FőképFülszöveg:
A félreeső budai utcában álló romos házat, amely a homlokzatán lévő angyalszobrokról kapta a nevét, a XXI. század első éveiben életveszélyesnek nyilvánítják, és le akarják bontani, hogy szállodát, vagy lakóparkot építsenek a helyére. A közelben lakók azonban civil mozgalmat indítanak a patinás épület megmentéséért. Az elszánt csapat vezetője Zsuzsa, a gimnáziumi magyartanár, akit - bár nem ott lakik - személyes élmények fűznek az angyalos házhoz. Több mint tíz éve, egyetemista korában ugyanis rendszeresen látogatta az egyik lakót, a százéves Hilda nénit, aki lediktálta neki az emlékeit.
 Ezek a feljegyzések repítik vissza az olvasót az 1910-es évekbe, amikor az angyalos ház a fénykorát élte. Akkoriban nem csak a szobrok miatt nevezték így, hanem az ott lakó négy lány okán is. Hilda, Klári, Manci és Lina, a négy barátnő együtt élik át a századelőn a felnőtté válás, és persze a szerelem, valamint a vele járó elkerülhetetlen csalódások édes-fájdalmas élményeit. A ház titokzatos új lakója révén azonban akaratukon kívül még a korszak politikai cselszövéseibe is belekeverednek.

Részlet a regényből:
Hilda néni aprónak, vékonynak tűnt, de valószínűleg ez csak a kora és az öblös karosszék miatt látszott így. Fiatalabb korában bizonyára magas, sudár termetű volt. és szép. a vonásai a ráncok alatt még mindig őrizték a réges-régi, finom arcot. Igen, ez a nő valamikor gyönyörű, kecses és elegáns lehetett – ámult Zsuzsa. sőt, még most is… világoskék pongyola volt rajta, hasonló színű selyemkendővel, ez a szín kiemelte meglepően tiszta, éles tekintetű kék szemét és hullámos, ezüst haját. Hosszú, ideges ujjaival a kendőjét babrálta, és szégyenlős, szinte kislányos mosollyal nézett a vele szemben ülő lányra. amikor megmozdult, Zsuzsa orrát parfüm- és narancsillat keveréke csapta meg.
Ez lenne hát az a házsártos, veszekedő, elviselhetetlen „vénasszony”? Inkább olyan, mint egy nagyon öreg, jóságos, mindentudó tündér. Zsuzsa viszonozta a mosolyát, és a torkából egyszeriben eltűnt a gombóc.
– Maga emlékeztet engem valakire – szólalt meg végül Hilda néni. – egy Manci nevű lányra. neki is ilyen hollófekete haja, cigánylányos szeme volt. Ugye nem haragszik meg? Szép, bájos teremtés volt.
Ami én nyilvánvalóan nem vagyok – gondolta Zsuzsa, de azért jólestek neki a néni szavai.
– A barátnője volt? – kérdezte.
– Az unokanővérem. És a barátnőm is. ők is itt laktak, ugyanebben a házban, egy emelettel feljebb.
– Ó!
– De ez már nagyon régen volt. Mondjon valamit magáról, Zsuzsika. Etus szerint egyetemre jár!
– Igen, az ELTÉ-re. Magyar-töri szakra. Tanár szeretnék lenni.
– Tanár! Ez szép! Az egyik legszebb hivatás.
Ez meg az egyik legelcsépeltebb közhely – gondolta a lány a homlokát ráncolva. ekkor kínos csend állt be. Zsuzsa várta, hogy Hilda néni mondjon még valamit, ám ő csak bámult maga elé, lassan bólogatva, mosolyogva. a lány zavartan fészkelődni kezdett, majd körülnézett. Ekkor vette észre, hogy szinte közvetlenül az erkélyajtó mellett ülnek, amelyet egy nehéz bársony sötétítőfüggöny takart el. Mellette kikukucskálva azonban a lány jól látta a kovácsoltvas korlátot. az angyalos erkély!
[…]

