FőképFülszöveg:
Aldous Huxley talán legjobb regénye -az 1952-ben megjelent "Loudun ördögei" - nem regény, hanem tényirodalmi mű.
A démoni megszállottság és boszorkányégetés egy hírhedt, XVII. századi történetét feldolgozó kötet valós történelmi szereplőket, megbízhatóan dokumentált eseményeket és a térképen könnyedén fellelhető színhelyeket felsorakoztató áttekintés, a szaktörténészek megállapításaival lényegileg egybevágó non-fiction könyv. Mégis, a bőséggel okadatolt alapanyagot lépten-nyomon az eleven képzelet hozadékával kiegészítő munkának legalább annyi köze van Walter Scott és a nagy előd követőinek regényeihez és játékfilmjeihez - például Ken Follett "Katedrális"-ához vagy a Max Von Sydow főszereplésével forgatott "Az ördögűző"-höz-, mint a felhasznált dokumentumok és történeti feldolgozások szikárabb szövegvilágához.
Az Angus Wilson, Cs. Szabó László, Sükösd Mihály és még egy sor kiváló író-kritikus elismerését is kivívó mű kétségkívül az idős Huxley egyik legizgalmasabb írása.
Ez a regény egyszerre kultúrtörténeti csemege, hátborzongató rémtörténet, miszticista-ökumenikus hitvallás és máig érvényes intés arról, hogy bár igenis van új a nap alatt, az önmaga rémségeit ismétlő történelem a huszadik század végével sem ért véget...

Részlet a regényből:
Ötödik fejezet

Grandier-t tehát boszorkánysággal vádolták, az orsolyitákat pedig ördögök szállták meg. Mosolyogva olvassuk ezeket az állításokat; azonban mielőtt a mosoly vigyorrá válna, vagy kirobbanna a nevetés, próbáljuk meg felfedni, pontosan milyen jelentés tartozott ezekhez a szavakhoz a tizenhetedik század első felében. És mivel ebben az időszakban a boszorkányság mindenhol bűncselekménynek számított, kezdjük a kérdés jogi vonatkozásaival.
Sir Edward Coke, a kései Erzsébet-kor és a Jakab-kor legnagyobb angol jogásza a boszorkányt úgy határozta meg, mint aki „olyan személy, aki az Ördöggel tanácskozik, véleményét kikéri, vagy valamely cselekedetet hajt vele végre”. Az 1563-as rendelet alapján a boszorkányságot csak akkor büntették halállal, ha bizonyítást nyert, hogy a boszorkány valakinek az életére tört. Jakab király uralkodásának első évében azonban ezt a rendeletet egy új, és szigorúbb törvény váltotta fel. 1603 után nem a természetfeletti eszközökkel elkövetett gyilkosság volt a főbenjáró vétek, hanem már pusztán az, ha valaki boszorkánynak bizonyult. A vádlott által végrehajtott tett lehetett ártalmatlan, mint a jövendölés esetében, vagy akár hasznos is, mint a varázslás vagy bűbáj általi gyógyítás esetében. Ha bizonyítást nyert, hogy „az Ördöggel való értekezés” útján hajtották végre, vagy a mágia önmagában is ördögi eszközeivel, a tett bűnténynek minősült, és az elkövetőt halálra ítélték.
Ilyen volt a protestáns angol szabályozás, de ez teljes összhangban állt a kánonjoggal és a katolikus gyakorlattal. Kramer és Sprenger, a Malleus Maleficarum (amely majdnem két évszázadon át minden katolikus, vagy akár lutheránus vagy kálvinista boszorkányüldöző tankönyve és vade mecuma) tanult domonkos-rendi szerzői sok tekintélyt idéznek, hogy bizonyítsák: a boszorkányság, jövendőmondás és bármilyen mágia megfelelő büntetése a halál. „Mivel a boszorkányság Isten uralma elleni felségárulás. Így (a vádlottakat) meg kell kínozni, hogy valljanak. Minden személy, bármi legyen is a rangja vagy tisztsége, ilyen vád alapján kínvallatásnak vethető alá. És az, ki bűnösnek találtatik, még ha bevallja is bűnét, vonassék kínpadra, vettessék alá minden egyéb kínzásnak, amit a törvény előír, hogy vétkének megfelelő mértékben bűnhődjék.”
Ezek mögött a törvények mögött az emberi ügyekbe való démoni beavatkozás ősi hagyománya állt, pontosabban azok a kinyilatkoztatott igazságok, hogy az ördög e világ fejedelme, Istennek és Isten gyermekeinek ellensége. Az ördög néha önmaga hajtja végre tetteit, néha embereket használ eszközként gonosztetteihez. „Ha azt kérdezik, hogy az Ördög inkább önmaga tud-e kárt tenni az emberekben és a teremtményekben, vagy inkább egy boszorkányon keresztül, azt válaszolhatjuk, hogy a két esetet össze sem lehet hasonlítani. Végtelenül több kárt tud okozni boszorkányok közreműködésével. Először is azért, mert sokkal jobban megbántja Istent azáltal, hogy önmaga számára elbitorol egy Istenhez tartozó teremtményt. Másodszor, mivel amikor Istent jobban megbántják, Ő nagyobb hatalmat ad számára arra, hogy kárt tegyen az emberekben. És harmadrészt a saját javára, ami számára a lelkek elveszejtését jelenti.”
