FőképFülszöveg:
Hol itt, hol ott nyílnak vészjósló kapuk a Földön, hogy utat engedjenek az Öregeknek, akik a világ elpusztítására készülnek. Ám ellenfeleik is támadnak, az Ötök társasága, melyet öt, különleges képességekkel megáldott tinédzser alkot: ők a kapuőrök. Közülük ketten ikrek, akik gondolatolvasó képességükkel egy külvárosi cirkuszban szórakoztatják a közönséget. Az első két kötetben megismert kapuőrök, Matt és Pedro után rajtuk, Scotton és Jamie-n van a sor, hogy útját állják a gonosz újabb támadásának. A fiúkra azonban felfigyel a Fekete Nap Társaság, s Scottot elrabolják. Az első feladat tehát az ő kiszabadítása sivatagi börtönéből, hogy azután Peruban nézzenek szembe egy mindennél nagyobb és veszélyesebb kihívással.

Részlet a regényből:
Az Elme Cirkusza

A fekete limuzin két férfi utasával egyszer már megkerülte a színházat. Most megálltak a főbejárattal szemben, az utca túloldalán. A levegő hőmérséklete harminc fok felett járt, de a kocsiban hideg volt, akár a hűtőben, mivel a légkondicionálót maximumra állították. A két férfi némán ült. Sok éve dolgoztak együtt, sok éve rühellték egymást. Nem volt már mit mondaniuk.
A színház a nevadai Reno északi szélén állt. Kockás, vörös téglás épület volt egyetlen ajtóval, ablak nélkül. Lehetett volna bank vagy akár kápolna is, ha nem lóg az ajtó felett a neontábla. Elvileg az ILLÚZIÓTÉR SZÍNHÁZ állt volna rajta, de több betű kiégett, így a Virginia Streeten parkoló két férfi azt látta a sűrűsödő szürkületben: lúzer ház.
Nem éppen a legcsalogatóbb cégér a szerencsejáték városában, ahol minden második épület kaszinó és ahol még a hotelekben, bárokban, sőt mosodákban is félkarú rablók sorakoztak. Neve dacára az Illúziótér Színház megépülése óta egyetlenegy színházi előadásnak sem adott otthont. Másodrangú előadók hosszú sorának nyújtott átmenetileg fedelet: énekeseknek és táncosoknak, zsonglőröknek és humoristáknak, akik valaha régen pár pillanatig híresek voltak, de akikről azóta sem hallott senki. Ők léptek itt fel estéről estére, próbálták szórakoztatni azt a közönséget, amelynek csak azon a pénzen járt az esze, amit nyerni jött, vagy rosszabb esetben azon a pénzen, amit már elvesztett.
A következő előadás egy óra múlva kezdődött. A két férfi már megvette a jegyét, de még látni akartak valamit, mielőtt beülnek. Türelmük pár perc várakozás után elnyerte jutalmát. A volán mögött ülő férfi hirtelen megmerevedett:
– Megjöttek – dörmögte.
Két fiú szállt le egy buszról buggyos farmerban és pólóban, egyikük hátán hátizsák. Elindultak a járdán. Azonnal lerítt róluk, hogy ikrek, tizennégy év körüliek lehettek. Mindketten véznák voltak, már-már alultápláltnak tűntek. Fekete, egyenes szálú hajuk lelógott a nyakukra, sötétbarna szemükkel egykedvűen néztek maguk elé. Az egyikük, aki pár centivel magasabb és pár kilóval nehezebb volt, mondott valamit, mire a másik fiú felnevetett. Aztán befordultak egy sarkon és eltűntek a szemük elől.
– Ők azok? – kérdezte az anyósülésen ülő.
– Igen, ők – bólintott a társa.
– Nem látok rajtuk semmi különöset – vont vállat az első.
– Maga mindig ezt mondja, Mr. Hovey. De sose lehet tudni. Talán ők lesznek azok, akik…
– Igyunk egyet!
Még egy órát kellett elütniük valahogy; szerencsére bárokból nem volt hiány Renóban, és talán még pár érmét is dobnak az egyik nyerőgépbe. Hosszú nap állt mögöttük. A sofőr még egyszer a színházra pillantott, majd bólintott. Az volt az érzése, hogy most végre megtalálják, amit eddig hiába kerestek.
Sebességbe tette az autót, és elindultak.

