FőképFülszöveg:
A nyári napforduló idején, Szent Iván napján vidéki otthonukba gyűlnek a Godley család tagjai, hogy leróják tiszteletüket a haldokló apa, az idős Adam betegágya mellett. Feszültségekkel terhes nap vár rájuk, hiszen mindegyiküknek megvan a maguk baja is.
De nincsenek egyedül: rajtuk kívül pajkos, bajkeverő görög istenek népesítik be a baljós hangulatú házat. Mivel képtelenek ellenállni a kísértésnek, beavatkoznak a halandók életébe, kémkednek utánuk, incselkednek velük, sőt olykor el is csábítják némelyiküket, miközben irigykedve szemlélik teremtményeik bohózatba hajló tragédiáját.
Az idős Adam a végtelenek fogalmával folytatott küzdelmével írta be nevét a matematika tudományának nagykönyvébe, ám most, hogy földi ideje a végéhez közeledik, saját emlékeinek végtelenjébe merülve tölti utolsó napjait. A kómában fekvő férfi tudatáig nemigen jut el a tény, hogy az istenek nem csupán az emberek életébe, de halálába is képesek beavatkozni, sőt ha kedvük tartja, még az idő folyását is képesek megakasztani.
Az időnként trágár humorral átszőtt, és mindvégig mélyenszántó tisztánlátással megírt regény egyszerre kínál az olvasónak gyönyörűségesen evilági kalandot és nyújt számára kifinomult, végtelenül bölcs bepillantást az emberi lét szörnyű, mégis csodás titkaiba.

Részlet a regényből:
A vigasztalásukra kimunkált számtalan dolog közül egyedül a pirkadat működik: amikor puha pernyeként felszűrődik a sötétség, és keletről lassan elömlik a fény, csak az emberiség leggyarlóbb példányai nem kapnak új életre. Mi, halhatatlanok élvezzük ezt a látványt, ezt az apró, mindennapos feltámadást, és gyakran összegyűlünk a felhősáncon, hogy letekintsünk rájuk, a mi kicsikéinkre, ahogy felbolydulnak, hogy üdvözöljék az új napot. És a csend, amely lehull ránk ilyenkor, bizony irigységünk szomorú csendje. Sokan még alszanak persze, nem törődnek Aurora kuzinunk elragadó hajnali bűvészmutatványával, de mindig ott vannak az álmatlanok, a nyughatatlanok, a betegek, a magányos ágyukon hánykolódó, reménytelen szerelmesek, no meg persze a korán kelők, a szorgosak, a térdmerevítőikkel, a hideg zuhannyal és a cicomás bögrékbe töltött fekete ambróziájukkal. Igen, szinte mindenki örömmel üdvözli a pirkadatot, kivéve persze a halálraítélteket, akikre aznap ragyog fel utoljára a hajnal.
Íme, itt van egy közülük: apja házának ablakában állva nézi, ahogy a nap korai ragyogása befutja az eget a sínek mögött csoportosuló fák fölött. Őt nem halálra ítélték, még nem, hanem egy olyan életre, amelybe érzése szerint nem igazán illik bele. Mezítláb van, abban a pizsamában, amelyet anyja tegnap este, a megérkezése után talált valahol a házban: viseltes, fakókék pamutholmi, anyagában sötétebb kék csíkkal – vajon kié lehet, kié lehetett? Talán az övé, valamikor régen? Ha igen, az már nagyon régen lehetett, mert mára nagyra nőtt, a pizsama meg olyan kicsi, hogy kidörzsölte a hónalját és az ágyékát. De így van mindennel ebben a házban, minden szorítja és felhorzsolja, olyan érzetet keltve, mintha ismét gyerek lenne. Minden az itt töltött gyerekkorára emlékezteti, arra, ahogy a nagyanyja felöltöztette őt karácsonykor vagy a születésnapján, vagy valamilyen egyéb ünnepségen, ahogy ide-oda ráncigálta és az ujjára köpve tapasztotta le egy-egy makacsul göndörödő hajtincsét, arra, milyen kiszolgáltatottnak érezte magát – rosszabb volt, mint ha meztelen lett volna – azokban a már akkor is divatjamúlt, rövidnadrágos, sprőd, zabkásaszínű tweedöltönyökben, amelyeket az öregasszony aggatott rá azokkal a kikeményített gallérú fehér ingekkel, és – ami a legrosszabb volt – a skótkockás csokornyakkendővel; bár a nyakkendő legalább azt a halovány, bosszúszomjas gyönyört megadta számára, hogy miután egészen a végletekig a nyaka elé húzta a rugalmas ruhadarabot, hagyta, hogy kellemesen hangos csattanással csapódjon vissza, lehetőleg olyankor, amikor valaki épp beszédet mondott, énekelt, vagy amikor a pap a magasba tartotta az áldozati ostyát – ami mellesleg mindig arra emlékeztette, ahogy a kedvesnővér meglengette a feje fölött a kórházakat támogató lottó nyertes szelvényét.
