Főkép Mielőtt bárki számon kérné rajtam a regény alapjául szolgáló videojáték ismeretét, bevallom, soha nem játszottam vele. A szerzőnek viszont utánanéztem: megbízható bértollnok, aki számtalan alkalommal bizonyította tudását, és saját történeteken kívül – többek között – Hellboy és Buffy köteteken is szerepelt már a neve. Vagyis tudja, hogyan kell az adott alapokra felépíteni egy, az eredeti világot színesebbé, a karaktereket pedig plasztikusabbá tevő történetet, miközben visszaadja a játék vagy éppenséggel filmsorozat hangulatát.
 
Azt nem tudom, hogy a potenciális olvasók milyen mélységű mitológiai tudással rendelkeznek, de Golden nem rest egészen az ókori görögökig visszamenni, és a címben említett labirintust egyenesen az épülettípust feltaláló, Daidalosz személyéhez köti. Az emlékek felfrissítése érdekében Apollodóroszt hívom segítségül, akinek Mitológia című könyvecskéje eddig minden alkalommal eligazított a görögök szövevényes panteonjában. A történet Krétán kezdődik, ahol Minósz isteni segítséget kért a megüresedett trónért folytatott ügyeskedéséhez, majd miután kívánsága teljesült, becsapta égi patrónusát.

„Poszeidón megharagudott Minószra, amiért nem áldozta fel a bikát, s haragjában megvadította az állatot, Pasziphaéban pedig vágyat ébresztett iránta. Pasziphaé tehát beleszeretett a bikába, és Daidaloszhoz fordult segítségért. Daidalosz athéni építész volt, gyilkosság miatt kellett otthonról elmenekülnie. Kereken guruló fatehenet készített, kivájta a belsejét, majd lenyúzott egy tehenet, a bőrét rávarrta a fatehénre, s az egész alkotmányt kitette arra a rétre, ahol a bika legelni szokott, de előzőleg beleültette Pasziphaét. A bika oda is jött, és – mintha élő tehén volna – meghágta a faalkotmányt. Pasziphaé világra hozta Aszterioszt, aki Minótaurosznak neveztek. Az arca bikaarc volt, teste azonban emberi test. Bizonyos jóslatok sugallatára Minósz a labürinthoszba zárva őriztette. Ez a labürinthosz – Daidalosz műve – olyan épület volt, hogy a kanyargós útvesztők miatt nem lehetett belőle kijutni.”

Bájos történet nemde? Az ügynek ezzel még nincs vége, és jó görög szokás szerint minden halandó, aki kapcsolatba kerül az istenekkel, csúful jár. De jelen esetben nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amerikai módi szerint Golden fogta ezt az alapot, lenyesett róla minden felesleget (kivált Thészeuszt), pár apróságot megváltoztatott (például Ariadné szerepe), és máris egy olyan alapötlethez jutott, amely minden kincskereső, akarom mondani regényíró számára maga a megvalósult álom.
 
Ha eltekintünk az eredeti mítosz meggyalázásától, egy pergő cselekményű, szórakoztató kalandregényt kapunk, egy modernizált Lara Croft-Indiana Jones keveréket, aminek főszereplője egy kincskereső kalandor, Nathan Drake, aki a regényben kifejezetten tenyérbemászó alak, aki akár egyetlen mondatával képes bárkit magára haragítani, lerombolva ezzel a róla korábban kialakított képet. Viszont igazi túlélő, aki minden válsághelyzetből megtalálja a kiutat, és miközben az életéért rohan, még moralizálni is marad ideje. Persze egy ilyen történetnek elengedhetetlen kelléke a szerelem is, amivel hősünk bizony hadilábon áll. A történetben ugyan egy bájos és talpraesett ifjú leányzó a kísérője, de hiába szikrázik fel időnként a levegő kettejük között, a végkifejlet teljesen bizonytalan.
 
Mindent figyelembe véve az a véleményem, hogy a könyv nem rossz, sőt, Lara szöveges kalandjainál teljesebbnek érzem, de igazából csak azoknak jelenthet nagy élményt, akik szeretik a konzolos változatot, vagy a régészes-kincskeresős kalandregényeket.
 
Részlet a regényből