volna meg régebben, hogy minden fülkébe begyömöszöltek tizenöt-húsz utast, mint a németek most, s velük még a motyójukat. A derengésben sajtolódott állva vagy rogyottan hat-nyolc fogoly és az állandó gyorsításban-fékezésben az ülők ölébe dőltek. Egy-két talpraesett ellenálló hamarosan úgy szervezte, hogy az ülők és állók helyet cseréljenek. Ez sem segíthetett azonban az összepréselt testek kigőzölgésén. A fanyar bűz úthosszat csavarta mindenki orrát. Nem volt ez kínzás, csupán a kínzókamra iszonyúan kényelmetlen tornáca. Sophie-ék fülkéjében gyerek csak Eva meg Jan utazott, és hol Sophie ölében ültek, hol a másokéban. A világtalan zárkában a hányás rájött valakire, és nagy erőmutatvánnyal sikerült csak kitolatni a tömött folyosó végéig a mosóba. “A marhavagon jobb – emlékezett Sophie egy utas sóhajtására –, abban legalább elnyúlsz!” Szerencséjükre azonban az Európa poklai felé tartó vonatok lassú menetrendjében, számtalan elakadás és félreállítás és be-nem-engedés közepette az ő útjuk nem bizonyult lehetetlenül hosszúnak – amit a vonat máskor egy délelőttön, hattól délig megtett volna, az most harminc órába telt.
S mert Sophie gondolkodását vágyai kormányozták (amint többször megvallotta), abból is erőt merített, hogy a németek talán nemhiába zsúfolták rabtársaival ebbe a régimódi gördülő palotába. Tudta addigra már mindenki, hogy a nácik teher és állat szállítására szánt kocsikon viszik a táborba az embereket. Így aztán, amint Jannal és Evával beterelték ebbe a letaposott sarkú előkelőségbe, hamarosan elhessentette azt a kínálkozó józanabbik gondolatát, hogy rabtartóinak ilyen kocsijuk akadt éppen. (Erre vallottak pedig az átabotában bedeszkázott ablakok is.) Inkább abban a reményben kereste megnyugvását, hogy a jómódú lengyelek és gazdag turisták régi szalonkocsikényelme a különb sorsot jelenti, mint amilyenben a szerelvény elejében lepecsételt marhavagonokban utazó ezernyolcszáz malkinai zsidónak része lesz. Kiderült azonban, hogy ez a szép (vagy inkább aljas?) remény annyit sem ér, mint, amivel a gettó kiürítése láttán áltatta magát: hogy a nácikat lefoglalja a dolog, ő pedig – s vele Jan meg Eva – addig legalább biztonságban lehet.
Az Oswiecim – Auschwitz – helynév, amint először suttogva végigfutott a szakaszon, rémülettel töltötte el Sophie-t, bár kétsége addig sem volt, hogy a vonatuk oda tart. A lemezzel befedett ablak csöpp résén beszüremlő napnyugta elárulta már az utazás első órájában, hogy délnek visz az útjuk. Délnek a Varsót kertvárosok gyanánt körülfogó falvak közt, zsendüld mezőkön, nyíreseken, rudaserdőkön át Krakkó felé. Elképzelhető úticéljaik közül csupán Auschwitz esett délnek, és máig emlékezett, mennyire elkeseredett, mikor az útirány felől kétsége sem lehetett többé. Auschwitz híre rettenetes volt, s bár a Gestapo börtönében is rebesgették már, hogy oda kerülnek, Sophie azért fohászkodott, hogy Németországba irányítsák őket, ahol a szóbeszéd szerint a lengyelekkel jobban bánnak. Ahogy azonban a vonaton Auschwitz mind fenyegetőbbé vált, Sophie ráébredt, hogy végzete együvé csapta a súlyos büntetésre szánt rabokkal. Tévedés történt, hajtogatta magában egyre. Mert ha történetesen nem akkor gyűjtik be, amikor a Honi Hadsereg annyi katonáját (s a szerencsétlen véletlent tovább bonyolította Wandával való barátsága, egy házban lakásuk, hiába nem tett ő keresztbe szalmát az ellenállók érdekében), a húscsempészet éppen nem csekély vétségéért ugyan kimérhették volna rá a büntetést, de korántsem oly szigorút, mint amilyen a bomlasztásért járt, és akkor büntetését is másutt töltheti ki. A véletlenek rendjében azonban még ott kellett látnia utolsóul azt is, hogy nem ítélték el semmiért, csupán kihallgatták, majd elfelejtkeztek róla. A partizánok közé nem is a drákói megtorlás vezette, inkább a zabolátlan düh – ez tört ki a nácikon, valahányszor az ellenállás jelentősebb fészkét sikerült kifüstölniük, mert ilyenkor nem számított, ha az ellenállók környezetéből is százával hajtották el a véletlenül kézre került lengyeleket.
