FőképMint valószínűleg sokan mások, én is középiskolás koromban olvastam először Karinthy Tanár úr kérem című kötetét, és mivel emlékeim szerint igen jól szórakoztam és sokat nevettem a könyvön, levontam az egyszerű következtetést, hogy Karinthy humoros író. Most, felnőttként újraolvasva a Tanár úr kéremet (és mellette elolvasva az ugyanebbe a kötetbe foglalt Együgyű lexikont, s a Találkozás egy fiatalemberrel és az Optimisták főcímek alatt összegyűjtött írásokat), már kevésbé tartom humorosnak Karinthyt. Pontosabban szólva: úgy érzem, hogy a témától, a műfajtól, a stílustól és a humor fajtájától függetlenül a kötet szinte minden egyes írásában felfedezhető némi bánat, komorság, csalódottság vagy egyszerűen csak valami szelíd melankólia.

A Tanár úr kéremnél maradva: a többnyire szeleburdi, figyelmetlen, valamely tantárgy szépségei iránt teljesen érzéketlen vagy éppen kamaszosan lusta szereplőket felvonultató írások szinte mindegyike igen kínos helyzetben ábrázolja hősét. Az egyik történetben („Lógok a szeren”) a tehetségtelen tornász gondolatait ismerjük meg, aki a testnevelésórai szenvedései közepette azon mereng, hogy egyszer majd biztosan erős, izmos férfi válik belőle, aki ráadásul még okos is; a másikban az édességre vágyó hős kétségbeesett lépésre szánja el magát, és eladja a tankönyvét, amire még nagyon is szüksége van („Eladom a könyvem”); a harmadikban pedig arról a reggelről olvashatunk, amikor a diák felkészületlenül megy az iskolába, és ráadásul még el is késik („Elkéstem”).

S bár a kamaszkori eseményeket és emlékeket felnőttként megíró Karinthy történetei tényleg humorosak, van bennük némi szomorúság is: a felnőtt szomorúsága, aki már tudja, hogy az iskoláskori gondok talán semmiségek voltak a felnőttkori nehézségekhez képest, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy egy tizenéves fiú életében igenis az lehet a legnagyobb vágy, hogy csak még aznap megússza a felelést. S Karinthy előadásában az iskoláskor tele van a mindennapok harcaival, reményeivel, fogadkozásaival, titkolózásaival, kis csalásaival és apró diadalaival – de mindezek mellett ott van benne az a sok szépség és lehetőség, amit az ember kamaszként észre sem vesz, nemhogy képes lenne megbecsülni.

A Tanár úr kérem után következő Együgyű lexikon, ahogy a címe is mutatja, lexikonba illő szócikkeket tartalmaz olyan változatos témákról, mint például a nevetés, az asszony, az élelmiszerek, a ruha vagy az irodalom. Karinthy túlzó módon, hol álnaiv, hol pedig kissé kesernyés stílusban definiálja ezeket a mindenki által ismert fogalmakat és jelenségeket, és ezekből a humoros meghatározásokból sem hiányzik némi szomorúság, például amikor olyan, kihalófélben lévő jelenségekről van szó, mint mondjuk az olvasás.

A könyvet záró történetek az iskoláskor és a lexikonszócikkek világa helyett a felnőttek között játszódnak, és mind a témákat, mind a humort tekintve ezek a kötet legkeserűbb, legnyugtalanítóbb darabjai: olvashatunk itt teljesen véletlenszerűen rossz irányba forduló életekről („Például ilyen az élet”), a csalódásról és szomorúságról, amit akkor érez az ember, amikor végleg elfogadja a tényt, hogy már sosem fogja valóra váltani az ifjúkori álmait („Találkozás egy fiatalemberrel”), vagy arról, hogy milyen rettentően unalmas tud lenni néha az élet („Unalom”).

A kötet összes darabját végigolvasva pedig kirajzolódik egy olyan Karinthy-kép, ami sokban különbözik attól, amit – az iskolában kötelezően olvasott íróról lévén szó – valaha mindenki megismert, s rájöhetünk, hogy Karinthy jóval több, mint „egyszerű” humorista.