Ez jutott neki: egy szorosra gombolt élet, amely nem illik rá, és túlzottan is a tudatára ébreszti saját lényének és annak, amit komoran lelke változtathatatlan kisszerűségének hisz.
Valahonnan a látóterén kívülről apró paták tompán elhaló klappogását hallja: a hajnali postás lesz az a póniján, Thurn und Taxis libériában, a háromszögletű sapkával meg a vállára tekeredő postakürttel.
Az ablakban álló férfit Adamnek hívják. Még nem töltötte be a harmincat – egy idős apa fiatal fia ő, vagy ahogy a második házasságát élő apa mondta egyszer szardonikus kacajjal, ásoknak szánva a szavait, „második elragadtatásom terméke”. Adam tunyán elgyönyörködik a fák alatti sűrű, sárbíbor árnyakban. A szürkének látszó fű fölött füstszerű köd lebeg bokamagasságban – minden más ilyenkor. Rigó röppen át fürgén a képen, rézsútosan libbenve valahonnan valahova, egy pillanatra foglyul ejtve lakkfényű szárnyával az alacsony szögben beeső napsugarakat, Adam pedig akaratlanul is felsajduló szívvel gondol a korán kelő madár leendő áldozatára, miközben hallani véli a szapora szárnyú teremtmény tilinkózó riadódalát.
Fokozatosan tudatára ébred egy beazonosíthatatlan érzésnek, egy mindent átható rázkódásnak: mintha maga a levegő remegne. Az érzés erősödik. Adam izgatottan hátralép egy puha lépést a szoba oltalmazó félhomályába, miközben tisztán hallja szíve nehézkes duhogását. Elméje egy része tudja, mi történik, de ez nem a gondolkodó rész. Most már minden reszket. Sürgető, ezüstös csilingelés kél mögötte egy apró szerkezet zsigereiben – nem néz hátra, nyilván az óra az. A padlódeszkák zaklatottan nyikorognak. Aztán balról feltűnik a zaj forrása: a hatalmas, busa fejű dolog vakon taszítja előre magát útján, majd borzongva megtorpan, és csak áll ott a fák előtt, gőzfelhőket zihálva. A kocsikban még égnek a lámpák, apró meghátrálásra késztetve a hajnalt. A hosszú ablakokban lekonyuló fejek fókák képét idézik – vajon mind alszanak? –, a kalauz pedig úgy kepeszt előre a folyosón, egyik fejtámlától a másikig vonszolva magát a lyukasztómasinával a kezében, mintha csak egy meredek kaptatót mászna meg. Körös-körül csend – nagy és valahogy megbántott csend. A mozdony ingerlékenyen felhorkant, közben mintha a földet kapálná. A házban senki nem tudja, miért pont itt kell megállnia a vonatnak minden reggel. Mérföldes körzetben nincs másik épület, mindkét irányban üres a vonal, mégis pont itt tart pihenőt. Adam anyja többször panaszt tett a vasúttársaságnál, sőt, egyszer még odáig is elment, hogy írt valakinek a kormányban, de férje minden hírneve ellenére sem kapott választ. „A zaj, amit menet közben csap, még nem is zavarna – szokta mondani jámbor szomorúsággal a hangjában –, hiszen apád az ő bölcsességében ragaszkodott hozzá, hogy gyakorlatilag a sínekre telepedjünk le, de ahogy megáll, attól mindig felébredek.”