Az utazás némelyik részletére kristálytisztán emlékezett: a bűzre, a levegőtlenségre, a folytonos fészkelődésre, s hogy egy hirtelen fékezésnél doboz esett rá, de nem kábította el, nem is fájt annyira, inkább csak bosszantotta, hogy egy lúdtojás nagyságú púp támadt a fején. Emlékezett a lemez hasadékán túl váltakozó fényre, tavaszi ragyogásra és szemetelő esőre, az elmúlt tél hóterhe alatt kónyának, kajszának, kajmónak megmaradt nyírfaágakra, aranyeső sárgállására, lucerdő, jegenyefenyő és vörösfenyő váltakozására, újra betörő verőfényre, Jan könyveire s ahogy az ölében megpróbált olvasni – a Svájci család robinzonádjá -t németül, A farkas fiá -t meg a Penrod és Sam -et lengyelül –, és emlékezett Eva két körömszakadtáig védett kincsére – még a csomagtartóba sem kerülhettek, ott szorongatta a kezében mind a kettőt: a fuvoláját bőrtokban és mís -ét –, totyogó kora óta kedves, félfülű, félszemű mackóját.
Majd az esőre, amint újból zuhogni kezdett. Majd hányás átható, sajtos szagára. Útitársaira: két tizenhat esztendős, rémült apácanövendékre, akik hol sírtak, hol aludtak, hol a Szűzanyához fohászkodtak, Wiktorra, a Honi Hadsereg bogárfekete, dühös katonájára, aki hol lázadást, hol szökést tervezett, és egyre küldözte a cédulákat a túlsó szakaszba szorult Wandának, egy összeaszott nénére, aki Wieniawski unokahúgának vallotta magát és állítólag Polonaise- ének pergamenre írt kéziratát szorította kebeléhez, mintha az megóvhatta volna a rászakadó veszedelemtől, s úgy fakadt sírva, akár az iskolás lányok, amikor Wiktor ráförmedt, hogy a nácik a seggüket fogják kitörölni a Polonaise -zel. Majd emlékezett, hogyan tört rájuk az éhség. Enniük végképp nem volt mit. Egy másik öregasszonyt már kiterítettek a folyosón, ahol a szívroham a lábáról ledöntötte – keze feszület köré fagyott, és krétafehér arcán máris meglátszott a mellette eltörekvők csizmájának-bakancsának nyoma. Majd a résen át: az ő Krakkója éjjel, az ismerős állomás, a rendező pályaudvar holdfényében, ahol órákig vesztegeltek. A lidérces zöld ragyogásból furcsa emléke maradt: feldgrau1 egyenruhás német katona vállára vetett karabéllyal állt a sínek közt, és vigyorgón, egyenletes mozdulatokkal rittyóztatta magát – a kíváncsi, közömbös vagy érdeklődő foglyok csodálatára. Egy órát alhatott, aztán reggeli világosság köszöntött rá. Átrobogtak a párába burkolt, zavaros Visztulán. Két kisvárosra is ráismert, amint a vonat nyugatnak fordult a virágporos reggelen: Skawinára és Zatorra. Evát akkor kezdte gyötörni az éhség, akkor fakadt sírva először. Csicsi baba. Néhány pillanatra őrült napsugaras álom nyomta el: estélyi ruhában és fejdíszesen látta magát tízezres hallgatóság előtt a zongoránál, de valahogyan – bámulatosan – mégis szállt, szállt az Esz-dúr Szimfónia mennyei hangzatain mind magasabbra. Majd csikorgó fékezésre rebbent a szeme. Helyben vagyunk. Auschwitz.
