César Aira: Kísértetek

Bajosan lehetne regényként kategorizálni César Aira magyar nyelven másodikként megjelent művét; én inkább hosszú elbeszélésnek nevezném a történetet, a szorosan vett cselekmény ugyanis egyetlen nap – egy szilveszteri ünnepség – előkészületeit viszi végig a végkifejletig, vagyis a tökéletesen előkészített, egyetlen pillanatba sűrűsödő, egyetlen örökkévaló pillanattá kibomló végkifejletig. Igaz, ettől még beszélhetnénk regényről, hiszen James Joyce Ulyssese sem fog át ennél sokkal hosszabb időszakot, ám az érett modernizmus egyik alapműve mégis sokkal összetettebb és szerkezetében paradox módon jóval közelebb ál a tradicionális nagyregényekhez (voltaképp egy egész csokornyi életet foglal magába), mint a Kísértetek.
 
César Aira könyvének belső struktúrája és dinamikája mégsem annyira egyszerű és könnyen áttekinthető, mint azt első ránézésre megállapítanánk. Távol álljon tőlem, hogy mindenáron skatulyába akarjam kényszeríteni a történetet, a fantasztikum és az abszolút valósághű ábrázolásmód mégis a dél-amerikai irodalomra olyannyira jellemző mágikus realizmust juttatja eszembe, és így akarva-akaratlanul Gabriel García Márquez, Jorge Luis Borges, Miguel Ángel Asturias és Isabel Allende szellemi-irodalmi hagyatékának örököseként vagyok kénytelen gondolni és utalni a kötet szerzőjére.
 
A legmeghökkentőbb talán az a könnyedség, ahogyan Aira nem csupán a valóság és a fantasztikum közötti átmenetet mossa el a kísértetek megjelenésének majdhogynem naturalisztikusan részletező leírásával, hanem az a mód is, amivel a hagyományos narratívát átúsztatja az ősi és modernebb népek építkezési szokásairól szóló kulturális antropológiai értekezésbe. És közben egyáltalán nem érezzük idegenszerűnek a realista elbeszélésbe befurakodó tudományos diskurzust, pedig Aira nem valamelyik szereplő szájába adja a szavakat, ahogy azt például John Updike vagy Garaczi László tette volt néhány művében, és az elmélkedés nem követel magának önálló fejezeteket, mint Herman Melville cetológiája a Moby Dickben.
 
És amint rájöttünk, hogy a könyvben minden szimbolikusan is értelmezhető, kezdve a szinte kész, a közeli átadás előtt álló épülettel, a háztűznézővel és a határpontként felfogható évbúcsúztatóval, feltárul előttünk az értelmezés egy egészen új dimenziója, ahol egyre újabb héjakat lehántva haladhatunk – no nem valamiféle szilárd gondolatmag, vagy bármiféle üzenet, hanem valamely megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan lényeg felé. Hasonlóképp végtelen belső játékokat enged a főszereplők – az Argentínában élő chilei család –, valamint a kísértetek kölcsönösen karakteres mássága, valamint a „másik” fogalmának viszonylagossága.
 
Ám inkább nem erőltetném tovább a mindenbe többet belelátónak tetsző elméleti eszmefuttatásokat, mivel mindannak ellenére, amit eddig elmondtam, a Kísértetek legfőképp élvezetes, magával ragadó olvasmány, mellyel magáért a történetért és a dél-amerikai atmoszféráért (is) érdemes megismerkedni, miközben nem szabad csodálkoznunk azon, hogy folyton elmorfondírozunk az olvasottakon. Aira művészetének ereje, úgy érzem, részben ebből a látszatra könnyed súlyosságból fakad. Mindeközben pedig sikerül önmagának maradnia, saját hangján megszólalnia, és nem utánozni a nagy elődöket, hanem átformálva, magába olvasztva továbbvinni a művészetüket.