Főkép

ekultura.hu: Gimnazistaként gondoltad volna, hogy valaha a műfordításból fogsz megélni?
Kepes János: Nem, akkoriban még nem láttam ennek a pályának a szépségét, csak a szolgálat jellegét – gimnazistaként pedig sokkal gőgösebb voltam annál, hogy szolgálni akarjak.
 
ekultura.hu: Ki vagy mi adta az első lökést a fordítás felé?
Kepes János: Hadd említsek mindjárt három „első lökést” is. Mert mindhárom kellett ahhoz, hogy a fordítás felé forduljak. Mert a legkevésbé sem terveztem tudatosan.
 
Az első lökést egyértelműen a Géher házaspártól kaptam. A Toldy-gimnáziumban Géher Istvánné volt az angoltanárom, aki nem (vagy nem egyszerűen) megtanított angolul, hanem egy életre szólóan személyes feladattá, vagy örömmé, dolgommá tette az angol nyelv ismeretét (és nemcsak nekem, lényegében az egész osztálynak). Én 1973-ban végeztem, akkoriban ez igazi csodának számított – nekem feltétlenül.
 
Aztán a bölcsészkaron, csak úgy „curriculumon kívül” éveken át bejártam Géher István angol fordítói szemináriumára, ahol találkoztam ennek a munkának a lenyűgöző szépségével, izgalmával, és azzal is, hogy valami „közöm” lehet hozzá. Ennek ellenére, amikor Géher István egyszer megkérdezte, nem akarnék-e fordítással foglalkozni, határozott vonakodással nemmel feleltem neki. Még tartott bennem a fent említett, oktalan gőg.
 
Matematikus (és általános nyelvész) szakon végeztem az ELTE-n. Egyszer a postás hatalmas paksamétát dugott a postaládámba. Török András küldte, aki tévedésből kapta fordításra a könyvet, amely valójában matematikai szöveg volt, csak ez első látásra nem volt evidens sem a cím, sem a szöveg alapján, mert teljességgel hiányoztak belőle a számok és képletek. Egy évig dolgoztam rajta (2 nagyalakú kötet volt), tele nyelvi humorral, speciális problémákkal, ráadásul matematikai szempontból is páratlanul eredeti és érdekes könyv. A végén (bár engem kifizettek), a könyv nem jelent meg, mondván, hogy nincs értékelhető nagyságú potenciális közönsége.
 
ekultura.hu: Mesélnél az első megjelent fordításodról?
Kepes János: Fordítói szempontból nem volt különösebben érdekes munka, tartalmát tekintve annál inkább. A múlt század 80-as éveinek elején Seymour Papert neves amerikai oktatáskutatónak (a LOGO programozási nyelv megalkotójának) könyve arról, hogy a világon frissen megjelent személyi számítógépek hogyan fogják forradalmasítani az oktatást. Remek gondolatok voltak benne, máig hatóan beépültek a gondolkodásomba – a leginkább az, hogy számítógép ide vagy oda, az oktatás legcsodálatosabb szervezetei a spontán lakóhelyi közösségekként alakuló és működő riói Szamba-iskolák. Fordítóként viszont nem jelentett izgalmas feladatot.
 
ekultura.hu: Eleinte főképp tudományos és filozófiai témájú köteteket fordítottál. Te kerested a témát, vagy a téma talált meg téged?
Kepes János: Most, hogy így rákérdezel, szégyenkezve állapítom meg, hogy egyértelműen az utóbbi volt jellemző. Kiadóknak dolgoztam, akik elláttak munkával – igaz, azok között természetesen módomban állt válogatni. Dehogyis válogatni, csak a nem szimpatikusakat visszautasítani.
 
Egyetlen alkalommal mégis magam választottam. Miközben unalmas számítástechnikai könyvekkel vesződtem, igazi eufóriával olvastam Alan Watts The Way of Zen (A zen útja) című fantasztikus könyvét. És sikerült erre találni egy szimpatikus kis kiadót, akik a fordításomban meg is jelentették (sajnos, sem a könyv, sem a szerző nem vívta ki az őt méltán megillető ismertséget és népszerűséget).
 
ekultura.hu: A te magyarításodban jelent meg Richard Dawkins nagy hatású Isteni téveszme című könyve is. Mennyire kellett beleásnod magad az evolúcióelmélet magyarul megjelent szakirodalmába? Létezett egyáltalán elfogadott terminológia?
Kepes János: Rossz lelkiismerettel vallom be, hogy a fordítás közben előadódó „kutatási” kérdésektől eltekintve semennyire. Ez a fajta lustaság annyira erős bennem, hogy ideológiát is kerítettem köré (nemcsak ennél: ismeretterjesztő, vagy esszéisztikus – tehát nem szigorúan szakmai jellegű – könyveknél általában). Ahol nincs egészen kiforrott és meggyökeresedett terminológia, ott kifejezetten arra törekszem, hogy a nyelv ne eltávolító, kirekesztő, „árokásó” eszköz legyen. Mindig arra gondolok, hogy a legtöbb szakma angol nyelvből átemelt terminológiája milyen hátrányos helyzetbe hozza az átlagos magyar olvasót azzal az angollal szemben, aki az anyanyelve alapján eleve pontosan értheti a szakkifejezést.
 