– Csakhogy itt vagy végre! – kezdte Joli néni, ám mikor meglátta a lány hamuszürke arcát, kissé halkabban tette hozzá. – Mi az, kísértetet láttál?
Mi Mancival erre azonnal kérdőn néztünk Linára, ám ő csak a fejét rázta. Megértettük: a többiek előtt nem beszélhetett. Mikor azonban beültünk a kocsiba, egy gyors mozdulattal a fülemhez hajolt, és belesúgta:
– Láttam a Fantomot!
Én ijedten a szám elé kaptam a kezemet. a velem szemben helyet foglaló Mancinak csak egy pillantásra volt szüksége, és máris megértette, miről lehetett szó. Lina valóban kísértetet látott. Vagy valami olyasmit. Azt a titokzatos alakot, akit mi már régóta Fantomnak neveztünk.
Az imént, ebéd közben is azonnal ő jutott eszünkbe Dobos úr megjegyzése nyomán. Merthogy semmi sem történt volna a házunkban, azt éppen a Fantom miatt nem állíthattuk.
A Fantom néhány évvel azelőtt bukkant fel a házban. Elsőnek Manci találkozott vele, és kezdetben mi nem is hittünk neki. Biztosan csak képzelődik: nyilván Ebes Károlyt vagy, urambocsá’, Béla urat láthatta. Ám ő ragaszkodott hozzá, hogy egy ismeretlen, magas, tagbaszakadt férfi volt az (tehát nem lehetett sem az orvos, sem a már hajlott korú Béla úr), aki talpig feketében, titokzatos módon, az arcát kalapja és sálja mögé rejtve kisurrant a házból. Manci azt állította, hogy már azelőtt is látta egyszer-kétszer, ám kezdetben nem tulajdonított neki jelentőséget. Akkorra azonban már meg volt győződve róla, hogy az illető csakis rosszban sántikálhat. Különben miért bujkálna, miért kerülné a lakókkal való találkozást, és miért takarná el az arcát?
– Gondoljátok, hogy az anyámhoz járhat? – kérdezte Manci könnybe lábadt szemmel. Mi erre nem tudtunk mit mondani. Irén néni mindössze két év házasság után, nem sokkal Manci születését követőn megözvegyült, és hát a még mindig fiatal, kívánatos asszony azóta bizony nemegyszer belekeveredett „titkos” szerelmi afférokba, amelyeket ugyan mindenki sejtett, de hivatalosan senki sem „tudott” róluk. Akkoriban könnyen szemet hunytak az ilyesmi felett, ha az érintettek megfelelő diszkrécióval intézték az ügyeket. A kamaszodó Mancinak azonban abban az időben sok fájdalmat okoztak az édesanyja „kicsapongásai” különböző rendű és rangú, általában a nénikémnél fiatalabb ficsúrokkal. Ezúttal azonban biztosak voltunk benne, hogy nem erről van szó.
[…]

– Á, hagyja! – Hilda néni szokása szerint megigazította a selyemkendőt a nyakán. – Jó lesz itt fent. Kényelmesebben ülök itt. Ma egy kicsit előbbre ugrunk az időben – dőlt hátra a szokásos „mesélő” pózt felvéve. – Pontosan három évet. 1913 júniusában járunk.
– Addig nem történt semmi érdekes? – kérdezte Zsuzsa, miközben előkotorta a jegyzetfüzetét.
– Történni történt, és ki is térek rá, de igazán izgalmassá ekkor váltak a dolgok. ne féljen: jól átgondoltam. nem marad le semmiről. Ha pedig valami nem világos, nyugodtan szóljon közbe.
– Úgy lesz – mondta Zsuzsa. – Ott tartottunk a múlt-kor, hogy Hajnal Imre hazatért Japánból – kukkantott bele a füzetébe.
– Igen, tudom – mosolyodott el Hilda néni az emlék hatására. – Méghozzá a vadonatúj automobiljában!

