Isaac Asimov: Alapítvány és Föld
Írta: Veres Kristóf György | 2012. 03. 12.
Ezzel a kötettel az olvasó nem csak a hétrészes Alapítvány-sorozat utolsó könyvéhez érkezett el, hanem Asimov roppant méretű sci-fi univerzumának távolabbi végéhez is. Hiszen a több tucat regény, novella és kisregény alkotta Alapítvány-Birodalom-Robot történetfolyam, mely az emberiség jövőjének 20 000 évét öleli fel, az Alapítvány és Föld című regénnyel zárul; az író sohasem merészkedett ennél messzebb a jövőbe.
Golan Trevize az Alapítvány peremének végén már meghozta világraszóló döntését, tudniillik, hogy az emberiség a Galaxia nevű szuperorganizmusban fog egyesülni, azonban most súlyos kétségek gyötrik. Bár a kollektív lét mellett tette le a voksát, mégis jeges borzadállyal tekint Gaiára, a bolygó méretű komplex élőlényre és „tagjaira”, ugyanis egyre erősödő félelemmel tölti el a gondolat, hogy Galaxia megszületése maga után vonná az individuum és a független gondolkodás megszűnését a Tejútrendszerben.
Hogy kétségeitől szabaduljon, és korábbi döntését megértse, Trevize újra felkerekedik, hogy meglelje az emberiség mitikus szülőhazáját, a Földet. Útjára elkíséri hóbortos barátja, az ősi legendákban és mítoszokban járatos Janov Pelorat professzor, és Gaia egy része is, név szerint Bliss, hogy a bolygóorganizmus számára felbecsülhetetlen értékű Trevize-t megvédje az esetleges veszélyektől.
Ahogy a három utazó egyre mélyebbre hatol az emberiség ködbe burkolózó őstörténetébe, olyan ellenségekkel kell megküzdeniük, melyekhez foghatókkal még legsötétebb rémálmaikban sem találkoztak. Kutatóútjuk során összefutnak elfajult, idegengyűlölő kultúrákkal, genetikailag módosított, keltetőgépekben tenyésztett hibrid emberekkel, de olyan megfoghatatlan és alattomos veszélyekkel is fel kell venniük a versenyt, mint egy bolygó elkorcsosult, mutáns bioszférájának láthatatlan, de annál agresszívabb gyilkos spórái.
Bár ez a regény az Alapítvány peremének szerves folytatása – hiszen alig egy-két nap választja el egymástól a két kötet történéseit –, Asimov az Alapítvány és Föld lapjain mégis sok szempontból más utakon jár. Az előző könyv mozgalmas, számos szereplőt és helyszínt felvonultató történései után, a befejező kötet cselekménye sokkal letisztultabb és nyugalmasabb. Persze nem arról van szó, hogy az Alapítvány és Föld nem tartogat válogatott izgalmakat az olvasónak, csupán hiányzik a főszereplők mögül az egyébként megszokott „kényszerítő tényező.” Golan Trevize csapatának sarkában nem loholnak ott az Alapítvány szuperfejlett csatahajói, vagy a Második Alapítvány háttérbe húzódó, emberfeletti képességekkel rendelkező szólói, a Távoli Csillag utasai csupán azért keresik a Földet, hogy saját, személyes kétségeiket oszlassák el.
Ahogy a történet előrehalad, az olvasó azon kapja magát, hogy a „Galaxis zajai” alig hallható morajjá halkulnak, míg végül a könyv második felére teljesen el nem tűnnek. Olyan, mintha hőseink a Tejútrendszer legvadabb őserdejébe hatolnának be, ahol már olyan régóta nem járt ember, hogy a puszta létezése is legendává homályosult. Ez egészen más élményt eredményez, mint a megbukott Galaktikus birodalom pusztulásában is meghökkentő, gigászi romjai között kutakodni a Trantoron.
Ebben a nyomasztó „őserdőben” haladva a legfontosabb benyomás, mely az olvasót éri, az egyre súlyosabban rá nehezedő csönd és a nyomában járó jeges üresség. Sokszor úgy érezzük, hogy a Távoli Csillag utasai az utolsó élő emberek a Galaxisban, akik egy mindent elpusztító apokalipszis nem létező túlélői után kutatnak. Persze nem meglepő ez a hatás, hiszen az Alapítvány és Föld lapjain – az első fejezetektől eltekintve – szinte csak Golan, Janov és Bliss jelenik meg, mint értelmes lény. Az író által keltett nyomasztó atmoszférát csak erősíti, hogy a cselekmény legnagyobb része egy aprócska űrhajóban játszódik, mely egy idő után az egyre növekvő bezártság érzetét kelti.
Végezetül ki kell emelnem, hogy az Alapítvány és Föld történéseit különösen értékelni fogják azok, akik olvastak Robot regényeket – legfőképpen a Birodalom és robotokra gondolok -, ugyanis ennek a könyvnek a cselekménye olyan helyszínekre kalauzol minket, ahol már 18-20 000 éve nem jártunk. Természetesen a Térutas világokra gondolok, melyek a Galaxis gyarmatosításának első hullámát alkották. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb Asimov rajongó végtelenül kíváncsi, hogy hova jutottak ezek a már kezdeteikben is különleges és sok szempontból bizarr világok.
Annak az olvasónak, aki még csak most kezd belekóstolni Asimov gigantikus életművébe, csak annyit mondhatok, hogy ne riadjon vissza ennek a könyvnek az elolvasásától, hiszen az Alapítvány és Földben nincsenek olyan kulcsinformációk, melyek birtokában már ne lennének élvezhetők a korábban játszódó történetek. Ha pedig a pszichohistória köré épülő könyveket már elolvasta, akkor folytassa az Acélbarlangokkal kezdődő robot regényekkel, melyek az Alapítvány és Földben bemutatott Térutas világok fénykorában játszódnak.