Adamben visszaköszön egy álom, éjszakai álmának egy töredéke. Egy letűnt kor csatatérének porában rohant, és vitt valamit a karjában: valami nagy, mégsem nehéz, becses, ám terhes szállítmányt – vajon mi lehetett? –, körülötte mindenütt harcosok bömbölő tömegei, kardok és dárdák csattogása, suhogó nyílvesszők, recsegő-jajongó harci szekerek. Ősöreg csatamező, egy antik háborúból.
Ahogy eszébe jut az anyja, fülelni kezd, hogy hallja-e a lépteit odafentről – tudja, hogy ébren van. Bár a ház nagy és zegzugos, a padlót nagyrészt egyszerű, simára csiszolt deszkák borítják, amelyekben messzire szalad a hang. Nem akar találkozni az anyjával, most nem akar foglalkozni vele. Valójában mindig is zavarba ejtőnek találta, ha az anyjával kellett foglalkoznia. Nem arról van szó, hogy gyűlölné őt, még csak nem is neheztel rá, ahogy állítólag oly sok halandó fiú érez gyűlöletet és neheztelést az anyja iránt – próbálnának csak szerencsét a mi tomboló, bosszúvágyó anyáinkkal, odafent a felhőkbe burkolózó Olümposzon! –, egyszerűen csak a legkevésbé sem tartja őt anyaszerűnek, hiszen nevetségesen fiatal, alig húsz évvel idősebb nála; ráadásul úgy tűnik, egyre csak fiatalabb lesz, legalábbis nem öregszik, és Adamet aggodalommal tölti el az érzés, hogy szép lassan utoléri. Úgy tűnik, az anyja is tudatában van ennek a jelenségnek, és a legkevésbé sem találja különösnek. Sőt, amióta Adam elég idős lett ahhoz, hogy észrevegye, milyen fiatal az anyja, időről időre rajtakapni véli az asszonyt azon, hogy összeszorított ajakkal, egyfajta hallgatag élénkséggel méregeti őt, mintha türelmetlenül várná, hogy végre eljusson valamiféle megvalósíthatatlan érettségre, hogy végre egykorúak legyenek, hogy kart karba öltve indulhassanak a jövő felé, ami… milyen is lesz? Adam számára apa, az anyja számára pedig férj nélkül való. Mert Adam apja haldoklik. Ezért van itt Adam, ezért figyeli nevetségesen kicsi pizsamájában, hogyan virrad fel nyárközép napjának hajnala.
A halál és a haldoklás gondolatától felkavart Adam arra kényszeríti magát, hogy ismét a vonatra koncentráljon. A fókafejek egyike elfordult: egy sápadt, beesett arcú kisfiú bámul rá a füstös gyepszőnyeg felett. Milyen elmélyülten vizslatja, milyen éhesen fürkészi ez a fiú a házat – vajon mit keres, miféle titkos tudást, milyen kinyilatkoztatást? A fiatalember meg van győződve arról, hogy a fiatal fiú látja őt, ahogy ott áll, holott ez nyilván nem lehetséges: kívülről nézve az ablak éjsötét lehet, vagy épp ellenkezőleg, vakító lángra lobbantja a ragyogó fehérarany napfény – bár egy örökkévalóságnak tűnt, mire felkelt a nap, most már lendületesen kaptat felfelé a keleti égbolton. A sóvárgó, kérdő szemektől eltekintve nincs semmi feltűnő a fiú vonásaiban, legalábbis ebből a távolságból nem lehet kivenni rajta semmi figyelemre méltó dolgot. De mégis mit keres, miért bámul így? A mozdony gondol egyet, megrázza magát, hangos, fémes csörgések futnak végig a vagonokat összekapcsoló láncok mentén, és a fenevad lomhán megindul; ahogy mozgásba lendül, a nap sorra átdöfi sugaraival a kocsik ablakait, bosszút állva a továbbra is égő izzókon, megszégyenítve őket ellenállhatatlanul nyers tüzével. A fiú a nyakát nyújtogatva az utolsó pillanatig mered a házra.