A középkori és koraújkori kereszténység majdnem pontosan úgy bánt a varázslókkal és ügyfeleikkel, mint Hitler a zsidókkal, Sztálin a kapitalistákkal vagy az Egyesült Államok a kommunistákkal és szimpatizánsaikkal. Úgy tekintettek rájuk, mint egy Idegen Hatalom ügynökeire, akik legjobb esetben hazafiatlanok, rosszabb esetben pedig árulók, eretnekek, a nép ellenségei. Halálbüntetés várt a múltban ezekre a metafizikai quislingekre, és a mai világ legtöbb részében halállal büntetik a politikai és szekuláris sátánistákat, akiket az egyik helyen vörösöknek hívnak, míg a másikon reakciósnak. A liberális rövid tizenkilencedik században az olyan embereknek, mint Michelet, nehezükre esett nemcsak megbocsátani, de akár csak megérteni is azt a kíméletlenséget, mellyel egykor a varázslókkal bántak. Túl szigorúak voltak a múlttal, ugyanakkor túl önteltek a jelenükkel kapcsolatban, és messzemenően optimisták voltak a jövőre – ránk! – vonatkozóan. Racionalisták voltak, akik naivul azt képzelték, hogy a hagyományos vallás hanyatlása véget fog vetni az olyan ördöngösségeknek, mint az eretneküldözés vagy a boszorkányok kínzása és megégetése. Tantum religio potuit suadere malorum. De ha visszanézve föltekintünk arról a pontról, melyet a modern történelem lejtős útján most elfoglalunk, láthatjuk, hogy a vallás minden bűne virágozhat a természetfelettibe vetett bármilyen hit nélkül is, hogy meggyőződéses materialisták hajlandók úgy imádni selejtes teremtményeiket, mintha Abszolútumok lennének, és hogy az úgynevezett humanisták ugyanolyan buzgalommal üldözik ellenfeleiket, mint azok az inkvizítorok, akik egy személyes és transzcendens sátán követőit pusztították. Az ilyen viselkedésminták megelőzik és túlélik azokat a hiteket, melyek egy adott pillanatban motiválni látszanak őket. Kevesen hisznek ma az ördögben; de nagyon sokan élvezik azt, ha úgy viselkedhetnek, ahogy őseik viselkedtek, amikor a Sátán olyan megkérdőjelezhetetlen valóság volt, mint a vele ellentétes lény. Annak érdekében, hogy igazolják viselkedésüket, nézeteiket dogmákká alakítják, helyi érdekű szabályaikat Alapelvekké, politikai vezetőiket Istenekké, és bárkit, aki nem ért velük egyet, megtestesült ördöggé. Ez a fajta bálványimádat, melyben a relatív az Abszolúttá alakul át, és a merőben emberi Istenivé, lehetővé teszi számukra, hogy tiszta lelkiismerettel adják át magukat legrondább szenvedélyeiknek, mégpedig azzal a bizonyossággal, hogy a legfőbb jó érdekében tevékenykednek. Amikor pedig eljön az ideje, hogy az aktuális hiedelmek ostobaságoknak tűnjenek, új rendszert találnak ki, hogy az ősi őrület tovább viselhesse a jogszerűség, idealizmus és az igaz vallás megszokott álarcát.
Elvben, ahogy láttuk, a boszorkányságra vonatkozó törvény rendkívül egyszerű volt. Bárki, aki szándékosan kapcsolatot tartott fenn az ördöggel, főbenjáró bűnben volt vétkes. Annak a leírása azonban, hogy ez a törvény hogyan működött a gyakorlatban, sokkal több helyet igényelne, mint amennyi itt rendelkezésre áll. Legyen most elegendő annyi, hogy noha néhány bíró nyilvánvalóan elfogult volt, sokan mindent megtettek azért, hogy a vádlott ügyét tisztességes eljárásban vizsgálják. De mai, nyugati mértékkel mérve még a tisztességes eljárás is a jog groteszk karikatúrája volt. „A törvények – olvassuk a Malleus Maleficarumban – lehetővé teszik, hogy bármiféle tanút bizonyítékként használjanak ellenük.” És nemhogy az égvilágon bárki – beleértve a gyerekeket és a vádlott halálos ellenségeit is – tanúskodhatott; bármit elfogadtak bizonyítékként – pletykát, szóbeszédet, következtetéseket, álmok emlékét, megszállottak kijelentéseit. A kínvallatást gyakran (bár semmiképpen nem állandó jelleggel) használták arra, hogy vallomást csikarjanak ki vele. A kínzások mellett valótlan ígéreteket is tettek a végső ítélettel kapcsolatban. A Malleus a valótlan ígéretek témáját a szerzők szokott éleslátásával és alaposságával tárgyalja. Három lehetőség van. Ha az elsőt választja, a bíró megígérheti a boszorkánynak, hogy életben marad (feltéve természetesen, hogy elárulja a többi boszorkány nevét), és szándékozhat is betartani az ígéretét. Pusztán azzal vezeti félre a vádlottat, hogy azt sugallja neki: a halálbüntetést valami olyan enyhe fenyítéssé változtatja, mint a száműzetés, noha in petto már elhatározta, hogy életfogytiglani magánzárkára ítéli kenyéren és vízen.