Biztos, hogy az Isteni téveszme kapcsán is elkövettem néhány ilyen apró normaszegést. Például azt a nézetrendszert, amit – nem tudom, pontosan milyen szakmában – „intelligens tervezettségnek” szoktak nevezni, én nemes egyszerűséggel értelmes tervezésnek hívtam. Nem különösebben dacból, csak értelmességi (nem tervezettségi) megfontolásokból. Egy szó, mint száz – ebben a kérdésben módfelett illetéktelennek érzem magam.
 
ekultura.hu: Mennyire volt szükséges a szöveg hiteles átadásához azonosulnod Dawkins eszméivel?
Kepes János: Semennyire. Részben, mert alapvetően már eleve azonosan gondolkodtam. Konkrét kérdésekben pedig nem a nézeteivel, hanem a kérdéseivel azonosultam, és ez végig üdítő izgalommal töltött el. Talán az sem eleve evidens, és bizonyítható, hogy kérdezni és választ keresni eleve magasabb rendű dolog, mint ex katedra deklarálni, az én ízlésemmel mindenesetre tökéletesen egybevágott. Több azonosulást nem követelt tőlem a munka, és nagy lelkesedéssel végeztem. A kiadóval akkoriban még egyfajta ateista emancipáció-kampányt is elképzeltünk a könyv köré.
 
ekultura.hu: Abban a szerencsében lehetett részed, hogy fordítottál Kurt Vonnegutot is, igaz, nem fikciót, hanem az egyik nyilvános beszélgetését Lee Stringerrel. Mennyire áll közel hozzád Vonnegut stílusa és világszemlélete?
Kepes János:  Vonnegutot egyetemista koromban imádtam és csodáltam, azóta viszont eltávolodtam tőle, talán éppen a könnyűkezű virtuozitása miatt, ami régen annyira tetszett. Az említett utószóban Lee Stringer volt számomra az érdekesebb.
 
ekultura.hu: Talán legfontosabb szépirodalmi fordításod Jack Kerouac két műve, a Senkiháziak, valamint Az elhagyatottság angyalai. Kerouackal hogyan kerültél kapcsolatba?
Kepes János: Kerouackal viszont (lélekben) persze maradéktalanul azonosulni tudok. Vagy nem tudok nem azonosulni. Messze a legkedvesebb munkám volt ez a másfél könyv. Az első, száz-valahány oldalas Senkiháziakkal egy évig piszmogtam, a másikkal is addig-addig lubickoltam a szomorúságnak ebben a meleg fürdőjében, amíg a kiadónak sajnos ki kellett csavarnia a kezemből a kéziratot, hogy másvalaki (nevezetesen Szántai Zsolt) tisztességes tempóban befejezhesse.
 
Ez is véletlenül történt, az utcáról hívtam fel a Cartaphilus-kiadót, ráadásul azért, mert valamelyik könyvükkel kapcsolatos kritikámat nem tudtam magamba fojtani. Ezt azonban olyan kedvesen és megértően fogadták, hogy hamarosan megajándékoztak ezzel a munkával, ami talán eddig működésem legélvezetesebb feladata volt.
 
ekultura.hu: Mennyire találtad nehéznek Kerouac stílusának, írói modorának, költőiségének átültetését magyar nyelvre?
Kepes János: Kerouac spontán gondolat-áramlását, nyelvhasználatát nem kellett megszoknom, végtelen szerencsémre mindig úgy éreztem, mintha én beszélnék belőle. Úgyhogy nem volt nehéz ezt a viszonyt megfordítani. (Viszont – most ellentmondok magamnak – éppen a rokonság miatt ezerszer fontosabb volt, hogy ezt az örvénylő-kavargó folyamot híven, vagy méltón próbáljam visszaadni. Úgyhogy fajlagos munkaráfordításban messze ez volt a legnehezebb, legkimerítőbb feladatom.)
 
ekultura.hu: Utánanéztél, és ha igen, milyen mértékben támaszkodtál más Kerouac-fordítók, elsősorban Bartos Tibor és Szántai Zsolt megoldásaira?
Kepes János: Az Úton Déry György-féle fordítását kamasz koromban óriási lelkesedéssel faltam. Ehhez képest, tisztesség ne essék szólván, Bartos újrafordítása egészen idegennek, mesterkéltnek, szörnyen inadekvátnak tűnt. Nem ragozom tovább, mert méltánytalanság volna a mesterrel szemben. Szántai is csak a könyvem (Az elhagyatottság angyalai) másik, általam sajna be nem fejezett felére hatott.
 