***

Az Illúziótér Színházban jelenleg – mintegy fél éve – futó műsor Az Elme Cirkusza címet viselte. A bejárat mellett volt egy üveglemez, mögötte fekete-fehér poszteren egy hipnotizőr vagy bűvész szeme és homloka látszott. Testetlen kezei a feje felett lebegtek, ujjaival a nézőre mutatott. Ez állt a plakáton:

DON WHITE BEMUTATJA

AZ ELME CIRKUSZÁT

Az életben sok mindent nem lehet megmagyarázni, így például a tudatunk peremén létező erőket sem. Van mersze leereszkedni a paranormális világba? Ámuljon és bámuljon! Csodálkozzon! Ezt az előadást sosem felejti el!

KÖZREMŰKÖDIK
Swami Louvishni – világhírű indiai fakír
Bobby Bruce – sztárok hipnotizőre
Mr. Marvano – mesterilluzionista
Zorro – menekülőművész
Scott és Jamie Tyler – telepatikus képességekkel megáldott ikrek

Előadások kezdete: 19:30 és 21:30

Jegyek 35 és 55 dollár közötti áron kaphatók. Nyugdíjasoknak fél áron.

Este hétre, a kapunyitásra várva, kisebb tömeg verődött össze az épület előtt. Olyan ötvenen lehettek. A legtöbben szórólap révén értesültek az előadásról, amit a recepcióstól kaptak a hotelben, ahol megszálltak. A szórólapok azt ígérték: „5 $ kedvezmény csak ezen a héten!”. Valójában persze minden hét „ez a hét” volt, mivel ugyanezt a szórólapot osztogatták azóta, hogy Az Elme Cirkusza előadás először lement. A recepciósok pedig csak azért ajánlották, mert jutalékot kaptak érte. Öt dollárt minden eladott jegy után.
Az összeverődött közönség már most azon töprengett, hogy a műsorban lesz-e bármi igazán döbbenetes vagy rejtélyes. A poros fal, a csonka neonfelirat és az árva amatőr plakát nem sok jóval kecsegtetett. Másrészről harminc dollárért Renóban nem sok mindent lehet csinálni, és különben is, már nem kérhették vissza a pénzüket. Hangos zörgés támadt, és belülről kitárták a színház ajtaját. A tömeg egy emberként indult meg. A hallban árultak párféle italt és édességet, de olyan borsos áron, hogy senki nem vett semmit. Az emberek szinte ösztönös mozdulattal elővették a jegyüket és átsorjáztak egy keskeny boltív alatt, be a nézőtérre.
A színházban kétszáz ülőhely vette körül patkó alakban a megemelt faszínpadot. A vörös függöny rongyos és kopott volt. Pontosan fél nyolckor a hangszórókból popzene harsant fel, majd a felszaladó függöny mögött egy sötét bőrű, szakállas férfi jelent meg napszemüvegben és turbánban.
– Jó estét, hölgyeim és uraim! Swami Louvishni vagyok, nagy örömömre szolgál, hogy Kalkuttából önök elé érkezhettem.
Ez a szemenszedett hazugság újabb hazugságok sorát nyitotta.
Természetesen az indiai fakír hamisítvány volt. Valójában Frank Kirbynek hívták, és New Yorknál sosem járt még keletebbre. Álnevét egy Tintin-történetből vette, a trükkjeit pedig egy könyvtári könyvből tizenkilenc éves korában. Ami a többieket illeti: Bobby Bruce állástalan színész volt, aki sosem járt még sztárok közelében sem; Mr. Marvanót, az illuzionistát szintén Frank Kirby alakította, csak a szemüveg és a szakáll nélkül, más hangon, Zorro pedig csak egy szerencsétlen piás volt.
A ma esti közönséget aligha lehetett lelkesnek nevezni. A nyár már teljes erejével tombolt, forró szél érkezett a sivatag felől, az épület légkondicionálója pedig csak félgőzzel működött, így aztán az emberek szinte elaludtak ültükben. Udvariasan tapsoltak, amikor a fakír lefeküdt a szöges ágyra és amikor a menekülőművész kiugrott a lelakatolt ládából. De az illuzionistára rá se hederítettek, még akkor sem, amikor váratlanul egy nagy, lihegő kutyát varázsolt egy üres ketrecbe. Talán tudták, hogy az alig pár száz kilométerre levő Las Vegasban a bűvészek elefántokkal és fehér tigrisekkel csinálják meg ugyanezt.