A nap javát a kocsiban töltötték. Az áramfejlesztő hamarosan megállt, a villanykörték elaludtak a szakaszban, és csak a lemezzel elfedett ablakok hasadékain csorgott be valami tejes homály. Zenekar hangjait hallották messziről. Félelem zizegett a kocsiban – megfogható volt szinte, akár az égnek emelkedő hajszál –, és a szürkés sötétségben aggodalmas susogás támadt, mintha őszi lombot söpörtek volna. Az apácanövendékek a Szűzanyához jajongtak. Wiktor fennhangon legorombította őket, Sophie pedig Wandának a kocsi túlsó végéből idehangzó parancsszavából merített bátorságot. Ellenállóknak és más foglyoknak egyaránt szólt, hogy őrizzék meg a nyugalmukat.
Kora délután hír érkezett az elülső kocsikban szállított sok száz malkiniai felől. Teherautókon a zsidók – kapta az üzenetet Wiktor, s amint a borongásban felolvasta a papírszeletről, Sophie annyira megriadt, hogy még Jant és Evát is elfelejtette magához szorítani. Nyomban tudta, hogy a hír jelentése: Zsidók a gázkamrába. Együtt imádkozott már az apácanövendékekkel. Ima közben történt, hogy Eva hangosan zokogni kezdett. A gyerekek mindeddig bátran viselték az utat, a kislányt azonban egyszerre kínozni kezdte az éhség, Sophie ringatva csitította, hogy elhagyja a visongást, de nem használt. Sivalkodása el is nyomta Sophie-nak a zsidók miatti rémületét. A mentsége végül Jan lett. Értett a húga nyelvén – először sustorgott neki, majd mellé nyomakodott a könyvével, és Penrod történetéből olvasott neki, az Amerika árnyas kisvárosi szívében esett gyermekcsínyekről. Még nevetgélt is, és csivogása hamarosan álmot bűvölt Eva szemére.
Eltelt jó néhány óra. Késő délután lett. Wiktorhoz újabb papírszelet jutott: HH első kocsi teherautóra. Az üzenet csakis azt jelenthette, hogy akár a zsidókat, a Honi Hadsereg több száz katonáját is viszik az előttük való kocsiból Birkenauba. Sophie maga elé meredt, s ölében összekulcsolt kézzel készült a halálra. Nemcsak a szóba nem foglalható borzadályt érezte először, hanem a beletörődés boldog keserűségét is. Wieniawski vénséges unokahúga ájultan gyűrte a Polonaise kéziratát a kebléhez, és nyálat csorgatott rá a szája sarkából. Sophie nem is esküdött volna meg, hogy nem alélt-e el maga is, mert azután már csak arra emlékezett, mikor vakító napvilágban kinn állt a rakodótéren Jannal meg Evával, és Hauptsturmführer Fritz Jemand von Niemand doktorral került szemközt.
