Főkép Bílý Potok egy szudétavidéki kis község, mely a II. világháború végén erős németellenes megtorlások helyszíne volt. A történet kezdetén 1989 nyarát írjuk, a forgalmista, Alois Nebel, magányos férfi, aki jobban kedveli a régi menetrendeket, mint az emberek társaságát. A múltban szörnyű eseményeket élt át, és az 1945-ös történések mély lelki sebeket hagytak az akkor még kisfiú Aloisban. Ezért időnként mintha köd ereszkedne le rá, és rémálmok is gyötrik. Ezért aztán – beosztottja, Wachek közreműködésével – az őrültek házába kerül. Itt találkozik egy különleges határsértővel, akit csak Némának hívnak, hiszen még az elektrosokk-kezelések hatására sem ejt ki egy szót sem – azt pedig végképp nem árulja el kínzóinak, hogy miért is szökött át Csehszlovákiába, mindössze egy régi fényképet tart magánál.

Néma végül megszökik az intézetből, ahol különös kapocs alakult ki közte és Alois között. Később a forgalmistát is gyógyultnak titulálják, így ő is elhagyja a szanatóriumot, de Wachek időközben elvette az állását, ezért Alois Prágába utazik, hogy segítséget kérjen. Ám a kommunista rezsim bukásával mintha a híres vasutas-szolidaritás is megszűnt volna. Alois Prágában marad, ahol hozzá hasonló ex-vasutasok társaságában tölti idejét és találkozik Květával, a pályaudvar WC-jének fenntartójával, aki későbbi nagy szerelmének bizonyul. Végül Alois visszatér szülőfalujába, ahol idővel szembe kell néznie démonaival.
 
Mindeközben zajlik a rendszerváltás: a kommunista rezsim összeomlik, a változásokat pedig egy-egy televíziós híradásból ismerhetjük meg, ami a háttérben szól. A kommunizmus bukása párhuzamos Alois bukásával, és ahogy egy új rend áll fel Csehszlovákiában, úgy találja meg a férfi is szabadulását rémálmai ködéből és áll újra talpra – még ha más módon is. Külön csemege a készítőktől, hogy a „Nebel” szó németül „ködöt” jelent, visszafelé olvasva pedig „életet”, a név tehát Alois szinte sorsszerű lelki útját is kifejezi.
 
A film legnagyobb erőssége az animáció. A fekete-fehér színezés remekül teremti meg azt a borongós hangulatot, amely ehhez a lélektani noirhoz a legjobban illik. A karaktereket mintha később illesztették volna a filmbe a teljesen elkészített háttér elé, és a kicsit nyers, éles vonalakkal még jobban elhatárolják a két teret.
 

 
Örülhetünk a készítők döntésének, hogy az eredeti képregényt nem élőszereplős filmre adaptálták (hiszen ezt a populáris megoldást ők maguk akarták elkerülni), hanem egy közeli társművészet keblén találták meg a megoldást. Így valami újat vihettek a történetbe, de közben megmaradhattak a gyökereknél is. (Azért itt megjegyezném, hogy ha mégis csinálnának élőszereplős filmet a képregényből, mindenképpen Szacsvay Lászlónak kellene alakítania Aloist, olyan félelmetes a hasonlóság köztük).
 
Az Alois Nebel remekül adja vissza a kommunizmus végén uralkodó hangulatot, azt az izgatottságot és a lelkesedéssel telt káoszt, amely ekkoriban mindenhol érződött. A régió jelképe pedig nem más, mint a vasút, ami összeköti és összetartja Közép-Európát, és ami nemcsak szemtanúja, de résztvevője is volt a XX. század fontosabb eseményeinek.
 
A rendező, Tomáš Luňák nagyszerűen kapcsolja össze az ország átalakulását az egyén átalakulásával, s közben a sötét, borongós hangulat ellenére is látjuk megcsillanni a reményt, melybe mi magunk ugyanúgy kapaszkodhatunk, ahogy azt Alois is teszi.
 
Mindezek ellenére a filmből hiányzik valami. Alaposabban végiggondolva rá is jöhetünk, hogy mi: a szálak a film kezdetén olyan töredezettek, akár egy kaleidoszkóp képe, amit a 84 perces játékidő alatt sem sikerül egy tiszta, egységes képpé szőni. Milyen kapcsolat volt az állomáson feltűnő lány és Alois között ’45-ben? Ki a többi ember Alois és Wachek apján kívül a Néma által őrzött képen? A rengeteg fehér folt miatt hiányérzet támad a nézőben, ami olyan zavaróvá válik, hogy hiába tudjuk, hogy egy jó animációs filmmel van dolgunk, mégsem valószínű, hogy az egekig fogjuk magasztalni a művet.
 
A hibái ellenére érdemes megnézni az Alois Nebelt, hiszen a gyönyörű animáció, a hétköznapi karakterek és a vérbeli közép-európai történet még inkább szívünkhöz közel állóvá varázsolják az alkotást. A mű egyértelműen megérdemelte az Anilogue 2011 animációs filmfesztiválon nyert különdíjat az egész estés filmek kategóriájában.