Mire az utolsó szám sorra került, a közönségnek már érezhetően elege lett a produkciókból. Néhányan le is léptek. Ám a zene hirtelen megváltozott, a fények eltompultak, majd felerősödtek, és valami megváltozott az Illúziótér Színházban. Minden este megtörtént. Mintha az emberek megérezték volna, hogy végre valóban kapnak valamit abból a misztikumból, amit a plakát ígért.
Megjelentek az ikrek, immár fekete nadrágban és a nyakánál kigombolt fekete ingben. A magasabb leplezetlen ellenszenvvel nézett ki a fényeken túlra. Úgy festett, mint egy utcai harcos, és valóban virított is egy nagy kékeszöld folt az arcán. A testvére némileg barátságosabban, szimpatikusabban viselkedett. Talán mert szeretett a színpadon állni. Ő beszélt.
– Jó estét – kezdte –, Jamie Tyler vagyok. – A másik fiú felé intett, aki nem moccant. – Ő pedig a testvérem, Scott. Amióta csak az eszemet tudom, mindig tudtuk, mire gondol a másik. Ez nem könnyíti meg a helyzetet, amikor egyikünk csajozni akar…
Nem a saját poénja volt. Betanították neki, ő cseppet sem tartotta viccesnek. Mégis erőt vett magán és mosolygott. A közönség egyre nagyobb figyelemmel hallgatta. Látták a plakátot. Telepatikus képességekkel megáldott ikrek. De azt senki nem mondta, hogy ennyire fiatalok.
– Nemrég fedeztük fel – folytatta Jamie –, hogy nemcsak egyszerűen tudjuk, mire gondol a másik, hanem igazi telepaták vagyunk, olyan kapcsolat van közöttünk, amit a tudomány nem ért és nem tud megmagyarázni. Ezt fogjuk ma este demonstrálni önöknek. Kezdjük is el!
Mialatt beszélt, egy segítő behozott egy asztalt, rajta egy rakás újsággal. Húsz különböző napilap hevert ott szerte Amerikából. Voltak más kellékek is, de azok majd később kerülnek sorra.
Jamie felvette a halom újságot és lement a nézőtérre, az első sorban ülőkhöz. Megállt egy nagydarab, göndör hajú nő előtt, aki rózsaszín bokavédőt és I ¦ Love Reno feliratú pólót viselt. – Választana az újságok közül? Bármelyiket.
A nő a férjével volt. Az oldalba bökte, mire a nő kihúzott egyet a halom közepéből. Az L. A. Timest.
– Köszönöm – mondta Jamie. – Ennek az újságnak több melléklete is van. Kérem, válasszon egyet, és adja a férjének.
A nő így tett. A Metro címűt választotta. A férje elvette.
– Kérem, tépjen ki belőle eg y lapot, és adja az ön mögött ülőnek! – utasította Jamie.
Szerencséje volt, mert most épp ültek ott. Rossz estéken három-négy sort át kellett ugrania, hogy találjon egy harmadik nézőt.
A lap egy koreai turistához került, aki a feleségével és a lányával érkezett. Jamie remélte, hogy ért angolul. Tollat vett elő.
– A lap mindkét oldalán ezernél több szó van. Kérem, karikázzon be közülük egyet! Lehet főcím, lehet reklám. Mindegy.
A választás abszolút az ön kezében van.
A koreai mosolygott és motyogott valamit a feleségének. Elvette a tollat, bekarikázott valamit, majd visszaadta a lapot Jamie-nek. Jamie lenézett. Hangtalanul elolvasta:

LOS ANGELESBEN A LEGÚJABB DIVATŐRÜLET AZ ÖKOBARÁT TEMETÉS.
CELEBEK ÁLLNAK SORBA, HOGY ZÖLDBEN TÁVOZHASSANAK.