Adam fázik, meztelen talpa fagyosan tapad a kellemetlenül ragadós deszkapadlóra. Még nem ébredt fel teljesen, valahol félúton van álom és ébrenlét között, abban a köztes állapotban, amikor minden valószerűtlenül valósnak tűnik. Az ablaktól elfordulva észreveszi, milyen szokatlan szögben világítja meg a hajnali fény a ház eldugott zugait: a könyvespolc széle guillotine pengéjeként csillan, a kandallópárkányon álló óra domború üvege üres Küklopsz-tekintettel bámul rá, a szoba mélyéből tükrözve vissza az ablakon beeső napfényt. Eszébe jut a vonaton látott gyerek, és – mint már oly sokszor – ismét beleborzong a másság misztériumába. Hogy lehet ő önmaga, egy másik ember pedig valaki más,
amikor a másik szintén önmaga önmaga számára? Persze tudja, hogy nincs ebben semmi rejtélyes, hiszen mindig a nézőpont jelöli ki a láthatárt, idézi fel az apjától oly gyakran hallott mondást, amelyet valószínűleg az apja is úgy idézett valakitől. Az a gyerek a vonaton egyfajta láthatárt képezett számára, ő pedig hasonlóképpen a horizontot jelentette a fiú számára – pusztán azért, mert mindketten úgy vélték, hogy a középpontjában vannak valaminek, sőt, hogy ők maguk alkotják ezt a középpontot, ez az egyszerű megoldása ennek az úgynevezett rejtélynek. De akkor is.
Keresztüloson a szobán, miközben feddőn rácsilingel a kandallópárkányon álló szorgos óra, kinyitja az előtérbe vezető ajtót, majd rémült horkantással megtorpan, és a szíve ismét hadaró lármába kezd, mintha egy izgatott kutya kaparná az ajtót azt követelve, hogy engedjék ki végre.
Hamar rájön azonban, hogy az előtérben guggoló alak nem más, mint a húga. A lány a lépcső alatti teret elrekesztő, fehérre festett fatáblák egyik rézsútos tetejű kis ajtaja előtt kuporog.
– Az ég szerelmére, mit csinálsz te itt?
A lány felé fordítja aprócska, fehér arcát, de Adam megint a vonatablakból kihajoló gyerek arcát látja maga előtt.
– Egerek.
Adam felsóhajt. A húgára már megint rájött az öt perc.
– Az ég szerelmére – mondja ismét elcsigázottan.
A lány folytatja a tárolórekesz feltúrását, Adam pedig összefont karral, a falnak dőlve, fejét ingatva figyeli a tevékenységét. A húga tizenkilenc éves, de sokkal fiatalabb a koránál, miközben mégis túl sok, túl félelmetes ősiség lakozik benne – „ez a lány már járt itt korábban is”, szokta mondogatni róla borúsan Godley nagyi. Adam megkérdezi, vajon honnan tudja, hogy egerek vannak a szekrényben, a lány pedig elutasítóan felnevet.
– Nem a szekrényben, idióta – feleli, miközben lekicsinylően megrezzen olajosan csillogó, sötét tarkója; még egy fóka!
– A szobámban.
Feláll, és csontos lágyékába dörgöli a kezét. Elkerüli Adam tekintetét, összeharapott ajakkal elnéz mellette – ha egy mód van rá, soha nem néz senki szemébe.
– Mi ez rajtad? – kérdi Adam.
Még egy elméretezett pizsama: kifakult, kék selyem, petyhüdten lóg húga vézna alakján, ujja és nadrágszára nevetségesen hosszú – a lány pizsamája túl nagy, az övé túl kicsi, mintha így akarnának elmondani róluk valami tragikomikus dolgot.
– Páé – feleli a lány duzzogva.
– Jaj, Pete! – sóhajt fel Adam újra. De hogy jön ő ehhez – ő vajon kinek a levetett ruháját viseli?
