FőképAlbert Györgyi - újságíró, műsorvezető. Így emlegetik azok, akik nem (csak) a bulvárújságokból tudtak a létezéséről. És hogy emlegetik azok, akik csak a Story, a Hot! vagy a Best hasábjain találkoztak a nevével? Azt inkább hagyjuk…

Albert Györgyi 1964-ben látta meg a napvilágot Budapesten. Később a sors másfelé sodorta, 1981 és 1982 között Nigériában tanult, 1982 és 1987 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol-történelem szakos hallgatója volt, majd 1989-ben a MÚOSZ Újságíró Iskolájában végzett. Az iskolák elvégzése után dolgozott a Magyar Televízióban, műsorvezetője volt többek között a Nap-keltének és a Múzsának, de dolgozott riporterként és sajtószóvivőként is. Több alkalommal közvetített az Oscar-díj átadásáról. Albert Györgyi második könyve 2007-ben jelent meg, Miért pont ők? – A férfiak fogságában címmel.

Tegye fel a kezét, aki még soha nem morfondírozott azon, hogy miért pont abba a férfibe/nőbe lett szerelmes, akit ha meglátott, hevesebben kezdett verni a szíve? És tegye fel a kezét, aki egy fájdalmas szakítás után nem küzdött a könnyeivel vagy a dühével, amikor feltette magának ezt a kérdést. Egyáltalán, elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy feltegyük magunkat a kérdést: miért pont ők? Nos, Albert Györgyiben volt elég kurázsi ahhoz, hogy górcső alá vegye a férfiakhoz fűződő kapcsolatait – ezért is születhetett meg a könyv.

A történet egészen messzire nyúlik vissza – egészen pontosan a csepeli tanácsi óvodába. Saját bevallása szerint ugyanis Albert Györgyi először ötéves korában volt boldog férfival. Azaz kisfiúval. Később az általános iskolában új fiú jött, és vele együtt új szerelem, és ez így ment végestelen végig. Új fiú, új szerelem Lagosban, Nigériában, Budapesten… Később pedig új szerelem, új férfi és házasság. Házasságok. Ám minden új kapcsolat mellé új csalódás kapcsolódott: a kezdeti idillt felváltotta a féltékenység, a bosszúság és az erőszak: testi, lelki, nemi.

A könyv nem más, mint fájdalommal és testnedvekkel teli 182 oldal a férfiakról, és arról a nőről, aki „csak” szeretni akart, és szeretett is. Igaz, általában rossz időben, rossz helyen, „rossz” embereket. Pontosabban, nem „rossz embereket”, inkább úgy kellene fogalmaznom: a nem megfelelő embereket.

Vannak könyvek, amikben az ember szeretne magára ismerni, és vannak könyvek, amikben sajnos magára is ismer. Azoknak a nőknek szeretnék bátorságot és kitartást kívánni, akik magukra ismernek ebben a könyvben – és kérem őket ismeretlenül, hogy ne habozzanak segítséget kérni. Azoknak a nőknek pedig, akik szerencsére nem ismertek magukra, kívánom, hogy soha ne is kerüljenek hasonló helyzetbe.