A második lehetőséget azok részesítik előnyben, akik azt gondolják, „ha már így bebörtönözték, egy ideig fenn kell tartani azt az ígéretet, hogy életben tartják, de bizonyos idő után meg kell égetni”.
„A harmadik lehetőség, hogy a bíró nyugodtan meg ígérheti a vádlottnak, hogy életben marad, de úgy, hogy később lemond az ítélethozatal jogáról és egy másik bírót bíz meg a helyettesítésével.”
(Milyen gazdag jelentésű kis szó ez a „nyugodtan”! A következetes hazugság olyasmi, ami a hazug ember lelkét jelentős veszélynek teszi ki. Ergo, ha valaki hasznosnak találja, hogy hazudjon, fontos, hogy olyan mentális megkötésekkel éljen, melyek lehetővé teszik,
hogy önmagunk előtt – ha nem is mások, vagy Isten előtt, akit egészen bizonyosan nem tudunk rászedni – méltónak tűnjünk a mennyországra.)
Mai nyugati szemmel a középkori vagy koraújkori boszorkányperek legabszurdabb, egyben legigazságtalanabb jellemzője az, hogy a hétköznapi élet szinte bármely furcsa vagy szerencsétlen eseményét jogosan lehet mágia vagy varázsló által közvetített ördögi beavatkozás hatásának tulajdonítani. Itt van például annak a bizonyításnak egy részlete, mely alapján a későbbi főbíró, Sir Matthew Hale akasztás általi halálra ítélte 1664-ben Bury St. Edmundsban a két perbe fogott boszorkány egyikét. Egy veszekedés során a vádlott megátkozta és megfenyegette egyik szomszédját. Ezt követően a férfi vallomása szerint „ahogy a kocája megellett, a malacok ugráltak és szökdécseltek, majd hirtelen holtan estek össze”. Ez azonban nem minden. Kicsit később „számos óriásira nőtt tetű zaklatta”. Az ilyen természetfeletti élősködők ellen a korabeli fertőtlenítési módszerek eredménytelennek bizonyultak, így a tanúnak nem volt más választása, mint a lángokba vetni két legjobb ruháját. Sir Matthew Hale igazságos bíró volt, szerette a mértéktartást, széles körű ismeretekkel rendelkezett a tudományok, az irodalom és a jog terén is. Ma szinte hihetetlennek tűnik, hogy az ilyen bizonyítékot komolyan vette volna. De ettől még valóság, hogy komolyan vette. Ennek feltehetően az az oka, hogy a többiekhez hasonlóan Hale is rendkívül vallásos volt. De egy fundamentalista korban a vallásosság magában foglalta a hitet a személyes ördögben, és a kötelességet, hogy a bíró irtsa a boszorkányokat, akik a Sátán szolgái. Továbbá, ha mindent igaznak tekintünk, ami része a zsidó-keresztény hagyománynak, az előzmények alapján valószínű volt, hogy egy idős asszony átkát követően a malacok halála és a tetvek elszaporodása természetfeletti jelenségek voltak, és a Sátán közreműködésére történtek, aki egyik híve érdekében cselekedett.
Az ördögről és varázslókról szóló biblikus tanok közé keveredett számos népszerű babona, melyekre végül ugyanazzal a tisztelettel tekintettek, mint az Írások kinyilatkoztatott igazságaira. A tizenhetedik század végéig például minden inkvizítor és a legtöbb polgári bíró kérdés nélkül elfogadta annak az érvényességét, amit a boszorkányság fizikai próbájának hívhatunk. Vannak-e a vádlott testén szokatlan jelek? Található-e rajta olyan terület, mely érzéketlen a tűszúrásra? Vannak-e, mindenek felett, olyan „kicsi csecsek”, vagy a szokásosnál több mellbimbó, melyből valami háziállatot – varangyot vagy macskát – szoptathat és hizlalhat? Ha igen, akkor a gyanúsított bizonyosan boszorkány volt; a hagyomány ugyanis határozottan állítja, hogy ezek azok a bélyegek és pecsétek, melyekkel az ördög az övéit megjelöli. (Mivel a férfiak kilenc, a nők pedig majdnem öt százaléka kettőnél több mellbimbóval születik, áldozatra rendelt személyből sosem volt hiány. A természet pontosan végezte a munkáját, a bírók pedig ellenőrizetlen feltevéseikkel és alapelveikkel elvégezték a többit.)
