Főkép



Németh Andor számos irodalmi irányzattal kísérletezgetett, sok műfajban kipróbálta magát, ám legtöbbször megragadt a kísérletezés fázisában. Sokáig elsősorban költőnek tekintette magát, de hosszabb-rövidebb prózái is születtek – ám mégis azt mondhatjuk, hogy esszéi, kritikái teszik ki életművének legnagyobb részét. A XX. századi magyar irodalom szinte összes ikonikus alakjával jó barátságba került, ő maga azonban az utókor számára mégis háttérben maradt.
 
A kezdetben folytatásos regényként, majd 1942-ben könyv alakban megjelent Egy foglalt páholy története Karinthy Frigyes és kávéházi baráti körének a históriája. Bár talán nem is ez a legjobb kifejezés rá, mert a hagyományos értelemben vett történetről mégsem beszélhetünk. Inkább olyasmi, mint egy csésze kávé és némi aprósütemény mellett folytatott beszélgetés: megvan a maga sajátságos linearitása, miközben ide-oda csapong, látszólag olykor céltalanul. Mesél erről és arról is egy kicsit, és mire elfogy a kávénk, rájövünk, hogy mégis elmesélt valami konkrétat is, de mégsem erre fogunk emlékezni belőle később, hanem a látszólag lényegtelen, humoros epizódokra.
 
Németh Andor regénye azon jellegzetes kávéházi élet lenyomata, melyet íróink, költőink életrajzából már jól ismerünk. Pezsgő szellemi élet, harsány kacagások, mulatozások töltötték be a kávéházak falait; felszínes vagy éppen mélyebb ismertségek köttettek itt, bonyolult, pókhálószerű kapcsolatrendszert rajzolva a társaság tagjai közé. Igazából, amit Németh Andor könyvéből megtudtam a kávéházi társaságokról az többek között az, hogy mennyire sajátságos, belső törvényszerűségekkel rendelkeznek, amelyek egy kívülálló számára érthetetlennek, sőt azt is megkockáztatom: értelmetlennek, gyerekesnek hatnak. Kimondatlan szabályok, titkos etikett nehezíti azon emberek dolgát, akik nem tartoznak szorosan a társasághoz. S a bekerülés borzasztóan nehéz. A tagok folyton éreztetik a kívülállókkal nem odatartozásukat, olykor elég gyerekes módon igyekeznek „lekoptatni” az idegeneket – csak a szerencsés véletlenen, vagy az ember talpraesettségén múlik, hogy előbb-utóbb a társaság teljes jogú tagjává váljon. Egy érthetetlen, külön kis kávéházi univerzum ez, királynővel és királlyal, alattvalókkal, véget nem érő csevejekkel, követhetetlen szeszélyekkel, és az idegenek beilleszkedési vágyával.
 
Tímár Titusz, a kávéházi társaság középponti alakjának temetésével kezdődik a regény, s innen indul el a visszaemlékezés azokra a régi időkre, mikor az a maroknyi ember, aki most a temetőben zokog, hajdanában gondtalanul egész napokat mulatozott. A mai kor olvasójának akár szimbolikus is lehet e kezdés, Titusz személyében a régi idők kávéházi társaságaira asszociálva, amely valamikor pár évtizeddel ezelőtt eltemettetett. Németh Andor könyve viszont visszarepít minket abba a letűnt korba, s minden ízével, zamatával együtt adja vissza azt a miliőt, ami tankönyvek száraz sorai között élettelenül tárul elénk, vagy némely regények halványan megrajzolt díszleteként tűnik fel.
 
Akit érdekel az ilyesfajta nosztalgikus társasági élet, vagy csupán szeretné átélni a régi korok hangulatát, vagy esetleg Karinthy Frigyes baráti köre érdekelné behatóbban, annak Németh Andor könyvét bátran ajánlom olvasásra.