FőképTore Renberg regényének kamasz hőse, Jarle, átlagosnak mondható életet él: iskolába jár, hétvégén a barátaival iszik, majd a barátnőjével szerelmeskedik. Emellett egy amatőr zenekarban is játszik és úgy próbálja minél különlegesebb személyiségnek beállítani magát, hogy „alternatív” nézeteket hangoztat és csupa olyan zenét hallgat, amit rajta kívül szinte senki sem ismer (Jarle legalábbis szereti azt képzelni, hogy nem). Jarle – tizenhét éves korának minden elbizakodottságával – azt gondolja, hogy már mindent tud a világról, de aztán 1990 januárjában hirtelen minden megváltozik és a fiú magabiztossága egy csapásra semmivé válik. Egy nap ugyanis új fiú bukkan fel az iskolában: a szép arcú, különös mosolyú, egyszerű szavú Yngve, akibe Jarle első látásra beleszeret.

Jarle persze nem tudja rögtön a nevén nevezni azt, amit érez. Csak azt tudja, hogy mindennél jobban vágyik Yngve közelségére, hogy szeretné megérinteni, és hogy ha Yngvéről van szó, akkor jelentőségüket vesztik az olyasféle, az ismerkedést általában kizáró tényezők, mint mondjuk az, hogy Yngve olyan „burzsuj” sportot űz, mint a tenisz, vagy hogy olyan „kommersz” zenekarokat hallgat, mint mondjuk a Duran Duran.

Ez mind nem számít, mert Jarle úgy érzi, Yngve nélkül sosem lehet teljes az élete, így hát megpróbál közelebbről is megismerkedni a másikkal: a fiú szerelmes botladozásainak része, hogy „véletlenül” felbukkan Yngve otthonában, elkezd érdeklődést mutatni az Yngve által kedvelt dolgok iránt, és még a hosszú, zsíros haját is divatos frizurára cseréli, gondolván, hogy az biztos jobban tetszik majd Yngvének – mindezzel párhuzamosan pedig kezd elhanyagolni mindenkit, aki még az „Yngve előtti” életéhez tartozik.

Tipikus kamaszregény, mondhatnánk. (És nekem éppenséggel ez is pont elég lenne, mert gyengéim a kamaszregények.) És a Szerettem másképp is persze kamaszregény is – de jóval több is annál. Viszont ez a „plusz” szerintem nem abból fakad, amit a cím és az imént vázolt cselekmény esetleg sejtetne: tehát nem abból, hogy a főszereplő fiú éppen egy másik fiúba szeret bele, és nem egy lány kedvéért rúg fel mindent, ami addig számított az életében - hiszen Jarle számára a szerelme neme teljesen lényegtelen és őt csak az érdekli, hogy szerelmes, és hogy nem tudja, hogy viszontszeretik-e.

A plusz inkább abból fakad, hogy a regény narrátora, a harmincéves Jarle roppant érzékenységgel, empátiával és nosztalgiával néz vissza tizenhét éves önmagára, és ezáltal az olvasót is hasonló visszatekintésre készteti – nemcsak a saját kamaszkorára, hanem az egész korra, amelyben felnőtt. Ebben a tekintetben persze némi előnyben vannak a könyv olvasása során azok, akik éppen a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek legelején voltak tizenévesek, élénken emlékeznek az akkori gazdasági és politikai helyzetre vagy netán maguk is előszeretettel hallgatták a The Smiths, a The Jesus and Mary Chain vagy a Hüsker Dü zenéjét – hiszen a Jarléval nagyjából egykorú olvasók könnyen összehasonlíthatják a saját kamaszkorukat egy olyan fiatal életével, aki a látszólag oly gazdag, oly problémamentes Nyugaton nőtt fel. A regény tehát remekül olvasható egy korszak krónikájaként is, a könyvben emlegetett dalok meghallgatása pedig közelebb visz a szereplők világához. (És érdemes is a YouTube előtt ülve olvasni a regény egyes fejezeteit, mert a regényben felbukkanó dalok jó része remek hallgatnivaló.)

Ugyanakkor a regény korántsem csak egy adott korszak szülöttei vagy az adott korszak iránt érdeklődők számára lehet érdekes és gyakran szívszorítóan nosztalgikus olvasmány, hanem minden olvasó számára – hiszen mindenki volt tizenéves, mindenki kötött látszólag életre szóló, majd kisebb-nagyobb árulással végződő barátságokat és bizonyára mindenki volt őrülten szerelmes. A regényben leírt szerelmes vívódások, félelmek, irracionális cselekedetek vagy éppen az elmélkedések a világ dolgairól pedig valószínűleg a világ minden szerelmes, lázadó kamaszának fejében lejátszódnak – talán csak az aláfestő zene változik.