A többi népszerű babona közül, melyek alapigazsággá szilárdultak, van három, mely az általános elfogadottsága által okozott hatalmas szenvedés miatt legalább rövid említést érdemel. Ezek azok a hiedelmek, hogy a boszorkányok az ördög segítségül hívásával vihart tudnak kelteni, betegségeket és impotenciát okozhatnak. A Malleusban Kramer és Sprenger ezeket az elképzeléseket magától értődő igazságként kezelik, nem csupán a józan ész, de a legnagyobb egyháztanítók tekintélye alapján is. „Szent Tamás Jób könyve kommentárjában a következőt mondja: Be kell vallani, hogy Isten megengedi az ördögöknek, hogy háborgást keltsenek a levegőben, szelet támasszanak, és tűzesőt hullassanak a mennyből. Ugyanis, noha a különböző alakok felvétele tekintetében a testi létezők nincsenek semmilyen Angyal – jó vagy gonosz – befolyása alatt, hiszen csak a Teremtő Isten irányítja őket, a helyváltoztató mozgás tekintetében a testi létezők engedelmeskednek a szellemi létezőknek… De a szél és az eső és a levegő ehhez hasonló háborgásait okozhatja a földből és a vízből felszálló párák puszta mozgása; így az ördögök természetes ereje elegendő ahhoz, hogy ilyen dolgokat okozzanak. Így mondja Szent Tamás.”
Ami a betegségeket illeti „nincs olyan kór, beleértve a leprát és az epilepsziát is, melyet ne okozhatnának boszorkányok, ha Isten megengedi. Bizonyítja ezt, hogy az egyháztanítók nem zárnak ki semmilyen kórt”.
Az egyháztanítók tekintélye mellett a szerzők személyes megfigyelései is alátámasztják mindezt. „Mivel gyakran tapasztaltuk, hogy bizonyos emberek epilepsziásak vagy nyavalyatörősök lettek olyan tojás által, amit egy halott mellé temettek, különösen halott boszorkány mellé… főleg, ha ilyen tojást kevertek valakinek az ételébe vagy az italába.”
Ami az impotenciát illeti, szerzőink élesen megkülönböztetik a természetes változatot a természetfelettitől. Természetes impotencia az, ha valaki nem képes közösülni az ellenkező nem egyetlen tagjával sem. A természetfeletti impotencia pedig, amit varázsigék és ördögök okoznak, a képesség hiánya pusztán egyetlen személlyel kapcsolatban (aki általában a férj vagy a feleség), miközben a potencia az ellenkező nem minden más tagja irányában ép marad. Meg kell jegyezni, mondják a szerzők, hogy Isten több boszorkányságot enged meg a nemzőképességgel kapcsolatban, mint az emberi élet bármely más területén, s ennek az az oka, hogy a bűnbeesés óta mindenben, ami a szexhez tartozik „nagyobb a romlás, mint más emberi tevékenység esetében”.
A pusztító viharok nem szokatlanok, a relatív impotencia a legtöbb férfinál egyszer vagy másszor fellép, betegségben pedig sosincs hiány. Egy olyan világban, ahol a törvény, a teológia és a népi babonák mind egyetértettek abban, hogy boszorkányok a felelősek az ilyen hétköznapi jelenségekért, számtalan lehetőség adódott a leskelődésre, besúgásra és zaklatásra. A tizenhetedik századi boszorkányüldözések tetőfokán Németország bizonyos részein a társadalmi élet bizonyára hasonlított ahhoz, amilyen a nácik idején volt, vagy amilyen egy olyan országban, mely a közelmúltban került kommunista uralom alá.
Kínvallatás közben, kötelességtudattól vagy valamilyen hisztérikus kényszertől hajtva a férjek bevádolják a feleségüket, a nők a legjobb barátnőiket, a gyermekek szüleiket, a szolga pedig urát. És nem csak ilyen gonoszságok történtek az ördögök kísértette társadalomban. A boszorkányok szüntelen emlegetése, az ördöggel kapcsolatos mindennapi figyelmeztetések sokaknál katasztrofális következményekkel jártak. A félősebbek közül néhányan elvesztették az eszüket, s voltak, akik belehaltak a szüntelen rettegésbe. A természetfeletti veszélyek mantrázása a nagyravágyókra és a haragtartókra egészen más hatással volt. Annak érdekében, hogy megszerezzék azokat a javakat, amelyekre olyan esztelenül sóvárogtak, az olyan férfiak, mint Bothwell és az olyan nők, mint Madame de Montespan, hajlandóak voltak akár a törvényt áthágva is kihasználni a fekete mágia lehetőségeit. Ha pedig valaki elnyomva vagy frusztrálva érezte magát, ha valaki neheztelt a társadalomra általában, és felebarátaira konkrétan, mi sem volt természetesebb, mint hogy azokhoz forduljon, akik Szent Tamás és a többiek szerint képesek olyan irdatlan károkat okozni. Azáltal, hogy olyan nagy figyelmet szenteltek az ördögnek, és a boszorkányságot a legszörnyűbb bűnként kezelték, a teológusok és az inkvizítorok valójában terjesztették azokat a hiedelmeket és támogatták azokat a praktikákat, melyeket olyan nagyon próbáltak elfojtani. A tizennyolcadik század elejére a boszorkányság már nem volt olyan súlyos társadalmi probléma. Többek között azért halt ki, mert már szinte senki nem törődött az elfojtásával. Minél kevésbé üldözték, annál kevésbé propagálták. A figyelem a természetfelettiről a természetes felé fordult. Körülbelül 1700-tól napjainkig nyugaton az üldözések szekuláris jellegűek voltak, és mondhatni humanisztikusak. Számunkra az Abszolút Gonosz metafizikai jellege megszűnt, s politikaivá vagy gazdasági jellegűvé vált. És ez az Abszolút Gonosz most nem mágusokban és varázslókban testesül meg (mivel szeretjük magunkat pozitivistának tekinteni), hanem valamilyen gyűlölt osztály vagy nemzet képviselőiben. A tevékenység indítékai és indoklásai némileg megváltoztak; de az a gyűlölet, melyeket motiválnak és azok a kegyetlenkedések, melyeket igazolnak, nagyon is ismerősek.
