Beleolvasó - Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel

Fülszöveg:
1527-ben járunk. Ifjabb Hans Holbein, a már ismert festő a reformáció elől menekülve elfogadja Thomas More, azaz Morus Tamás, a befolyásos udvaronc, tudós és mecénás meghívását és felkérését, hogy megfesse a házigazda portréját. More fényűző otthona a Temze partján, Chelsea-ben, a Tudor-korabeli Anglia társasági életének központja, ahol gyakran fordulnak meg neves művészek, magas rangú politikusok és egyházi emberek, de egyszerű tanítványok, védencek és még sokan mások. Az udvarházban él Meg Giggs, More egyik fogadott lánya is. Az okos, érdeklődő lány elbeszélése alapján bontakozik ki előttünk hat év története egy olyan korban, amikor Luther Márton reformációs mozgalma végigsöpör egész Európán és VIII. Henrik kiválik a katolikus egyházból, hogy feleségül vehesse Boleyn Annát. Ilyen háttér előtt zajlik a More család mozgalmas élete. Eközben a hatalmas termetű, kissé nyers, de nagyszívű mester portrékat fest, és két különös családi csoportképet is, amelyek egyformák, de alapos tanulmányozás után kiderülnek a rejtélyes különbségek. A történetben Meg az olvasó szeme előtt érik csillogó intelligenciájú fiatal nővé, a mester vásznaira pedig szerelmek, csalódások, intrikák, felségárulás, cselszövések, aljas és kegyes hazugságok lenyomata kerül.
 Az angol Vanora Bennett ezzel a regényével hívta fel magára a figyelmet, és azóta számos munkájával méltán aratott sikert. Sodró történetfűzés, kitűnő korfestő stílus, eleven karakterek jellemzik. A "Hölgy mókussal és seregéllyel" tökéletesen megírt történet, amely egyszerre szenvedélyes szerelmes regény és izgalmas thriller is.

Részlet a regényből:
1

Aznap, amikorra a festőt várták, a házat fenekestől felfordították. A leggyöngébb felfogású előtt is nyilvánvaló volt, hogy mindenkin a legnagyobb izgalom lett úrrá a kép okán, amelyet a német rólunk készült festeni. Ha bárki megkérdez, azt feleltem volna, hogy a hiúság szokatlan köntösökben jelentkezik. De senki sem kérdezett. A világért sem ismertük volna el, hogy ilyen világiasak vagyunk. Istenes család voltunk, és sosem feledkeztünk meg az erkölcsös szerénységről.
A nagy sürgés-forgás ürügye a tavasz első napja volt – vagy legalábbis az első, leheletnyi meleget hozó januári nap –, ami lehetőséget adott a súrolásra, a kirázásra, a felrázásra és a látható vagy láthatatlan felületek letisztogatására egy olyan udvarházban, amely egyébiránt csak egyéves volt, eleve egy vagyonba került, és alig volt szüksége cicomázásra és csinosítgatásra, hogy jól fessen a napsütésben. Hajnaltól a falusi lányok a nagyteremben minden fából készült tárgyat addig fényesítettek, amíg a dobogón álló asztal, a faragott fali fatáblák és az ajtó melletti fa rekeszfalak nem csillogtak a méhviasztól. Az emeleten más lányok a tollal töltött párnákat forgatták, steppelt takarókat igazgattak, leporolták a falikárpitokat, friss levegőt engedtek be, és illatos gyantákból gyúrt labdacsokat meg levendulát tettek a fiókokba. Az árnyékszékekbe friss szénát raktak. A kandallókat tisztára söpörték, és illatos almafahasábokkal rakták meg. Mire viszszajöttünk a hajnali zsolozsmáról – a nap még nem járt magasan az égen –, már edénycsörömpölés és vagdosás, szárnyasok halálrikoltása hallatszott a konyhából, és buzgón rotyogó ételek pikáns illata áradt. Mi, lányok (akik mind – nem szükségképpen véletlenül – felszalagozott, hímzett tavaszi ünneplőnkben voltunk) nekiláttunk a polcokra tett lantok és violák leporolásának és a kották elrendezésének. És odakint, ahol Alice úrnő fenségesen, még ha kissé bosszúsan is, de szemlét tartott a csapatai felett (és közben figyelmesen leste a folyót, hogy ellenőrizze, milyen csónakok tartanak a lépcsőnk felé), mintha Chelsea összes ifjonca gyűlt volna össze, hogy serényen visszavágja az eperfát, amelyet apa első kihívó földbirtokosi gesztusaként ültetett, mivel az eperfa latin neve Morus, ahogy apa latinul nevezi magát (és van benne annyi önlebecsülés, hogy mulatságosnak tartsa, hogy ez a szó egyben ’bolondot’ is jelent). Mások az ártatlan rozmaringbokrokat nyesték, vagy felkötötték a gyümölcsösben vézna rabokként lécrácshoz támasztott fákat, amelyeknek körtéi, almái, sárgabarackjai és szilvái, jövő nyári boldogságunk gyümölcsei még bimbók és duzzanatok voltak, így ki voltak téve a késői fagyoknak, miközben holnapi alakjukat vették fel.
