Jacqueline Wilson: Szerelmes lányok
Írta: Galgóczi Móni | 2012. 02. 05.
„Dan nem a fiúm. Oké, oké, jópofa. És jól érzem magam vele. És elmondhatok neki mindenfélét. És akármilyen reménytelen egy alak is, azért bátor. És vág az esze. És van képzelőereje. És tényleg nem százszázalékosan az a legfontosabb, hogy hülyén néz ki. És különben is, én sem vagyok olyan, mint Pamela Anderson. De lehet, hogy az igazán menő hapsikat nem is érdekli, hogy menők-e. De akkor sem a fiúm, mert igazán nem ébreszt bennem romantikus érzéseket. Nem vagyok szerelmes belé, nnna…”
Ismerős a szöveg? Azok a lányok vagy fiúk beszélnek így, akik szimpatizálnak az ellenkező nem egy képviselőjével, aki valószínűleg odavan értük, csakhogy az illető nem éppen menő (sőt, esetleg kifejezetten cikis), ezért nem merik nyíltan felvállalni, hiszen mit szólnak majd a többiek. Tipikus tizenéves hozzáállás. Ilyenkor még egyértelműen nem a belbecs, hanem a külcsín számít. Amikor fontosabb az, hogy a fiú csinos, menő frizurája van, és hasonló kaliberű barátokkal múlatja az idejét, mint hogy lehet-e vele beszélgetni, lehet-e rá számítani, komolyan veszi-e a partnerét, vagy éppen elég bátor-e ahhoz, hogy „kedvese” védelmében szembeszálljon akár négy-öt részeg kötekedővel is.
Ezek az értékek csak szép lassan, az átélt tapasztalatok alapján kezdenek felértékelődni. Addig marad az egymásra licitálás, a szoba magányában megírt majdnem-szerelmes levelek, a kifogások és álmodozások, az átmenetileg széthulló majd újra egymásra találó barátságok – egyszóval a tini élet rejtelmei. Mi, felnőttek szívesen segítenénk nekik, ám ők (mint ahogy annak idején mi) nem kérnek ebből, hiszen meg vannak győződve róla, hogy nem érthetjük meg az ő problémáikat. Jacqueline Wilson könyve viszont ékes bizonyítéka annak, hogy valaki felnőtt fejjel is ismerheti és megértheti a tizenévesek problémáit. Könyvének szereplői keresik önmagukat, párjukat, és helyüket a világban. Teszik mindezt a maguk sutácska, tapasztalatlan módján, számtalan kellemetlen tapasztalat és cikis helyzet árán. Hiába szeretnénk segíteni nekik, nem fogják hagyni. Tartsuk tiszteletben a kívánságukat - ha egyszer benő a fejük lágya, hálásak lesznek ezért.
A kötet 2003-ban már megjelent, akkor egészen más külalakkal. Igy utólag belegondolva az a borító talán túlságosan is egyszerű volt, nem biztos, hogy felkeltette az olvasók figyelmét, bár aki ismerte a szerző nevét, biztosan nem habozott, hogy elolvassa-e. A 2011-es kiadás borítója sokkal jobb, modernebb, lényegesen nagyobb eséllyel ragadja meg a tizenévesek figyelmét.
Ismerős a szöveg? Azok a lányok vagy fiúk beszélnek így, akik szimpatizálnak az ellenkező nem egy képviselőjével, aki valószínűleg odavan értük, csakhogy az illető nem éppen menő (sőt, esetleg kifejezetten cikis), ezért nem merik nyíltan felvállalni, hiszen mit szólnak majd a többiek. Tipikus tizenéves hozzáállás. Ilyenkor még egyértelműen nem a belbecs, hanem a külcsín számít. Amikor fontosabb az, hogy a fiú csinos, menő frizurája van, és hasonló kaliberű barátokkal múlatja az idejét, mint hogy lehet-e vele beszélgetni, lehet-e rá számítani, komolyan veszi-e a partnerét, vagy éppen elég bátor-e ahhoz, hogy „kedvese” védelmében szembeszálljon akár négy-öt részeg kötekedővel is.
Ezek az értékek csak szép lassan, az átélt tapasztalatok alapján kezdenek felértékelődni. Addig marad az egymásra licitálás, a szoba magányában megírt majdnem-szerelmes levelek, a kifogások és álmodozások, az átmenetileg széthulló majd újra egymásra találó barátságok – egyszóval a tini élet rejtelmei. Mi, felnőttek szívesen segítenénk nekik, ám ők (mint ahogy annak idején mi) nem kérnek ebből, hiszen meg vannak győződve róla, hogy nem érthetjük meg az ő problémáikat. Jacqueline Wilson könyve viszont ékes bizonyítéka annak, hogy valaki felnőtt fejjel is ismerheti és megértheti a tizenévesek problémáit. Könyvének szereplői keresik önmagukat, párjukat, és helyüket a világban. Teszik mindezt a maguk sutácska, tapasztalatlan módján, számtalan kellemetlen tapasztalat és cikis helyzet árán. Hiába szeretnénk segíteni nekik, nem fogják hagyni. Tartsuk tiszteletben a kívánságukat - ha egyszer benő a fejük lágya, hálásak lesznek ezért.
A kötet 2003-ban már megjelent, akkor egészen más külalakkal. Igy utólag belegondolva az a borító talán túlságosan is egyszerű volt, nem biztos, hogy felkeltette az olvasók figyelmét, bár aki ismerte a szerző nevét, biztosan nem habozott, hogy elolvassa-e. A 2011-es kiadás borítója sokkal jobb, modernebb, lényegesen nagyobb eséllyel ragadja meg a tizenévesek figyelmét.