Az Egyház, ahogy láttuk, azt tanította, hogy a boszorkányság egy szörnyű és mindenütt jelenlévő valóság, és a Törvény megfelelő kegyetlenséggel váltotta cselekedetekre ezt a tanítást. Milyen mértékű összhang volt a kérdésben a közvélemény és a hivatalos nézetek között? Az írástudatlan többség meg nem fogalmazott véleményére csak dokumentált cselekedeteikből és az iskolázottak megjegyzéseiből következtethetünk.
Az állatok megrontásának szentelt fejezetben a Malleus mintegy mellékesen sajátos információkat nyújt arról a középkori falusi életről, mely iránt még mindig nosztalgikusan vágyakoznak azok a szentimentalisták, akik annyira utálják a jelent, hogy nem látják a múlt nem kevésbé óriási hibáit. „Nincs olyan – olvassuk – aprócska tanya, ahol a nők nem okoznak kárt egymás teheneiben azzal, hogy (rontás révén) elapasztják a tejüket, és nagyon gyakran el is pusztítják őket.” Nemzedékekkel később két angol egyházfi, George Gifford és Samuel Harsnett írásaiban az ördögtől kísértett társadalom vidéki életének lényegében hasonló leírását találjuk. „Egy asszony – írja Gifford – keserűen kikelt szomszédja ellen; ezt követé valami súlyos szerencsétlenség… Megfogant a gyanú. Néhány évvel később az asszony valami perpatvarba került egy másikkal. Az is megbetegedett. Ez mindenkinek feltűnt. Nagy híre kelt a dolognak. B. néni boszorkány… Nos, B. néni aljas kezde lenni és sokakkal szörnyűségesen viselkedék, a szomszédai nem merének mondani semmit, de szívökben vágy él, hogy kötélen végezze. Kevéssel később egy másik betegszik meg, sorvadozék. A szomszédok meglátogatják. »Nos, szomszéd – mondá az egyik –, nem gyanakszol valami gonoszságra? Sosem bosszantád fel B. nénit?« »Igaz, ami igaz, szomszéd – mondá amaz –, régóta nem kedvelem azt az asszonyságot. Nem tudom, mivel bánthattam meg, hacsak nem azzal, hogy a minap a feleségem és én is szóltunk vala neki, hogy ne engedje a csirkéit a kertembe… Valóban azt gondolom, hogy rontást hoza rám.« Már mindenki azt beszéli, hogy B. néni valóban boszorkány… Nem lehet kétség, mivel valának, akik látának egy menyétet szaladni a néninek házából a beteg embernek udvarába kevéssel az előtt, hogy megbetegedék. A beteg meghala, és az életére esküvék, hogy rontás okozza halálát. Ekkor B. nénit letartóztatják és börtönbe vetik; megvádolják és elítélik, de ő a vesztőhelyen az életére esküszik, hogy nem bűnös.” Harsnett pedig a következőket írja Hihetetlen pápista csalások leleplezése című művében: „Miért is, hohó, vigyázzunk, figyelmezzetek felebarátaim! Ha bármelyiteknek van kergekórba esett birkája vagy egy duzzanatkóros disznaja, vagy egy reszketeg lova, netán egy rosszcsont oskolás kölyke, avagy egy lusta szolgálója, egy fiatal, dacos ribanca, vagy nincs elég zsírja a zabkásához, s atyjának vagy anyjának sem jut elég vaj a kenyerére… és ráadásul az öreg Nobs néni véletlenül »lusta némbernek« nevezte, vagy azt mondta, hogy csípje meg az ördög, akkor kétség nem lehet afelől, hogy Nobs néni boszorkány.” A babonára, félelemre és kölcsönös rosszindulatra szilárdan épített paraszti társadalmaknak ezek a leírásai különösen deprimálóak – annál is inkább, mivel annyira modernek, olyan időszerűek és aktuálisak. Nagyon erőteljesen emlékeztetnek a La Vingt-Cinquieme Heure és az 1984 bizonyos lapjaira – azokra a lapokra, ahol a román szerző leírja a jelen és közelmúlt rémálomba illő eseményeit, az angol pedig előre jelzi a még ördögibb jövőt.