A kert, és a kapun túl a folyó vonzottak ki mindenkit. Nem az előttünk hömpölygő vad szakasz, amiről a helybeliek azt mondták, vízbe fúlt hegedűk hangjára táncol, és amin hírhedten nehéz volt hajózni és utána kikötni. Nem is a kis csónakok, amelyekről a falusiak lazacot, pontyot és sügért fogtak. Nem a szelíd túlsó part, ahol a vadkacsával és vízi szárnyasokkal teli surrey-i erdők egészen Clapham és Sydenham dombjaiig nyúlt. Hanem a folyó szalagja, amit a kertből, apa kedvenc helyéről, arról a magaslatról lehetett látni, ahonnan a legjobb kilátás nyílt Londonra, a tetőkre, a füstre és a templomtornyokra, s ahol korábban az otthonunk is volt, amíg ilyen gazdagok és befolyásosak nem lettünk, és amelynek látása nélkül apa majdnem annyira nem tudott meglenni egy napot sem, mint amennyire én sem.
Először Margaret és Will Roper jöttek ki kart karba öltve: illedelmesen, fenségesen, házasan, tanultan, szerényen, csinosan és boldogan, és azon a bizonytalan reggelen az én szememben elviselhetetlenül önelégülten. Margaret, a More gyermekek közül a legidősebb, az örökbe fogadott húgom huszonkét éves, a férjével egyidős volt és valamivel több, mint egy évvel fiatalabb nálam, de már annyira megállapodtak a közös boldogságban, hogy el is felejtették, milyen egyedül. Azután jött Cecily az újdonsült férjével, Giles Heronnal és Elizabeth az övével, William Dauncey-val – mind a négyen fiatalabbak voltak nálam, Elizabeth csak tizennyolc –, és mind a friss házasok titkos gyönyörűségével affektáltan mosolyogtak, nem is szólva azoknak a nyilvánvalóbb élvezetéről, akiknek a jó szerencse előnyös házasságot adott gyermekkori szerelmükkel, és újdonsült férjeik előmenetelét még az udvarban tett gyakori látogatások és a legnagyobbaknak való bemutatás is elősegítettek. Őket követte nagyapa, az öreg Sir John More, aki a szőrmével szegett köpenyében – abba a korba ért, ahol félt a tavaszi levegőn való meghűléstől – felfuvalkodott és méltóságteljes volt, majd az ifjú John következett, a More gyermekek közül a legfiatalabb, aki vékony ingében reszketett, és annyira lefoglalta, hogy a folyón felfelé bámuljon, hogy szórakozottan tépkedte egy rózsabokor leveleit, és apróra összehajtogatta őket, amíg Alice úrnő váratlanul fel nem bukkant mellette, és alaposan le nem hordta, hogy elpusztítja önmagát, majd be nem küldte, hogy bugyolálja be magát melegebben a folyóról fújó szél ellen. Aztán Anne Cresacre jött ki, aki hozzám hasonlóan gyámleány, és akinek bosszantóan sikerült mesterkéletlenül csinosnak mutatkoznia, ahogy bájos tizenöt éves alakját és a hímzését elrendezte John mellett. Szerintem semmi szükség nem volt arra, hogy hosszú lábait mutatósan behajlítsa, dallamos hangján halkan dudorászszon, és szép kis arcára szelíd mosolyt varázsoljon, valahányszor John a közelben volt. Kétségtelen volt, hogy amennyi pénz és birtok rámaradt a szülei halála után, apa azonnal hozzáadja Johnhoz, amint Anne nagykorú lesz. Másképp minek is nevelne egy gazdag gyámleányt? A gyámleányai közül csak engem felejtett el férjhez adni, de én jó pár évvel idősebb voltam, így már nem adhatott az egyetlen fiához. Anne Cresacre-nek feleannyira sem kellett törnie magát. Kivált azért nem, mert abból a kutyahűséget sugárzó tekintetből, amit John rávetett, kitetszett, hogy ha John nem is nagyon okos, eleget ért ahhoz, hogy tudja: világéletében szerelmes volt Anne-be.
