Főkép Ismét egy korai légiós regény kerül sorra A ponyva királyai sorozatban, egészen pontosan az 1937-ben íródott Menni vagy meghalni. Jó cím. Sokat ígérő, óhatatlanul mindenféle képzeteket kelt az olvasó fejében. Leginkább a végtelen homoksivatagban menetelő légiósokról, akik csak úgy élhetnek túl bármit is, ha nem állnak meg, csak mennek, mennek. És szerencséjük van, hiszen Rejtő révén egyenesen a halhatatlanságba masíroznak.
 
Minden kornak megvan a maga divatja, zenében, öltözködésben, regényben egyaránt. A harmincas években az egyik trend vitathatatlanul a légiós történetek voltak – akárcsak manapság a vámpírok hordája, úgy lepték el annó a légiósok a könyvespultokat.
 
Amúgy a regény leginkább az átmeneti jelzőt érdemli meg, hiszen jól elhatárolhatóan két részből áll, vagyis félig ilyen, félig olyan. Az eleje egyértelműen légiós, aminek érdekessége, hogy pár része átkerül a következő évben megjelenő Csontbrigádba. A mindkét történetben szereplő fogolytábor hangulata és pár eleme kísértetiesen hasonlít egymásra.
 
Ez a fele sem rossz a könyvnek, de nekem igazából a második menet tetszett jobban. Ez részben annak köszönhető, hogy vonzódom Edgar Wallace műveihez. Azok is többnyire ponyvák, és a nagyipari módszerekkel dolgozó szerző (életében 175 regényt írt) érzésem szerint hatással volt Rejtőre is. Az biztos, hogy bizonyos ötleteket onnan vett „kölcsön” – Tyckler meggyilkolása például ilyen húzás. De mint mondtam, ez cseppet sem zavar, sőt kifejezetten érdekesnek, izgalmasnak találtam a rabló utáni nyomozást.
 
Viszont ennél több nem fért bele a regénybe, így akik szerint a humor teszi Rejtő műveit igazán emlékezetessé, azoknak most csalódniuk kell. Sehol egy vicces figura, humoros beszólás, az élet kikacagása. Egy légiós történetnél vagy kriminél ezek nem feltételek, s ekkor még – legalábbis a regényekben – véleményem szerint Rejtő nem találta meg az igazi hangját. Arra csak később kerül sor.