FőképAmikor anno értesültem róla, hogy egy új Star Trek televíziós sorozat készül, határozottan fellelkesültem. Csak tovább fokozta a lelkesedésem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a sorozat nem a DS9 és a Voyager utáni időket fogja bemutatni, hanem a The Original Series előtti eseményeket.

Viszont ez számos kérdést is felvetett bennem és kezdtem egy kicsit félni a dologtól. Mennyire fog ez bejönni egyrészről az „átlag” nézőközönségnek és mennyire fog ez bejönni a „trekkereknek”? Akkoriban is lehetett már hallani gyorsan kinyírt sorozatokról és nem szerettem volna, ha az Enterprise is így végezné. Nos, négy évadot élt meg ez a kaland. Hiába gyűjtött be négy Emmy-díjat, a csatorna úgy döntött, lezáratja a készítőkkel a történetet. Abba ne menjünk bele, hogy mit lehetett volna még kihozni a sorozatból (bőven volt még benne kiaknázatlan lehetőség), maradjunk annyiban, hogy amit kaptunk, azért – összességében tekintve a dolgokat – már megérte.

Röviden nézzük mi is a könyv témája. Az Enterprise egy értelmes fajok lakta bolygóhoz érkezik és Archer kapitány úgy dönt, hogy kapcsolatba lép az idegenekkel. Ez azonban nem várt fordulatokhoz vezet mindenféle aspektusban.

Hogy milyen is a könyv? Nos, kicsit vegyes érzelmeket kelt bennem az alkotás.
Egyrészről hiányoltam azt a pluszt, amelyet L. A. Graf: A Gondviselő című könyvében a belső monológok jelentettek. Itt mindössze a kapitány naplója az, ami egy kicsit „helyre tesz” bennünket, mert a szereplők gondolatai ugyan rendre megjelennek, de szinte mindig csak az adott szituációra fókuszálnak.

Másrészről a fő történetszál mentén futó mellékszálat – a legénység pár tagja szerepjátékkal üti el szabadidejét – nagyon erőltetettnek és gyengének éreztem. Ehhez azért hozzátenném, hogy volt szerencsém egy-két évtizeddel ezelőtt aktívan foglalkozni ezzel a szabadidős tevékenységgel. Nem kevés játékrendszert ismertem meg és amikor az első lapon szembetalálkoztam vele, akkor az volt az érzésem, hogy amit itt a szerzők éppen leírnak, az csak nagy jóindulattal tudom szerepjátéknak nevezni. Némi belső küzdelem árán túltettem magam a dolgon, hiszen nem egyszerű egy komplex szerepjátékot ábrázolni egy regényben úgy, hogy ne hajítsa a sarokba valaki a könyvet olvasás közben, mert ez dögunalom. Félek, még így is lesz, aki „kiakad” a dolog miatt.

Ami viszont határozottan pozitív, az az a folyamat, ahogyan Archer lassan ráébred, mekkora felelősség egy kapcsolatfelvétel. Milyen és mekkora hibák követhetők el azáltal, ha nem eléggé megfontoltan és megalapozottan állnak hozzá az emberek. És ebben a könyvben pont erről van szó. Még nincs elsődleges irányelv, amely megmondaná, hogyan is kell ezt csinálni, mindössze a vulkáni T’Pol parancsnokhelyettes próbál rámutatni bizonyos tényezőkre, amiket Archer „sikeresen” figyelmen kívül hagy. Talán nem véletlen, hogy ezután a kaland után indul meg a kapcsolatfelvételt szabályozó irányelv kidolgozása.

Nekem nagyon tetszett, hogy azon eszközöknek nagy része, amely a további Star Trek filmekben már az „alapfelszereléshez” tartoztak, itt még nem létezik vagy éppen csak elkezdik kialakítani őket. Ilyen például az univerzális fordító, amelyről a hajó nyelvésze – Hoshi – azt állítja, hogy nem megalkotható, illetve az energiamező, amely jelen esetben azért készül, hogy egy idegen faj pszionikus energiáitól védje meg az embereket.

Természetesen a könyv a rajongóknak kötelező darab, mindenki másnak – gyengeségei ellenére is – ajánlott, hiszen voltaképpen szórakoztató és elgondolkodtató. És ha a későbbi Star Trek darabok eddig nem, vagy kevésbé tetszettek volna, akkor itt a lehetőség, hogy az előzményeken keresztül változtassanak ezen.

Részlet a regényből