FőképAmennyire tudom, a szerzőtől magyarul eddig csupán Harry Hole történetek jelentek meg. Ilyen volt a Vörösbegy, a Nemeszisz, a Boszorkányszög, A megváltó, a Hóember, és ilyen a nemrégiben megjelent Leopárd is. Akik olvasták Nesbo regényeit, azok tudják, hogy a cselekményben minden esetben van néhány csavar, és mindig valamilyen társadalmi probléma köré épül fel a történet, melynek szereplői a műfajhoz képest szokatlanul összetett karakterek. Nem szuperemberek, sőt, általában nem is hősök, csupán egyszerű, esendő emberek, mint bármelyikünk, csak éppen egészen más körülmények között élnek, és más hatások érik őket.
 
Azok az olvasók, akik megkedvelték Nesbo stílusát, egészen biztosan lelkesen vették kezükbe a Fejvadászokat. Remélem nem voltak nagyon csalódottak, amikor nem egy újabb Harry Hole történetet kaptak, hanem valami egészen mást, újszerűt és szokatlant, amire már a cím is utal egy kicsit. Mert kik is azok a fejvadászok? Olyan személyek, akiket azért bérelnek fel, hogy megtaláljanak és visszavigyenek, vagy megtaláljanak és megöljenek bizonyos embereket. De lehetnek humán erőforrás szakemberek is, akiknek az a feladatuk, hogy bizonyos pozíciókra megtalálják a legmegfelelőbb embert. Ha jobban belegondolunk, annyira nem is különbözik egymástól a két dolog, legfeljebb a módszerek és a nézőpont más.
 
A Fejvadászok főszereplője, Roger Brown egy modern irodaépület modern irodájában ül méregdrága ruhákban, és kizárólag top állásokra keres embereket. Első ránézésre egy címeres barom, aki mérhetetlenül el van szállva magától, ám a felszín alatt neki is megvannak a maga démonai. Nem keres rosszul, de a fényűző luxusvilla és a rendkívül költséges hobbival rendelkező csodaszép feleség fenntartását (és megtartását) nem fedezi a legálisan szerzett jövedelem, így Roger „mellékállásban” műkincs-tolvajként tevékenykedik, aki saját ügyfeleit rabolja ki. Ha nem akarta volna megszerezni azt a bizonyos Rubens képet, talán soha nem lépett volna ki a komfortzónájából, de ő nagyon akarta, így kezdetét vette élete legnagyobb, és egyben legveszélyesebb kalandja…
 
Jo Nesbo zseniális manipulátor, aki képes elérni, hogy idővel elkezdjük megkedvelni ezt a nagyképű, ellenszenves fickót, mi több, már-már együtt is érezzünk vele, bár az ambivalens érzések mesterséges fenntartása miatt egészen soha nem fogjuk szimpatikusnak találni. Mondjuk a fanyar humor, és a hihetetlen szarkazmus, amivel önmagát és a világot szemléli, sokat segítenek, de mintegy ellenpontként ott a tény, hogy ő az egyetlen igazán kidolgozott karakter, akinek jellembeli hiányosságait még inkább kihangsúlyozzák a tudatosan ugyan, de mégis csupán odakent szereplők. Ügyes húzás, ami éppen ellentétes azzal, ahogy például Jeff Lindsay ábrázolja Dextert, viszont emlékeztet arra, ahogy Lawrence Block meséli Bernie Rhodenbarr kalandjait.
 
A cselekmény feszes, de nem szikár, szinte forgatókönyv-szerűen peregnek az események, éppen ezért nagyon oda kell figyelni, ugyanis ha csak egy pillanatra is elkalandozunk, Nesbo nemes egyszerűséggel átdob bennünket a palánkon, aztán nézhetünk bután. Tudom, hogy miről beszélek, mert velem is megtörtént. És miközben megpróbáltam feldolgozni a tényt, hogy a látszat áldozata lettem, rá kellett ébrednem, hogy a szerző ezúttal is egy fontos társadalmi problémára hívta fel a figyelmet, mégpedig a maga különleges módján. Kár, hogy éppen azok nem fogják elolvasni, akik ész nélkül hajszolják az anyagi javakat…
 
A regény alapján készült filmet 2011 őszén mutatták be Oslóban. Amennyire a trailer alapján meg tudtam állapítani, egészen jó adaptáció.

 

Ha igazak a hírek, a könyvnek nem ez az utolsó filmes feldolgozása, hiszen a független amerikai stúdió, a Summit Entertainment is megvásárolta a jogokat. Állítólag három éven belül akár mozikba is kerülhet az ő produkciójuk. Remélem, nem rontják el nagyon.