Nos, az automobil – egy gyönyörű Mercedes – még három év múlva is megvolt. Ma már gyanítom, hogy ez a szépséges jármű volt Hajnal Imre egyetlen igaz szerelme, ám akkoriban ez még nem tudatosult bennem. Még vezetni is megtanult (ámbár természetesen volt sofőrje – ez akkoriban státuszszimbólumnak számított), és a legnagyobb gyönyört az okozta neki, amikor a városon végigsuhanva az emberek irigykedő vagy csodálkozó tekintettel bámultak rá. én elnéző mosollyal szemléltem szerelmesem határtalan rajongását eme technikai újdonság iránt, és ekkor már többet tudtam a motor működési elvéről, valamint felépítéséről, mint valaha is gondoltam volna, ugyanis Imre az együttléteink során többet beszélt nekem az autójáról, mint bármi másról.
Ó, igen, ekkor már vagy egy éve Hajnal Imre szeretője voltam. Akkoriban azt hittem, hogy az egyetlen – ő legalábbis szenvedélyesen fogadkozott, hogy így van, és én hittem neki. vagyis, jobban mondva, úgy döntöttem, hinni akarok, mivel ez akkor boldogsággal töltött el. Arról soha nem esett szó köztünk, hogy esetleg feleségül venne. tett rá célzásokat, hogy ő nem az a „házasulós” fajta, továbbá ekkoriban már valóban világszerte ismert színész volt a filmszerepeinek köszönhetően, és gyakran volt távol, amikor meghívták egy-egy vendégszereplésre, márpedig egy ilyen életmódhoz nem illett a megállapodott családfői szerep. Ezt is elfogadtam, habár folyton reménykedtem, hogy a szerelmem hatására meggondolja magát.
Ma már elképzelhetetlen, micsoda kultuszuk volt abban az időben a moziszínészeknek! Ráadásul óriási szerencse volt a kisebb, nem világnyelvet beszélő országok számára, hogy a filmekben nem beszéltek (ma „némáknak” nevezik ezeket a darabokat, ám akkoriban ez volt a természetes és megszokott, ezért nem éreztük hátránynak a kimondott szavak hiányát), és így a nyelvi korlátok egyszerűen nem léteztek. Hajnal Imre pedig külsejével, habitusával megfelelt a kor férfiideáljának, és így a filmjei láttán Párizstól Moszkváig, sőt még az Óperencián túl is, ugyanúgy sóhajtoztak a fiatal lányok és a meglett matrónák egyaránt.
Én tehát kiváltságosnak éreztem magam, amiért ez a különleges lény éppen reám vetett szemet, és szinte gondolkodás nélkül adtam oda magam neki az első adandó alkalommal.
Szinte gondolkodás nélkül – hiszen a neveltetésem és a saját érzéseim, értékrendem miatta lelkem mélyén tiltakoztam az ellen, hogy egyszerű szerető legyek, egy mégoly ünnepelt, híres és szép férfi oldalán is. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt két hosszú év minden vágyakozása és sóvárgása, valamint féltékenykedése, valahányszor Hajnal Imre akárcsak ránézett egy másik nőre. Különösen Irén nénikémre vagy Manci unokatestvéremre voltam féltékeny, akik éppolyan szenvedélyesen és még egymással is versengve küzdöttek a kegyeiért, mint én magam.
Végül én győztem – legalábbis ekkor még azt hittem, és a diadal érzete, valamint a szerelem vakká tett mindenféle ellenérvvel, erkölcsi vagy értelmi korláttal szemben. Ostoba voltam, tudom… Mégis, ha megkérdezné, megbántam-e, a válaszom még ma is az lenne: nem, soha, egyetlen pillanatig sem!
Persze, azokban a mámoros napokban még igenis abban bíztam, hogy Imre előbb-utóbb felkeresi majd a szüleimet, és a legnagyobb tisztelettel, annak rendjemódja szerint megkéri a kezemet. Mekkorát fog nézni mindenki – gondoltam izgatottan –, de különösen Irén néni és Manci!
Erről ábrándoztam akkor is, amikor őt vártam az Oktogon és az Andrássy út sarkán, és a fejemet jobbrabalra forgatva lestem, hogy felbukkanjon a jól ismert, csillogó jármű, és beülhessek Imre mellé az élénkvörös bőrülésre.
A forgalom ekkoriban már jóval élénkebb volt, mint akár néhány évvel azelőtt, és ott, a belvárosban jól lehetett érzékelni a technikai fejlődét is. Egyre kevesebb konflis, fiáker meg egyéb, ló vontatta kocsi, és egyre több motorizált, „önjáró” masina száguldott fel-alá a tágas sugárúton. Csupán néhány nappal korábban jelentek meg az autós taxik Budapesten, és én újdonságként csodáltam meg a mélykék és sötétzöld, egymást hangos dudaszóval üdvözlő automobil-taxikat.
Mindent egybevéve vidám, optimista, erőtől duzzadó és lelkes képet sugárzott magából a főváros ezen a napfényes júniusi délutánon, és énrám is óhatatlanul átragadt ez a derűs hangulat.
Persze ehhez az is kellett, hogy aznap különösen csinosnak és vonzónak érezzem magam. A női divat is rengeteget változott röpke néhány év leforgása alatt. A fűző hiánya, és a rövid, bokát kivillantó, vagy éppen lábszárközépig érő szoknya, amelynek a viseléséért 1910-ben még csodabogárnak tartottuk Linát, addigra mindennapos látvánnyá lett az utcákon. Soha nem felejtem el a napot, amikor első ízben merészkedtem ki az utcára ilyen „modern” viseletben.

A Kiadó engedélyével.