A húgát Petrának hívják, de ő csak Pete-nek szólítja. Apró, vékony lány, szív alakú arccal és riadt, űzött tekintettel. Sokáig kopaszra borotválta a fejét, de most már kezd visszanőni a haja, és egyenletes, gyékénybarna pihe fedi a koponyáját. A keze a rágcsálók rózsaszín ásómancsa – az egerek biztos maguk közül valónak látják, gondolja a bátyja.
– Honnan tudod? – teszi fel a kérdést Adam.
– Mit honnan tudok? – nyűgös, zsémbes nyafogás.
– Az egereket.
– Láttam őket. Ott rohangálnak a padlón a sötétben.
– A sötétben… Te mégis látod őket.
Petra nagyokat pislog és nyel egyet, mintha mindjárt elsírná magát, de ez csak az őt kínzó számos idegrángás egyike.
– Hagyj békén – motyogja.
Adam annyival nagyobb a húgánál.
Petra gyerekkorában alvajáró volt, rendszeresen felbukkant a lépcső tetején kifordult szemmel, egérkarmait a mellkasa elé nyújtva. Adamnek égnek áll a tarkóján a haj az emléktől. Az ő eszelős kishúga, aki hangokat hall, és mindenféle dolgokat lát. Adam a nagylábujját visszahúzva belöki a tároló ajtaját a lábával. A lány a szekrény felé int, bal karja mereven elrándul az oldalától, mutatóujja gyerekesen az ajtóra irányul, majd a kar ernyedten aláhull.
– Azt hittem, van itt egérfogó – mondja duzzogva. – Régebben voltak itt egérfogók.
A gesztusa közben Adamet egy pillanatra megcsapta a lány betegszobára emlékeztető, dohos-szürke szaga. Nem fürdik eleget. Az anyja azt mondja, lassanként lemond róla. Mintha nem így lennének ezzel mindannyian már régóta, kivéve persze Pát, aki azt állítja, Petra jelenti számára az ihletet, ő a testet öltött múzsája, minden egyenlete konstans tényezője. De Pa sok mindent állít; azaz állított, mert Pa most már múlt idő.
Itt, az előtérben továbbra is félhomály van, de a bejárati ajtó színes üvegtábláin rikító napfény tűz be; Adam úgy érzi, mintha őt és a húgát szobafogságra ítélték volna, miközben odakint egy nagyszabású melegbuli zajlik. Némán állnak egymással szemben bohócosan elméretezett pizsamáikban, a langaléta fiatalember és a parányi lány, tanácstalanok, keresik a szavakat, miközben mindketten arra gondolnak, ami úgy feszíti őket, mégis mindketten igyekeznek kirekeszteni tudatukból a tényt, hogy az apjuk haldoklik, és álomtalanul alvó jelenléte ködként üli meg a házat. Mostanában senki nem mer mormolásnál hangosabban beszélni idebent, bár az orvosok nyájasan biztosították őket, hogy már semmi nem jut át Pa hallásküszöbén – de hogy lehetnek ebben ilyen biztosak, hogy tesznek szert erre a bizonyosságra? Az apja már egy másik birodalomban van, távol jár, ez bizonyos, de nem lehet, hogy még mindig eljutnak hozzá a régi tartományok hírei?
– Hogyhogy ilyen korán ébren vagy? – kérdi Petra szemrehányóan. – Soha nem kelsz fel ilyen korán.
– Ez az évszak, a rövid éjszakák… nem tudok aludni ilyenkor
– feleli Adam.
A lány csendben, mogorván fogadja a választ. Neki kellene álmatlanságtól szenvednie. Az alvászavara, akárcsak az apa fokozatos haldoklása, mindent átható feszültséget kelt, amitől olyan sűrűnek érződik a ház légköre, mintha csak egy léggömb belsejében lennének.
– Lejön ma a Döglött Ló? – teszi fel Adam a kérdést.
Petra megvonja a vállát.
– Azt mondta, igen. Gondolom, lejön.