Amikor az ifjú John a szeles időhöz illően melegebben öltözve újra kijött, a nap előbújt, és az arcára sütött, és John fájdalmasan összehúzta a szemét, hogy a nap ellen védekezzen. És hirtelen az ingerült rosszkedvűség, ami mások ünnepségei – Cecily és Elizabeth, valamint a férjeik közös lakodalmi sörözése, majd ezt követően az egész kibővült család számára rendezett karácsonyi mulatság – miatt egész télen rám telepedett, most hirtelen elmúlt, és együttérzés töltött el a váratlanul férfimagasságúra nyúlt fiú iránt. – Megint fáj a fejed? – súgtam oda. Bólintott, és hozzám hasonlóan igyekezett, hogy ne vonja a kérdésemre mások figyelmét. Állandó fejfájás gyötörte; a szeme gyenge volt a sok tanuláshoz, ami az időnk javát kitöltötte, és folyton aggodalmaskodott, hogy a teljesítményével nem jár apa kedvében, vagy nem nyűgözi le a csinos Anne-t, amitől a fejfájása csak rosszabbodott. Sovány karjába fűztem az enyémet, és magammal vontam arra az ösvényre, amely mellé tavaly tavasszal a vasfüvet ültettük. Mindketten tudtuk, hogy elmúlasztja a fejfájását, de a tő, amely túlélte a telet, még fás és dermedt volt. – Van szárított vasfű a kamrában – suttogtam. – Amint visszaérünk a házba, fonok neked koszorút, és ebéd után ledőlhetsz vele egy kis időre. – Nem szólt semmit, de abból, ahogy sovány oldalához szorította a kezemet, kiéreztem a háláját.
A pillanatnyi kedvesség megnyugtatta, és az én kedvemet is felderítette. Amikor Alice úrnő visszajött a kertben saját jószántából tett sétájáról, és mintegy véletlenül újból csatlakozott a tömeghez, és a Szent Pál tornyát nézte, meghatott, hogy a mostohánk, apa második felesége, akit az előtt vett el, hogy a házhoz kerültem, és aki olyan józanul és szeretettel gondoskodott apa négy gyermekéről és a befogadott gyámoltjairól, mintha a sajátjai lettek volna, feltűnésmentesen nem kis gondot fordított a hajára. Mindig harsányan kacagott, de nem szerette, ha apa az orra nagysága miatt ugratta. A legszembetűnőbb szépsége a gyönyörű, magas homloka volt, és most kifésülte a haját az arcából. A haját már ezüstös szálak csíkozták, amelyeket fekete bodzával festett, amelyet szeretett, ha én készítettem számára, és a ránctalan, sugárzó bőre így érvényesült a legjobban.
Apa ugratása nagyon kegyetlen tudott lenni. Még Anne Cresacre is, akinek kötélből voltak az idegei, elkeseredetten sírt, amikor a tizenötödik születésnapjára megkapta a dobozt. Azt hitte, a gyöngy nyaklánc van benne, amiért olyan régen könyörgött, de kiderült, hogy csak cérnára fűzött borsószemek. – Nem remélhetjük, hogy az élvezetek vagy a tollas matrac révén a mennybe kerülhetünk – apa csak ennyit jegyzett meg, s azzal a csúfondáros, madárszerű, távoli pillantással kísérte, amiről az jutott az ember eszébe, hogy a ruhája alatt bizonyára szőrcsuhát visel, és csak vizet iszik. Anne-nek legalább volt annyi lélekjelenléte, hogy elfojtsa a csalódottságát, és szokott bájával annyit mondjon az ebédnél: – Olyan jó lecke volt, hogy sosem felejtem el –, és ezzel kiérdemelte apa egy aranyló mosolyát, ami mindig elfelejtette velünk a dühünket, és ismét késszé tett arra, hogy bármit megtegyünk érte. Akkor jó vége lett a dolognak, és Anne Cresacre amúgy is tud magáról gondoskodni. De úgy véltem, apa kedvesebb is lehetne a feleségéhez.