Nem tudhatta az orvos nevét, és nem is találkozott vele többet. Én kereszteltem el Fritz Jemand von Niemandnak, mert ráillik akármelyik SS-orvosra. Az égből pottyant Sophie elé és el is tűnt, csupán néhány figyelemre méltó emléke maradt. Az egyik viszonylagos fiatalsága – lehetett harmincöt-negyven – s hogy meglepően törékeny és jóképű volt. Hanem örökké emlékezetessé mindjárt az első szavaival vált: “Ich möchte mit dir schlafen.” Vagyis, ezen mód keresetlenül és parasztian mondta meg Sophie-nak: “Veled hálnék.” Kényúrian nyegle szó a náciellenes propagandafilmek olcsóbbjából, Sophie azonban állította, hogy ez volt az orvos első szava hozzá. Orvoshoz, úrhoz egyaránt méltatlan beszéd, bár durvaságának némi magyarázata, hogy dr. Jemand von Niemand láthatóan részeg volt. Sophie első pillantásra porosz arisztokratának nézte, mert nagyon hasonlított egy junker tiszthez, apja valamikori barátjához, akivel tizenhat éves korában egy Berlinben tett nyári látogatása során ő is találkozott. A “nordikus”-an vonzó külsejű, cérna szájú fiatal tiszt fagyosan bánt vele – a gorombaságig elutasítóan, Sophie-t mégis levette a lábáról, és furcsa, hogy éppen megereszkedő arcának női selymességével. Olyan volt, mint valami huszárosabb Leslie Howard, akibe Sophie belepistult, amióta A megkövült erdő -t látta. S bármennyire nem bánta, hogy ezzel a junkerrel később nem találkozott, mindig így gondolt vissza rá: ha nő lett volna, szebben válunk el. S most, íme, itt állt, hajladozott szinte tökéletes mása SS-egyenruhában délután ötkor a poros beton rakodóterén, bor vagy konyak vagy pálinka gőzében, amint nemtelen óhaja nemes henyeséggel böffen ki belőle: “Veled hálnék.”
Sophie jóformán meg sem hallhatta, mert a szeme megtapadt egy apró részleten – az orvos emlékezetének másik, el nem múló darabkáján –, amint a vakságban töltött napból totál plánban ugrott elő: egy csipetre való főtt rizs SS-zubbonyának hajtókáján. Nem lehetett négy-öt szemnél több, és nedvesen csillogott, akár a sajtkukac. Sophie káprázó szemmel bámulta s közben eszmélt, hogy amit a rabok zenekara játszik üdvözlésükre – bármennyire kuszán és hamisan, mégis fájó bánattal és érzéki lüktetéssel cincálta az idegeit már benn a kocsi sötétjében –, az az argentin tangó, a “Cumparsita”. Hogyhogy a címe nem ötlött az eszébe előbb? Ba-dum-badum-ba- dum!
– Du bist eine Polack – állapította meg az orvos. – Bist du auch eine Kommunistin? – Sophie egyik karjával Eva vállát ölelte, a másikkal Jan derekát, és nem szólt semmit. Az orvos böfögött, s még jobban meghegyezte a kérdést: – Polyáknak polyák vagy, de ezekhez a piszok kommunistákhoz is van közöd? – S már fordult is tovább szeszgőzösen a következőkhöz, mintha Sophie-ról elfelejtkezett volna.
Sophie jobban tette volna, ha az értetlent játssza. „Nicht sprecht Deutsch.” Az éppen elég lett volna. Az orvosnak annyi közül kellett válogatni, hogy ha Sophie nem szól vissza németül, semmi bajuk nem lesz. A vakrémület azonban megfészkelt benne és oktalan cselekvésre késztette. Ő már tudta, amitől a tudatlanság jótékonyan óvott annyi ideérkező zsidót – sőt Wandával való kapcsolata megvilágosította, hogy rettegnie kell attól is, ami itt történik: a válogatástól. S a válogatás sora éppen rajta meg a gyermekein. Pedig hányszor kivetette Varsóban a rémhírt a füléből, s most, íme, az orvos előtt áll, odább meg, nem messzi a halálraszánt malkiniai zsidók kiürített marhavagonjain túl, ott Birkenau, és az orvos azt lökhet a kemencéibe, akit jónak lát. Ez a gondolat annyira elborzasztotta, hogy kibuggyant belőle: – Ich bin polnisch! In Krakow geboren! – Pedig fogta volna be a száját, ne mondta volná tovább: – Nem vagyok zsidó! A gyerekeim se zsidók! – S még tovább: – Tiszta fajúak! Németül beszélnek! – És végül: – Keresztény vagyok! Buzgó katolikus!