ekultura.hu: Egy ideje képregényeket is fordítasz. Mennyiben tér el ennek a műfajnak a fordítása a regényétől vagy a tudományos diskurzusétól?
Kepes János: Azért ebben a műfajban csak két, egészen speciális szerzőt fordítottam. Scott McCloud két meta-képregénye a képregényírás- és rajzolás műhelytitkaival foglalkozik, Larry Gonick zseniális történelmi sorozata pedig (talán?) egészen speciális műfajt (vagy beszédmódot?) használ, lenyűgözően kedves és pimasz humorával, alulnézetből megfogalmazott történelemszemléletével, a történelem nagy fordulatait és személyiségeit az örök emberi gyarlóságok bemutatásával, kiemelésével aktualizálva és kézzelfogható közelségbe hozva… Na, ebbe belezavarodtam, de hát érthető, nemde? Olyan öröm fordítani, megpróbálni utánozni az utánozhatatlan könnyed hangját – ami tökéletesen zárójelbe teszi számomra a műfajt, a kereteket. Igazi eufória.
 
ekultura.hu: Az általad fordított képregények történeti jellegűek. Ez könnyíti, vagy inkább nehezíti a munkádat?
Kepes János: Persze, jelentkezik egy csomó speciális nehézség, például nevek, terminológia. átírás (amit többek szerint többször el is vétettem). De azért (az angolszász történelemoktatás vagy -népszerűsítés hagyományainak megfelelően) tulajdonképpen közel áll a költött történetek elmeséléséhez.
 
ekultura.hu: Eddig melyik munkáddal küzdöttél meg a legnehezebben?
Kepes János: Egyértelműen Barabási Albert-László Villanások című hálózat-elméleti munkájával. Csak sejteni vélem, hogy ennek (paradox módon) az lehetett az alapvető oka, hogy egy magyar anyanyelvű szerző ugyan kifogástalan angolsággal megírt, mégis valahogy magyarul elgondolt szövegéről volt szó – de lehet, hogy tévedek. Már a címbe (angolul: Bursts) beletört a bicskám, végül egy nemzetközi stáb kvázi pályázati úton oldotta meg a kérdést – helyettem.
 
ekultura.hu: Melyik fordításodra vagy a legbüszkébb?
Kepes János: Egyértelműen a két (vagy másfél) Kerouac-regényre, és a Watts-könyvre.
 
ekultura.hu: Van olyan szerző vagy mű, akit vagy amit mindenképp szeretnél még (le)fordítani?
Kepes János: Nagy bánatomra évekig dédelgettem magamban, hogy valahol megpróbálom „elsütni” F. Scott Fitzgerald Pat Hobby Stories címmel a 40-es években írott remek novellafüzérét – addig-addig, míg végül lekéstem róla, idén megjelent.
 
ekultura.hu: Széky János „az egyik legrosszabbul fizető »magas értelmiségi« munká”-nak nevezte a műfordítást. Te mennyire érzed a saját bőrödön a hivatásod meg nem becsültségét?
Kepes János: Tényszerűen tökéletesen egyetértek vele. „Sajnos” én olyan megszállott boldogsággal babrálok el a szeretett (meg nem szeretett) szövegekkel, csiszolgatom (ha időm, meg a kiadó ideje engedné, korlátlan ideig), ami a megbecsülés kérdését csak utólag és kívülről engedi felvetni. Peches konstelláció, elismerem. Különösen, hogy sokáig nem ebből kellett megélnem, és még most sem tudom elképzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Perverz módon az egyik kedvenc tevékenységem a törlés – a félkész szövegből a fölösleges anyag, a sallangok kiirtása, hogy minél stabilabb szerkezetű, tömörebb, súlyosabb, sűrűbb legyen. Mint a döngölt agyag. Ez pedig, ugyebár, nyilvánvalóan ellentmond a jövedelmezőség kritériumának egy olyan szakmában, amelyet terjedelemre fizetnek. Persze, lehetséges, alább kell adni az igényességet, és fokozni kell a termelékenységet. De akkor hová lesz az öröm? Erre még nem tudom a választ.
 
ekultura.hu: Ha most lennél gimnazista, megfordulna a fejedben, hogy műfordító legyél?
Kepes János: Talán nem, azt hiszem, ugyanezen az úton kellene még egyszer végigbukdácsolnom, hogy ugyanide jussak. De talán szívesen bukdácsolnék is. Így utólag nem szívesen mondanék le a megtett kanyarokról.