Mellesleg Alice úrnő aznap azt tehetett a hajával, amit csak akart. Apa volt az egyetlen, aki nem volt otthon. Elment valahova, ami gyakran előfordult, amióta Chelsea-be költöztünk. Udvari ügyek, a király dolgai szólították el. Már nem is tudtam számon tartani, hogy mi és hol. Még amikor fáradtan visszajött, és az új aranysarkantyú, amivel nem tudott igazán mit kezdeni, és ezért értelmetlenül meg-megcsörrent a ló sáros oldalán, mi pedig mind kisereglettünk, hogy lássuk, akkor is rögtön bezárkózott a kertben épített magánlakosztályába – az Új Épületébe, a szerzetesi cellájába –, és imádkozott, ostorozta magát és böjtölt. Már alig ismertünk rá. De hallottam, amikor legutóbb útnak indult, hogy megígérte Alice úrnőnek: itthon lesz, mire a festő megérkezik. És aznap reggel véletlenül láttam, hogy az úrnő a legelőkelőbb ruháit – a csillogó, szőrmével bélelt fekete köpenyét, a hosszú, húzott ujjas, ragyogó bársonyból varrt zekéjét készítette ki, aminek az ujja eltakarta apa kezét, melynek durvasága titkon zavarta apát. Szerette abba a hitbe ringatni magát, hogy csakis azért festeti meg az arcképét, hogy elküldhesse a képmását a tudós barátainak Európába, akik mindig képeket küldtek neki magukról. De az, hogy ilyen öltözékben akarja lefestetni magát, másról árulkodott. A világias hiúságot még ő sem tudta teljesen elfojtani magában.
A tekintetünk tehát mohón pásztázta a folyót. Szinte éreztem, ahogy valamennyiünk várakozása és vágya felénk húzta. Vágytunk rá, hogy Hans Holbeinnek, a fiatal festőnek megmutassuk magunkat, akit Erasmus küldött Bázelból, eleven jeleként annak, hogy az idős tudós az után is szeretettel megőrzött minket az emlékezetében, hogy már nem lakott nálunk, és visszatért külföldre a könyveihez, de nem felejtette el a szép, régi időket, amikor apa barátai még a szellem emberei voltak, és nem szikár arcú püspökök, akiknek mostanában keresi a társaságát. Akkoriban az eszmények még játékosak voltak, és az elképzelhető legszörnyűbb vita az volt, amit apa Erasmusszal folytatott a könyv címéről, amin Erasmus éppen dolgozott, és ami egy képzeletbeli senki földjéről szólt (és ami legalább annyira kapósnak bizonyult, mint Erasmus bármelyik műve). Sóvárogtunk arra, hogy egy kísérleti családi iskola művelt és csiszolt elméjű végzettjeiként mutatkozzunk meg, amelyet Erasmus a maga zavarba ejtően hízelgő és elbájoló módján Európa-szerte egekig dicsért mint a platóni Akadémia mai megfelelőjét. És vágytunk arra, hogy visszatérjünk oda – legalábbis a vásznon –, amikor még mind együtt voltunk.
Engem kivéve. Még akkor is, amikor sóváran a folyásirányba tekintettem, mint a többiek, egyáltalán nem egy német mesterember felbukkanását lestem, aki egy halom, utazástól pecsétes ládával és zsákkal imbolyog a távolban. Előbb-utóbb úgyis megérkezik. Miért is ne tenné, amikor előre kell jutnia az életben, ajánlólevél van a zsebében, és alkalom kínálkozik, hogy megfesse híres arcunkat, és ezzel hírnevet szerezzen magának? Nem, én más valakit vártam. És még ha titkolt, gyermekies várakozás is volt – bár nem volt valódi okom arra, hogy azt higgyem, az álmom valóra válik, és az arc, amelyet annyira vágytam látni, tényleg felbukkan előttem –, egyáltalán nem mérsékelte azt a hevességet, amivel az elhaladó csónakokban ülőket figyeltem. A régi tanítómat kerestem. A jövőbeni reménységemet. A férfit, akit mindig is szerettem.

A Kiadó engedélyével.