Főkép „ – Kész, mehetünk.
– Szerintem… Na jó, inkább nem mondok semmit.
– Mondd csak, ha már elkezdted!
– Szóval… szerintem – de nem akarok veszekedni – hülyeség iderakni a vizes ruhákat, hogy a pokróc is nedves legyen alattuk.
– Hát persze, amit én csinálok, az hülyeség, ugye? Látom, megint veszekedni akarsz.”
 
Aligha van ember, aki ne élt volna át már a fentihez hasonló helyzetet. Ha nem is feltétlenül a szavak szintjén, de a mögöttes gondolatokban biztos megérezte a feszültséget, mikor párjához szólt egy fárasztó munkanap végén, netán egy hosszas vasárnapi ebéd után. Ezek tipikus pillanatfelvételek mindennapi életünkből, párkapcsolatainkból és családunkból.

Talán néhányaknak ismerősen cseng a pszichológus Eric Berne neve, aki Az emberi játszmák című könyvében hétköznapi konfliktusaink mélyére ásva fedezte fel a titkos játékokat, amelyek valódi mozgatói egy-egy vitánknak, veszekedésünknek: ezek a játszmák. Ezekre jellemző, hogy a beszélgetés két szinten is zajlik – egyrészt a szavak felszíni szintjén, másrészt a mögöttes jelentések szintjén. Sokszor ugyanis nem azért felelünk ingerülten egy ártatlannak tűnő helyzetre, mert a másik annyira elviselhetetlen, hanem egyszerűen csak sok a felgyülemlett sérelem, a korábbi megoldatlan helyzetek rossz tapasztalatai megmérgezik valamiképp a jelenlegi helyzetet is. És ha egy kicsit megpróbáljuk kívülről nézni a helyzetet, akár fel is tűnhet, hogy vitáinknak tulajdonképpen ugyanazok a gondolatok és érzelmek a mozgatórugóik, még ha különbözőnek is tűnnek az egyes helyzetek, sőt, valahogy minden vita mintha forgatókönyvszerűen zajlana…

Ha jól figyelünk, azt is láthatjuk, hogy játszmáink során különböző „énállapotokból” kommunikálunk a másik féllel: van, hogy gyermeki, szülői, illetve felnőtt lényünkkel szólítjuk meg őt, és kezdeményezésünkre ő ugyanúgy ebből a három énállapotából válaszolhat. Például mikor rápirítunk kedvesünkre, hogy „Jaj, szívem, hányszor mondjam még, hogy rakd a helyére ezt a vackot!”, tulajdonképpen nem egy felnőttes, konstruktív megoldást választunk, hanem úgy szólunk hozzá, mintha a gyerekünket szidnánk le. Pedig mennyivel egyszerűbb és tisztább lenne a párbeszéd, ha így hangzana a fenti mondat: „Kérlek, szívem, rakd vissza a polcra a könyvet”. Sőt, ha akár egy még összetettebb konfliktusról van szó, ilyesmit is hozzátehetünk: „Kellemetlenül érzem magam attól, hogy úgy érzem, rád kell szólnom emiatt, és nem szeretném, ha megharagudnál emiatt.” Miben is másak ezek a mondatok? Egyrészt konkrétabbak, világosan kifejezik, mit is szeretnénk, másrészt ún. énközléseket tartalmaznak, azaz arra világítanak rá, hogy a másik cselekedete milyen érzés vált ki belőlünk. Merjük kipróbálni ezeket a mondatokat egyszer-egyszer, és meglátjuk, csodát tesznek!

Martos Tamás könyvében rengeteg, saját életünkből is ismerős szituációval és párbeszéddel találkozhatunk. A pszichológus és pszichodráma-vezető szerző kifinomult érzékenységgel mutatja be, milyenek is a párok veszekedései valójában, hogy tulajdonképpen mi is húzódik meg egy-egy ilyen „eszmecsere” hátterében. A könyvet jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki legalább egy kicsit is hajlandó elismerni, hogy ha a párkapcsolatáról van szó, ő sem mindig a türelem szobra, és lehet, hogy az adott vita valami egészen másról szól, mint amire elsőre gondolna.