Ránézett a bekarikázott szóra.
Ekkor a színpadon álló Scott megszólalt:
– Temetés.
Jamie a koreai elé tartotta a lapot: – Ezt a szót karikázta be?
– Igen... – döbbent meg a férfi. – Igen!
A felhangzó taps aznap este először hangos és őszinte volt. Csakis trükk lehetett. Mindaz, amit a közönség eddig látott, trükk volt. De hogyan csinálták? A göndör hajú nő és a férje is önállóan döntött. Mögöttük a koreai is bármilyen szót választhatott. Talán a két fiúnál rejtett mikrofon van. Rádiókapcsolatban vannak egymással. De az hogyan segítene? Jamie egy szót sem szólt. Épp csak rápillantott a lapra.
Mire a taps elhalt, Jamie már visszament a színpadra.
– Szükségem lenne egy önként jelentkezőre. – A férjre mutatott, aki már szerepelt. – Lenne olyan kedves, uram?
A férfi felment a színpadra. Scott nem moccant. Attól az egy kimondott szótól eltekintve mintha szobor lett volna. Fából faragott fiú. Jamie viszont nagyon is eleven volt, ment a következő kellékért, üdvözölte a férfit.
– Most pedig bekötöm a testvérem szemét – magyarázta. – Kérem, győződjön meg róla, hogy tényleg semmit sem lát! És ha már ott van, arról is, hogy nincs nála rejtett mikrofon. Egyik fülében sem.
A férfi odament Scotthoz és az egyik ujját végighúzta a fiú mindkét füle mögött. Ekkor mintha fellángolt volna valami megaláztatásféle a szemében, amiért ezt minden este kétszer el kell viselnie – úgy tűnt, ezt sosem tudja megbocsátani. Ám a férfi ebből semmit sem vett észre.
– Tiszta! – közölte.
Páran felnevettek. Élvezték az előadást. Most már kíváncsiak voltak, mi következik.
Jamie irányításával a férfi két érmét tett Scott szemére. Régi angol pennyk voltak. Aztán bekötötték a szemét, végül fekete csuklya került a fejére. Amolyan hóhércsuklya, ami teljesen eltakarta a szemét, orrát és haját, csak a szája maradt szabadon.
Jamie újra kiment a közönség közé. Megállt egy szőke nő előtt, aki testhez álló ruhát viselt. Mellette ült a barátja, aki kezét a nő combján nyugtatta.
– Adna nekem valamit a retiküljéből? – kérte Jamie.
– A retikülömből? – vihogott a nő, majd a barátjára pillantott. Az bólintva engedélyt adott, mire a nő egy apró ezüsttárgyat vett elő. Jamie elvette és a tenyerére helyezte.
– Kulcstartó – szólalt meg Scott azonnal.
Jamie felemelte, hogy mindenki láthassa. A közönség ismét tapsolt. Többen suttogva beszélgettek, hitetlenkedve rázták a fejüket.
– Nehezítsünk a dolgon! – folytatta Jamie. – Nincs valakinél egy névjegykártya? Esetleg magánál, uram?
Megállt két férfi előtt. Eddig csak az tűnt fel neki, hogy mindketten barna vászonöltönyt viselnek, ami azért volt furcsa, mert Renóban senki sem öltözött elegánsan. Ugyanakkor ehhez a részhez mindig próbált olyasvalakit keresni, aki zakót visel. Tapasztalatai szerint a férfiaknál inkább volt tárca, a tárcában pedig névjegy. A nőknek jóval több idejükbe telt, mire átkutatták a retiküljüket. Márpedig az előadásuk legfeljebb tizennyolc percig tarthatott. Ha túllépték az időkorlátot, felpofozták őket. Vagy még rosszabb.
Jamie várta, hogy a férfi a zakója zsebébe nyúljon, és amikor nem tette, lenézett. Ekkor ébredt rá, hogy hibát követett el. Azt kívánta, bárcsak másik sorba ment volna. A színházban nyirkos, fülledt meleg uralkodott. A légkondicionáló szokás szerint küszködött. Ám a férfi arca láttán mintha hideg vízzel öntötték volna képen.
Nem csupán ronda volt. Jamie épp elég kellemetlen arccal találkozott a műsor során – néha már arra gondolt, van valami a renói Illúziótér Színházban, ami direkt vonzza ezeket. Ez a férfi túlment a rondaságon. Volt valami embertelen abban, ahogy bámulta Jamie-t a kéken derengő, már-már színtelen szemével. Teljesen kopasz volt, de nem a kora miatt és nem is azért, mert leborotválta. Fényes koponyáján semmi sem látszott, mintha eleve nem is lett volna rajta haj. Az arca ugyanilyen szőrtelen volt. Nem volt szemöldöke. Nem volt borosta az arcán vagy az állán. Az egész arca mintha csontokra feszített maszk lett volna, amely csontok megőrizték ugyan az arc alakját, de nem engedték, hogy érzelem üljön ki rá. Szájában nagyon kicsi, nagyon fehér fogak ültek. Műfogaknak látszottak.
– Névjegykártyát kér – mondta neki a mellette ülő férfi. Halk, reszelős hangon beszélt, déli kiejtéssel.
Neki volt haja, gubancos és fekete, amit lófarokba kötött, és volt kis szakálla is, ék alakban az alsó ajka alatt. Műanyag napszemüvege eltakarta a szemét és visszatükrözte a világot. Bűzlött az olcsó aftershave-től, aminek nem sikerült lepleznie, hogy ráfért volna a tiszta ruha és egy alapos mosdás. Képtelenség volt megmondani, hogy fiatalabb vagy idősebb a társánál. Mindketten kortalanoknak tűntek.
Jamie ráeszmélt, hogy pillanatok teltek el anélkül, hogy bármi is történt volna. Nyelt egyet. – Egy névjegykártya? – ismételte.
A csend kínosan hosszúra nyúlt. Jamie tovább akart lépni. Csak van valaki, aki tud adni egy névjegykártyát. Ekkor a kopasz vállat vont és a zakójába nyúlt. – Hogyne, van névjegykártyám.
Elővette a tárcáját, kinyitotta és kivett belőle egy fehér kártyát. Egy pillanatig koszos, repedezett körmei közt tartotta, mintha töprengene valamin, majd odaadta Jamie-nek. Egy személy, alatta pedig egy társaság neve állt rajta:

COLTON BANES
FEKETE NAP TÁRSASÁG

Az alsó sarokban cím és telefonszám. Az apró betűket a félhomályban Jamie nem tudta kivenni.
A férfi kíváncsian fürkészte, mintha belé akarna látni. Jamie nagy nehezen visszafordult a színpad felé. Beszélni szeretett volna, de a szája kiszáradt. Nyelt egyet, és újra próbálta.
– Scott, meg tudod mondani, kinek dolgozik ez az úr? – szólt oda a testvérének.
A színpadon néma csend. Most mi van?
Aztán Scott megszólalt: – Persze, Jamie. A Fekete Nap Társaságnak.
A férfi mosolygott. – Ez így igaz – mondta hangosan, hogy az egész színház hallja. A hangjával szinte provokálta Jamie-t, mintha fikarcnyit sem érdekelné, hogyan működik a trükk. – A fiú a fején találta a szöget.
Erre megint felhangzott a taps. Már csak negyvenöten maradtak a nézőtéren, ők azonban nagyon lelkesek voltak. Ez volt az egyetlen igazi rejtély egész este. Valószínűleg napok múlva is azon töprengenek majd, hogyan vitte véghez mutatványait a két fiú.
És soha egyikük sem találta el az egyszerű igazságot, noha az egyetlen lehetséges magyarázat ott volt az orruk előtt. Nem volt mikrofon. Nem volt titkos jel. Nem volt kód vagy üzenet. Az volt a trükk, hogy nem volt trükk. A két fiú tényleg olvasott egymás gondolataiban.
De a Fekete Nap Társaság tudta ezt. Azért küldték oda ezt a két embert aznap éjjel, hogy a saját szemükkel győződjenek meg róla.
Legfőbb ideje volt, hogy Scott és Jamie Tyler eltűnjenek a színről.

A Kiadó engedélyével.