Többet nem tudnak kihozni a témából, így ismét elhallgatnak. Adamben felhorgad az a tehetetlen kétségbeesés, amelyet a húga oly gyakran kivált belőle. A lány a szokásos testtartásában áll előtte, félig elfordulva, egyszerre várakozón és meglapulva, mintha arra vágyna, hogy átöleljék, ugyanakkor rettegne is ettől a lehetőségtől. Kiskorában egyáltalán nem volt csiklandós, mégis mindig kisiklott az öleléséből, haragos arccal, hogy aztán kelletlenül újra visszakókadjon hozzá, keskeny, hegyes vállait összecsukott szárnyakként behúzva, félrebillentett fejjel, szánandóan arra ösztökélve Adamet, hogy próbálja újra visításra késztetni. Milyen sovány volt, sovány és csontos, akár egy vékony gallyakkal félig kitömött zsák, és még ma is ilyen. A lány most felemeli a kezét, és smirglicsikorgásra emlékeztető hang kíséretében erőteljesen megvakarja a fejbőrét.
Adam szédelgően könnyűnek, súlytalannak érzi magát, mintha egy arasszal a padló fölött lebegne. Úgy véli, az agy oxigénellátása vagy épp az oxigén hiánya felelős a dologért. A húgának igaza van, nincs hozzászokva ahhoz, hogy ébren legyen ilyenkor – minden más ilyenkor –, amikor a világ mintha csak önmaga fortélyosan megalkotott, az eredetitől mégis apró, de lényegi részletekben eltérő utánzata lenne. Eszébe jut a felesége, Helen, aki fent alszik az ő egykori gyerekszobájában: ahogy ott feküdt mellette ébren és mereven, fel akarta kelteni, de nem volt szíve hozzá, olyan mélyen aludt. Talán most felmegy, újra ledől a túl keskeny ágyra, és magához öleli; de visszatartja valami egyfajta szégyenlősség, sőt, talán félelem.
Mellesleg szerencse, hogy ez az ifjú férj nem tudja, mit tett az én vitéz atyám, maga a főisten, az ő drága nejével abban a szobában nem egész egy órával azelőtt, miközben a nő azt hitte, csak álmodik.
Az apákról szólva, Adam még nem kereste fel a magáét. Amikor tegnap este megérkeztek, arra hivatkozott, hogy mindkettejüket kifárasztotta az utazás, és inkább lefeküdnének. Úgy gondolta, hátborzongató lenne azonnal meglátogatni az öreget: frissen kiásott tetemet méregető hullatolvajnak, kriptába betörő vámpírvadásznak érezte volna magát. Bár nem mondta ki nyíltan a véleményét, szerinte az anyjának nem lett volna szabad ragaszkodnia ahhoz, hogy kihozzák Pát a kórházból. Maradi dolog, hogy hazahozták meghalni, olyasmi, amit Godley nagyi helyeselt volna. Most, reggel, mégis sajnálja, hogy nem ment be hozzá azonnal, hogy legalább egy pillantást vessen rá, elbukott apjára, mert minden egyes tovaszálló órával egyre inkább nehezére esik, hogy felkényszerítse magát azon a lépcsőn, fel abba a betegszobába. Nem tudja, hogyan viseli majd magát az ágy mellett, amelyet – bár senki nem mondja ki – mindenki az apja halálos ágyának tart. Még soha nem volt jelen, amikor meghalt valaki, és reméli, ez most sem lesz másképp.
Petra még mindig vakaródzik, de egyre kisebb lendülettel, szórakozottan, ahogy a macskák veszítik el az érdeklődésüket a viszketegségük iránt. Adam szeretne segíteni neki, akár az egyik gyulladt kiütés fájdalmát is enyhítené. Ugyanakkor neheztel is rá: ez mindig így volt, már a születése előtt is neheztelt a bitorlóra. Váratlan tisztasággal villan fel előtte egy emlékkép: csecsemő húga a kiságyban fekszik, szorosan becsavarva egy takaróba, akár egy mumifikált, mégis túlzottan eleven infánsnő. „Hohó, kis gazfickóm, ez aztán nem fog nyugtot hagyni neked – kuncog fel kotkodácsolva Godley nagyi –, ez aztán folyton zabszem lesz a seggedben!”
– Gyere – veti oda nyersen a lánynak –, gyere, reggelizzünk meg.
És e két lelenc-testvér, húg és báty elcsoszog az árnyak közé.

A Kiadó engedélyével.