Az orvos megfordult és felemelt szemöldöke alól rebegő, vizenyős, mosolytalan szemmel tekintett Sophie-ra. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Sophie az árpából vagy rozsból főzött pálinka bűzét érezte rajta. De a szemébe nézni nem volt bátorsága. Rémlett neki, hogy valamit rosszul mondott, talán végzetesen rosszul. Egy pillanatra elfordult, és a válogatás Golgotájához felsorakozó foglyok rendjén mindjárt odébb fuvolatanárát látta meg, Zaorskit, éppen, amint a végzet az ujját rászegezte – dr. Jemand von Niemand alig látható biccentéssel utasította át a birkenauiak közé, majd visszafordult, s már tőle kérdezte: – Szóval nem vagy kommunista? Hanem buzgó hivő?
– Ja, mein Hauptmann. Én Krisztusban hiszek. – Miket nem beszél! Sejtette pedig az orvos arca rezdüléséből, tekintetéből – mert szemébe valami áttetsző világosság költözött –, hogy mintha lejtőn gördítené le minden szavát. Bár megnémulnék! – jutott az eszébe.
Az orvos alig állt a lábán. Egy pillanatig rádőlt keménytáblás füzete fölé hajló tartalékos beosztottjára, valamit súgott neki, közben magafeledten vájta az orrát. A Sophie lába szárához tapadó Eva sírni kezdett. – Szóval hiszel a Megváltó Krisztusban? – hangoztatta az orvos nehezen forgó nyelvvel és mégis oly kimérten, mint valami vizsgáztató, aki a feleletben a logika érdemét keresi. Majd olyasmit mondott, ami abban a pillanatban rejtélyesen hangzott: – Avagy nem O mondta: “Engedjétek hozzám a kisdedeket?” – S visszafordult Sophie-hoz, bár a lába részeg akarata már vitte volna tovább.
Sophie-nak már a nyelve hegyén volt az újabb ostoba felelet, amikor az orvos visszaszólt: – Az egyik gyereket megtarthatod.
– Bitte? – bámult rá Sophie.
– Az egyiket. A másik indít a többivel. Melyik marad?
– Hogy én válasszak?
– Polyák vagy, nem pólisi. Megillet a választás.
Sophie esze megállt, és úgy érezte, hogy a lába kibicsaklik alóla. – Nem tudok választani! Nem tudok! – sikoltozta. Emlékezett még, hogy olyan sikoltások szakadtak belőle, mintha a pokol torkába zuhanó angyal lett volna. – Ich kann nicht wählen! – Az orvos kelletlenül látta, hogy a figyelem feléjük fordul. – Csönd! – torkolta le Sophie-t. – Igyekezz, amíg jól van dolgod, mert megy mind a kettő! Lássam!
Sophie azt hitte, álmodja, hogy a perzselően karcos betonon térdel, és oly szorosan öleli a gyermekeit, mintha ráoltották volna őket. A zavaros álomkép a keszeg, viaszos bőrű Rottenführer szemében is tükröződött, amint Sophie a könyörgő tekintetét ráakasztotta. Elképedten bámult vissza Sophie-ra, mintha csak ezt mondta volna: “Én sem értem.”
– Ne kívánja, hogy én válasszak – hallotta Sophie a tulajdon suttogását. – Nem telik tőlem.
– Akkor ide állítsd mind a kettőt – utasította az orvos a beosztottját. – Nach links.
– Mama! – hallotta Eva metsző sikítását, amint ellökte és esetlenül feltápászkodott a betonról. – A kicsit vigye! – kiáltott. – Vigye a kislányomat!
Az orvos beosztottja pedig – hiába felejtette volna el Sophie, milyen gyengéden – kézen fogta Evát, és vezette a kárhozottak seregébe. Arról maradt halvány emléke, hogy a kislány visszanézett, de az ő szemét annyira elöntötték a sós, sűrű könnyek, hogy nem kellett látnia Eva arcát – s erre megkönnyebbülten gondolt azóta is, mert a távolodása láttán is majd eszét vesztette.
– Vitte a mís-ét meg a fuvoláját – toldotta meg Sophie. – Se mackót, se fuvolát azóta ki nem mondtam semmilyen nyelven.

A Kiadó engedélyével.