FőképFülszöveg:
Aki végigrepül Fehér Béla új nagyregényén, annak páratlan kilátásban lesz része. Egy száguldó zöld delizsánsz ablakából nézheti végig a magyar szabadságharcot. Láthat szabadságot, szerelmet, háborút és békét, ármányt, bűnt, hűséget, nagyságot és bukást. Mert a Kossuthkifli egyszerre hiteles történelmi regény és frenetikus Jókai-paródia, XIX. századi pörgő road movie és népmesei motívumokkal átszőtt magyar mágikus realizmus, gigantikus romantika-parafrázis és igazi, régimódi, izgalmas kalandregény.
A történelmi málhaposta olykor megáll, hogy az olvasó eltűnődhessen máig aktuális (vagy inkább sosem volt ilyen aktuális) sorskérdéseken. Hányszor lehet a történelmi lehetőséget elszalasztani? Mit kezd a magyar a szabadsággal? Létezik-e nemzeti végzet? Megbűnhődtük már a múltat s jövendőt?
A Kossuthkifli végtelenül sokszínű, mégis teljesen homogén mű. Nyelvi leleményei lenyűgözők, humora utánozhatatlan. És hát (nem utolsó sorban) a XIX. század gasztronómiai tárháza, ízes hasregény.
Cserna-Szabó András

Részlet a regényből:
Mi történt 1809. június 14-én?
Győr alatt, a csanaki dombok között a magyarok ekkor ütköztek meg Napóleon töredék seregével, s Vödric Demeter ezen a napon találkozott először Elepi Kőszállal. A franciákat Beauharnais tábornok vezényelte, a császár meg sem jelent a harctéren, de nem is volt rá szükség, nélküle is szétverték a magyar nemesi felkelőket. Az ütközet végén Vödric eszeveszetten menekült egy felajzott ulánus elől. A francia nem tágított, szuronyát előreszegezve, érthetetlen szavakat üvöltve, fél mérföldön át fáradhatatlanul nyargalt Vödric nyomában, akinek a végén jártányi ereje se maradt. Tele szájjal zihálva szédült egy bokorba, elterült a földön és Máriához fohászkodott, miközben várta, hogy a francia ledöfje. Amikor meglátta maga fölött az ulánus izzadságtól csatakos arcát, elájult. Arra tért magához, hogy kalácsképű, pamacsbajszú, kövér férfiú ül mellette. Levetett ingével a kardját tisztogatta.
– Tesvírem az úrban, ez míg nem a mennyország, hanem a fődi paradicsom, íppen azí’ ne szólíts engem Szent Píternek! – mondta az illető derűsen. – Pokoli szerencsíd vót, hogy ne-
mes Elepi Kűszál, debreceni cívis basagazda íppen erre járt! Elíg a’ hozzá, hogy kancsó bor jár nekem, amiért megmentettem az irhádat!
– Hiszen élek! – tapogatta magát Vödric. Könnyek futották el a szemét.
– Csakhogy összetrágyáltad magad, komé, attú’ van a fosbűz! Az ulánusod már a pokolban vacsorázik az elhalt rokonságával! Szelíd arca, szőke haja vót, bőrvírt borította a melylyit, de hiába, mert hátulról lecsaptam a bal karját. Erre tírdre rogyott, azt nyöszörögte, pityé, pityé!
– Az mit jelent? – kérdezte Vödric.
– Tudja a gyalogrípa! Lenyestem a másik karját is, hogy ne tudjon imádkozni, aztán megrepesztettem a koponyáját. Szakadt, mint a hadházi dinnye! Láttam a lelkit elszállani.
– Micsoda szerencse! – álmélkodott Vödric. – Milyen lelke volt? Fürge, mint a villám, vagy hamuszínű, behemót?
– Szokatlanú’ kicsi.
– Mint egy búzaszem?
– Anná’ azí’ nagyobb. Mint egy hatkrajcáros. Pörgött, akár a szitakötű. Fekete bűrszárnyakkal hajtotta magát, de nyakoncsíptem, az annya istenit! Bedugtam az iszákomba!
Vödric feltápászkodott a földről, reszkettek a lábai. Arra kérte megmentőjét, hadd nézze meg az ulánus lelkét. Elepi Kőszál készségesen kinyitotta az iszákját, és megmutatta.
– Félénknek látszik, meghúzza magát – állapította meg Vödric. Benyúlt, óvatosan megtapogatta. – Puha, akár a halhólyag. Nem cincog, nem fészkelődik. Mi a terved vele?