A fenti leírások, melyeket tanult emberek készítettek a meg nem fogalmazott közvélekedésről, kellő megvilágító erővel bírnak. De a tettek hangosabban beszélnek a szavaknál is, és az a társadalom, mely időnként meglincseli boszorkányait, a legnyomatékosabban fejezi ki hitét a mágiában, és félelmét az ördögtől. Lássunk egy példát a francia történelemből, mely csaknem egy időben történt azokkal az eseményekkel, melyekről ez a könyv ad számot. 1644 nyarán, egy különösen heves és pusztító jégverés után, a Beaune városka környékén lévő néhány falu lakói összecsődültek, hogy bosszút álljanak azokon a megtestesült ördögökön, akik ilyen gyalázatos módon tönkretették a termésüket. Egy tizenhét éves fiú vezetésével, aki azt állította, hogy kiváló orra van a boszorkányok felismerésére, vízbe löktek több nőt, majd agyonverték őket. Másokat, akiket gyanúsnak találtak, izzó lapáttal égettek meg, téglaégető kemencébe vetettek, vagy egy magaslatról fejjel lefelé a mélybe dobtak. A dijoni Parlement két különmegbízottat küldött erős rendőri kísérettel, hogy véget vessenek a pánik szülte terror uralmának.
Látjuk tehát, hogy a meg nem fogalmazott közvélekedés teljes mértékben egybehangzott a teológusok és jogászok kijelentéseivel. Az iskolázottabbak azonban nem voltak egységesek ennek elfogadásában. Kramer és Sprenger felháborodva ír azokról – a tizenötödik század végén már nagy számban felbukkanó – személyekről, akik kétségbe vonják a boszorkányság létezését. Felhívják a figyelmet arra, hogy a teológusok és a kánonjogászok egységesen elítélik azoknak a tévelygését, „akik azt mondják, hogy nem létezik boszorkányság a világban, csak azoknak a képzeletében, akik amiatt, mert nem ismerik a rejtett okokat, melyeket még senki sem ért, bizonyos természetes hatásokat a boszorkányoknak tulajdonítanak, mintha ezeket a hatásokat nem rejtett okok, hanem ördögök hozták volna létre, vagy önmagukban, vagy boszorkányokkal összejátszva. És noha minden más egyháztanító is valótlanságként ítéli el ezt a hibás vélekedést, Szent Tamás nyomatékosabban támadja, és eretnekségnek bélyegzi, mondván, hogy ez a tévedés a hitetlenség gyökeréből sarjad.”
Ez az elméleti következtetés felvet egy gyakorlati problémát. Felmerül a kérdés, hogy azokat, akik azt állítják, hogy boszorkányok nem léteznek, notórius eretneknek kell tekinteni, vagy olyannak, aki alaposan gyanúsítható azzal, hogy eretnek nézeteket vall. Úgy tűnik, hogy az első vélemény a helytálló. De noha mindenki, aki „vétkes ilyen gonosz vélekedésben”, megérdemli a kiátkozást, annak minden következményével együtt, „figyelembe kell vennünk azoknak a személyeknek a nagy számát, akik tudatlanságuk miatt bizonyosan bűnösnek találtatnának ebben a tévedésben. S mivel ez a tévedés ilyen gyakori, a törvény szigorát enyhítheti a könyörületesség.” Másrészről azonban „senki ne higgye, hogy megmenekülhet, ha tudatlanságát hozza fel mentségül. Mert kiderülhet azokról, akik ilyesfajta tudatlanság révén tértek le a helyes útról, hogy nagyon súlyos bűnöket követtek el.”
Egyszóval, az Egyház hivatalos álláspontja az volt, hogy noha a boszorkányság tagadása nyilvánvaló eretnekség, a bűnösnek nem kellett tartania a közvetlen büntetéstől. Ennek ellenére nagyon is gyanús maradt, és ha azután is kitartott téves nézetében, miután megismerte a katolikus egyház igaz tanítását, súlyos bajba kerülhetett. Ez az oka annak, hogy Montaigne igen óvatosan fogalmaz a harmadik könyv tizenegyedik fejezetében. „Környékünk boszorkányai az életükkel játszanak minden újabb szerző vélekedése nyomán, aki testet ad képzelgéseiknek. Mivel az efféle jelenségeknek sem az okát, sem a mikéntjét nem ismerjük, a miénktől különböző elmére volna szükségünk ahhoz, hogy az ilyen eseteknek az isteni kinyilatkoztatás nyújtotta biztos és kétségbevonhatatlan példáit párhuzamba állítsuk a mi modern eseteinkkel.” Lehet, hogy egyedül Isten mondhatja meg, mi számít csodának, és mi nem. Istennek hinni kell, de hinnünk kell-e pusztán egy embernek, „egynek magunk közül, aki meghökken saját elbeszélésétől – és meg is kell hökkennie, ha nem veszítette el a józan eszét.” És Montaigne egy olyan aranyszabállyal zárja le az eszmefuttatást, melyet érdemes volna rávésni minden templom oltárára, kiírni minden bírói szék fölé, minden előadóterem falára, minden szenátusban és parlamentben, minden kormányhivatalban és tanácsteremben. „Végtére is” (írják a szavakat neonfénnyel, írják ember nagyságú betűk-kel!) „igen magasra taksáljuk feltevéseinket, ha egy embert elevenen megégetünk miattuk.”
