FőképFülszöveg:
A modern regény forradalmának Proust mellett Virginia Woolf a legnagyobb alakja. Fő műve az "Orlando" immár klasszikus, túlemelkedett vitákon, irányok harcain, s bevonult a remekművek örökkévalóságába,
A különleges atmoszférájú regény főhőse Orlando, a költői lelkületű nemesifjú, akinek nem olyan sors jut, mint a többi embernek - Orlando felett megáll az idő, s míg a történelem halad mellette, ő ugyanaz marad.
Vagy mégsem? Hagy-e nyomokat az emberi lélekben az, ha valaki majdnem négyszáz évet él le egyhuzamban, először férfiként, aztán nőként, érzékeny líraisággal és jellegzetes angol iróniával figyelve a mellette elrohanó időt?
Az írónő csodálatos lélektani kalandra hívja az olvasót, és egyben mesebeli utazásra I. Erzsébet korától, egzotikus keleti kalandokon és barokk románcokon keresztül egészen a 20. század első feléig.
Csodálatos könyv, gyönyörű és felejthetetlen, tündöklő, játékos, magával ragadó tiszta költészet.

Részlet a regényből:
Azzal a pár guinea-vel, amely még tizedik gyöngyének árából maradt, Orlando egész készletet vásárolt az akkor divatos női ruhákból, s most előkelő fiatal angol nőnek öltözve ült az Enamoured Lady fedélzetén. Különös dolog, de igaz, hogy alig gondolt még a nemére. Talán török bugyogója okozta ezt a közönyét, mert eddig csak olyat viselt; no és a cigány asszonyok, nem szólva egy-két jelentős tulajdonságukról, alig-alig különböztek a cigány férfiaktól. Csak amikor szoknyája már a lábát simogatta, s a kapitány, rendkívül előzékenyen, sátrat kínált neki a fedélzeten, akkor döbbent rá új helyzetének hátrányaira és előjogaira. De megdöbbenése nem volt oly természetű, mint aminő várható lett volna.
Megdöbbenését ugyanis nemcsak az a gondolat okozta, hogy érintetlen, s hogy tisztaságát meg is kell majd őriznie. Megszokott körülmények között egy elragadó fiatal nő nem gondolt volna másra, hisz a női magatartás egész törékeny épülete erre az alapkőre támaszkodik: a tisztaság az ő ékkövük, életük értelme, amelyet foggal-körömmel védenek, s ha elrabolják tőlük, belehalnak. De ha valaki körülbelül harminc évig férfi volt, s ráadásul nagykövet, ha valaki egy királynőt szorított a karjaiba, s ha hihetünk a híreknek, két-három kevésbé előkelő hölgyet, ha valaki egy Rosina Pepitát vett feleségül és így tovább, akkor talán mégsem döbben meg ilyen kis csekélység miatt. Orlando megdöbbenése bonyolultabb természetű volt, s nem lehet csak úgy egykettőre megmagyarázni. Mert senki sem vádolta azzal, hogy ő afféle könnyed elme, aki egy szempillantás alatt végére jár a dolgoknak. Hajóútja már véget is ért, amire úgy-ahogy kihámozta megdöbbenésének értelmét; kövessük hát mi is e nyomon annak rendje és módja szerint.
„Uram Isten – gondolta, mikor már magához tért megdöbbenéséből, és kinyújtózott sátra alatt –, micsoda jóleső, kellemes, semmittevő élet ez! De – tette hozzá, s rúgott egyet – micsoda kínszenvedés az ilyen szoknya. Nem mondom, a kelméjénél (virágos brokátból volt) elképzelni sem lehet szebbet. Bőröm (s most kezét a térdére tette) még sosem tűnt ily simának. De vajon beugorhatnék-e a tengerbe, és úszhatnék-e ilyen öltözetben? Nem! Vagyis egy matrózra kéne bíznom magamat. Baj volna ez?” – töprengett, s most ütközött az első bogba érvelése sima fonalán.
Eljött a vacsora ideje, de Orlando még este sem oldotta meg a bogot, s akkor maga a kapitány – egy jóképű tengerészkapitány, név szerint Nicholas Benedict Bartolus – oldotta meg helyette, miközben egy jó szelet marhasültet kínált neki.
– Egy keveset a kövérjéből is, megengedi, asszonyom? – kérdezte. – Hadd vágjak le egy kis szeletet, csak akkorát, mint kisujjának a körme! – E szavakra Orlando testén mámoros borzongás futott végig. Madarak daloltak; patakok áradtak. Arra a le sem írható gyönyörre emlékeztette mindez, amely akkor fogta el, amikor meglátta Szását, pár száz esztendeje. Akkor ő volt az üldöző, most pedig ő menekül. Melyik a nagyobb gyönyör? A férfié vagy a nőé? Vagy talán egyforma a kettő? Nem, gondolta, ez mégis kellemesebb (megköszönte a kapitánynak, azonban visszautasította); visszautasítani s látni, mint borul el a férfi arca. Nos, ha a kapitány akarja, kér egy darabot, de egész kicsit, egy vékonyka semmiséget. Ez mindennél izgatóbb: engedni s látni, mint mosolyog a férfi arca. „Mert – folytatta okoskodását, mikor már visszafeküdt a fedélzetre – micsoda mennyei élvezet: ellenállni s engedni; engedni és ellenállni. Van-e ennél nagyobb gyönyör a léleknek? Semmiképp sem. Így hát nem tudom – folytatta –, ne vessem-e magam a tengerbe csak azért az örömért, hogy egy matróz kihalásszon.”

A Kiadó engedélyével.