– Eladom a debreceni vásárba’, vagy felfalatom Villám agarammal. Az is lehet, hogy palackba dugom, nevelgetem, eccer majd neked ajándíkozom. Nem jó semmire egy ilyen lílek, ott egye meg a fene – jelentette ki Elepi Kőszál, közben kirakosgatta, amit az ulánustól zsákmányolt. – Nízzed csak, elvettem a kísit, a talizmánnyát, levagdaltam a gombjait, de píz alig vót a nyomorútnál. Lehet, hogy megírezte a halálát, oszt kikőtekezett.
Vödric kézbe vette a talizmánt, a vékony, fonatos aranykeretbe foglalt, festett kis zománcképet. Bugyogónadrágos, kerek kalapos férfi látszott rajta, kezében rövid nyelű sütőlapátot tartott, mögötte kemence gömbölyödött.
– Péket mutat a kép. Biztosan a védőszentje.
– Nem a’! Inkább cukrász. Nízd a kalapját, komé! A vetűlapát nyele kurta, a habarós beszídű francia ilyennel hánnya tűzre a mízeskalácsot, katakönyökit, lekváros gancát, mikor mit. Cukrász nem is lehet vídűszent, ilyesmiről nem tud a Biblia.
– Nekem adhatnád emlékbe!
– Tedd el, komám, tíged illet! Lehet, hogy neked üzent vele a jóisten.
Távoli ágyúlövések morajlottak a dombok között, a franciák a csata végét jelezték. Kőszál a fejét ingatta, hullámzott a kövér tokája.
– Víge ennek is. Elhúzták a nótánkat, mennyünk dógunkra!
Gyalog indultak keletnek. Nyúlfalu előtt, mocsaras kis tó partján rátaláltak egy csapat elkóborolt francia katonalóra. Az egyiknek csizma volt a kengyelébe akadva, úgy látszik, halott gazdáját vonszolta egy darabig. Kiválasztottak két erős mént, lóháton poroszkáltak tovább. Mezőőrnél rátértek a fehérvári útra, s elérvén az Ezüst Hattyú fogadót, úgy döntöttek, véget vetnek a menekülésnek. Három napig dáridóztak a düledező, vén fogadóban. Famennyezetének deréknyi széles gerendáit még olyan bakonyi fákból faragták, amelyek alatt annak idején Rákóczi kurucai táboroztak. Elepi Kőszál tele volt francia pénzzel, mert nemcsak a halottakat, hanem a súlyos sebesülteket is kizsebelte. A legjobb szobákat nyittatta ki, a legdrágább móri hordót üttette csapra. Malacot vágatott a fogadóssal, hagymás oldalasra fájt a foga.
– Csak a lyánybűr hiányzik, de micsináljak, ha nem áll haptákba a generális? A döbörnyeges testemen ílősködik, várja a feltámadást. De neked, komám, fejír combú csillagszeműt hozatok. Ha kimulattad magad rajta, francia bankót tűzök a szagos seggibe!
A fogadós jobb vendégekről nem is álmodhatott. Izgatottan hajbókolt, s Pironkát, az árván felnőtt szolgálólányt ajánlotta.
– A fogai itt-ott kihullottak, de kezes, bújós, eddig mindenki dicsérte. Szaladok, oszt kifürdetem.
Pironka jó választásnak bizonyult. Vödric Demeter egy álló napig nem hag y ta el a szobáját, este is csak ennivalóért bújt elő. Másnap reggel nem győzött hálálkodni Elepi Kőszálnak, de a cívis gazda félbeszakította, megölelte, a hátát lapogatta.
– Remílem, komám, úgy meggyepáltad, hogy hét csillag ragyogott az ágyad egén! Ha unod a teste pompáját, csak szójjál, hozatok másikat! – csapott az asztalra Kőszál. Éppen sült kacsát reggelizett köménymagos káposztával. – Jól főznek errefelí, de a debreceni kosztnak nincs párja az egísz tetves világon. A szőlőlevílbe takargatott, pöszmítível főtt tőtikét ezek itten nem ismerik, az pedig nagyobb bűn, mintha a tulajdon annyára emel kezet valaki. Asse teccik, hogy a szalonnájuk ösztövír, a kolbászuk meg fokhagyma nélkül annyi ér, mint lópösnek a nádcukor!
A kármentő előtti lócán három Torontál vármegyei úr borozgatott, ők is a csatából tartottak hazafelé. Nagy szóval, az asztalt csapkodva szidalmazták Mária Teréziát. Hátul, a füstös konyha közelében elhelyezett hosszú asztal mellett fehér gatyás betyárok énekelgettek, rongyos, vak hegedűs nyekergett hozzá a hegedűjével.

A Kiadó engedélyével.