Egy fél évszázaddal később Selden kevésbé mutatkozott óvatosnak, de kevésbé volt humánus is. „A boszorkányok elleni törvény nem bizonyítja létezésüket, de megbünteti azon emberek gonoszságát, akik ilyen eszközöket használnak az emberi élet kioltására. Ha valaki azt állítaná, hogy ki tudja oltani egy ember életét, ha háromszor megforgatja a kalapját, és azt kiáltja, hogy »Bumm!«, noha a valóságban ilyet nem tudna tenni, mégis igazságos volna az államnak az a törvénye, hogy halállal lakoljon bárki, aki háromszor megforgatja a kalapját, és azt kiáltja, hogy »Bumm!«, ha azzal a szándékkal teszi, hogy kioltsa valakinek az életét.” Selden elég szkeptikus volt ahhoz, hogy ellenezze azt, hogy a feltételezéseket dogmák szintjére emeljék; ugyanakkor eléggé jogász volt ahhoz, hogy azt gondolja: jó és helyénvaló lehet élve megsütni egy embert azért, mert azt gondolják róla, hogy boszorkány. Montaigne szintén jogot tanult, de az elméje csökönyösen ellenállt annak, hogy a jog bepiszkítsa. Amikor a boszorkányokra gondolt, azon kapta magát, hogy nem büntethető gonoszságukon elmélkedik, hanem az esetleg gyógyítható betegségükön. „Végül jó lelkiismerettel  – írja  – inkább helleborust [olyan orvosság, melyet hatékonynak tartottak a melankólia kihajtására, így az őrültség gyógyítására] itattam volna vele, mint büröklevet.”
Az első módszeres támadások a boszorkányüldözés gyakorlata és az ördögi beavatkozás elmélete ellen 1563-ban érkeztek egy német orvostól, Johann Weier-től, és Reginald Scottól, egy kenti földbirtokostól, aki 1584-ben adta ki A boszorkányság leleplezése című könyvét. A nonkonformista Gifford és az anglikán Hars nett is osztotta Scot szkepszisét a boszorkányság korabeli megjelenésével kapcsolatban, de nem mehettek el odáig, mint Scot, hogy megkérdőjelezzék a megszállottság, a mágia és az ördöggel való egyezségek bibliai utalásait.
A szkeptikusokkal szemben tekintélyes hívők sorakoznak fel. Időben és kiválóságban a nagy Jean Bodin az első, aki azt mondja, hogy egyéb okok mellett azért írta a Démonomanie des Sorciers-t, „hogy válaszul szolgáljon azoknak, akik könyveikkel, amennyire csak lehet, próbálják a varázslókat mentegetni, olyannyira pedig, hogy úgy tűnik, mintha őket is maga az ördög bírta volna rá arra, hogy kiadják ezeket az agyafúrt könyveket”. Az ilyen szkeptikusok, gondolja Bodin, megérdemlik, hogy azokkal a boszorkányokkal együtt kerüljenek máglyára, akiket kétségeikkel védelmeznek és igazolnak.
I. Jakab a Demonologie-ben ugyanerre az álláspontra helyezkedik. A racionalista Weier – állítja a tudós király – a varázslók védelmezője, és könyvével „elárulja, hogy ő maga is közéjük tartozik”.
I. Jakab kiváló kortársai közül úgy tűnik, hogy Sir Walter Raleigh és Sir Francis Bacon hitt a boszorkányokban. Később a század folyamán a boszorkányság kérdését Angliában olyan filozófusok vitatják meg, mint Henry More és Cudworth, kiválóan képzett orvosok és tudósok, mint Sir Thomas Browne és Glanvil, vagy olyan kaliberű jogászok, mint Sir Matthew Hale és Sir George Mackenzie.
A tizenhetedik századi Franciaországban minden teológus valóságként fogadta el a boszorkányságot; de nem minden pap üldözte a boszorkányokat. Sokak számára az egész dolog roppantul ízléstelen valaminek tűnt, sőt a rend és köznyugalom elleni fenyegetésnek. Helytelenítették fanatikusabb társaik buzgalmát, és mindent megtettek azért, hogy gátat vessenek a túlkapásoknak. Hasonló volt a helyzet a jogászok körében. Voltak köztük, akik boldogan megégettek egy nőt „pour avoir, en pissant dans un trou, composé une nuée de grele qui ravagea le territoire de son village” (ez a bizonyos égetés Dôle-ban történt 1610-ben); de voltak mások, a mérsékeltek, akik bizonyosan hittek a boszorkányság elméletében, de a valóságban vonakodtak fellépni gyakorlói ellen.
Ám egy abszolút monarchiában a király véleménye a döntő. XIII. Lajos sokat foglalkozott az ördöggel, a fia azonban nem. 1672-ben XIV. Lajos úgy rendelkezett, hogy mindazoknak az ítéletét, akiket akkoriban a roueni Parlement boszorkányság vádjával elítélt, változtassák száműzetésre. A Parlement tiltakozott; de érveik, sem a teológiaiak, sem a jogiak, nem indították meg a királyt. Az szerzett számára örömet, ha ezeket a boszorkányokat nem égették meg, és ez elegendő volt, az ügy lezárva.
Ha megvizsgáljuk azokat az eseményeket, melyek Loudunban történtek, világos különbséget kell tennünk a nővérek állítólagos megszállottsága és ennek a megszállottságnak az állítólagos oka – a Grandier által alkalmazott mágia – között. A következőkben leginkább Grandier bűnösségének a kérdésével fogok foglalkozni, a megszállottság problémáját majd egy későbbi fejezetben vizsgáljuk.
Tranquille atya, az első ördögűzők egyike 1634-ben publikált egy művet Az igazságnak megfelelő beszámoló a louduni orsolyiták megszállottsága és Urbain Grandier tárgyalása ügyében lefolytatott jogszerű eljárásokról címmel. A cím félrevezető, mivel ez a pamflet semmiről nem számol be az igazságnak megfelelően, pusztán egy vitairat, dagályos védőbeszéd az ördögűzők és a bírák mellett a meglehetősen nyilvánvaló általános kételkedéssel és szinte teljes körű rosszallással szemben. Világos, hogy 1634-ben a legtöbb iskolázott ember kételkedett az apácák megszállottságával kapcsolatban, meg volt győződve Grandier ártatlanságáról, döbbenettel és felháborodással szemlélte a tárgyalás igazságtalan menetét. Tranquille atya abban a reményben sietett a nyomdába, hogy egy kis szószéki ékesszólással jobb belátásra bírhatja olvasóit. Erőfeszítései nem jártak sikerrel. Az igaz, hogy a király és a királynő hite szilárd volt, de az udvari emberek szinte kivétel nélkül kételkedtek. Azok közül a jelentősebb személyiségek közül, akik szemtanúi voltak az ördögűzésnek, nagyon kevesen hittek a megszállottság valódiságában – és természetesen ha a megszállottság nem valódi, akkor Grandier sem lehet bűnös. A legtöbb vizitáló orvos azzal a meggyőződéssel távozott, hogy a látott jelenségek túl természetesek. Minden írástudó – Ménage, Théophraste Renaudot, Ismaël Boul liau –, aki Grandier ügyében megnyilatkozott annak halála után, szívósan kitartott az elítélt ártatlansága mellett.
Azoknak az oldalán, akik hittek a dologban, az írástudatlan katolikusok hatalmas tömegei álltak. (Az írás tudatlan protestánsok, tán mondani sem kell, ebben az esetben egységesen kétkedők voltak.) Biztosnak látszik, hogy minden ördögűző hitt Grandier bűnösségében és a megszállottságok valódiságában. Még akkor is hittek ebben, mikor Mignon-hoz hasonlóan segédkeztek azoknak a bizonyítékoknak a meghamisításában, melyek máglyára juttatták Grandier-t. (A spiritizmus történetéből kiviláglik, hogy a csalás, különösen a kegyes csalás tökéletesen összeegyeztethető a hittel.) A papság zömének véleményéről szinte semmit sem tudunk. A szerzetesrendek tagjai hivatásos ördögűzőkként feltehetőleg Mignon, Barré és társaik oldalán álltak. De mi a helyzet a világi papokkal? Vajon ők hajlandóak voltak-e elhinni, és kiprédikálni, hogy egyikük eladta a lelkét az ördögnek és megbabonázott tizenhét orsolyitát?
Annyit tudunk, hogy a felsőpapság véleménye erősen megoszlott. A bordeaux-i érsek meg volt győződve Grandier ártatlanságáról és arról, hogy a nővérek elsősorban Mignon-tól szenvedtek, másodsorban furor uterinustól. Poitiers püspöke ezzel szemben arról volt meggyőződve, hogy a nővéreket tényleg megszállta a Gonosz, és hogy Grandier mágus volt. És hogy áll a dolog a legfőbb egyházi méltósággal, a bíboros-herceggel? Bizonyos tekintetben, ahogy látni fogjuk, Richelieu teljesen szkeptikus volt; másrészről viszont olyan hitet sugárzott, mint egy szénégető. A dolog nyilvánvalóan kacsa volt; mégis, pickwicki értelemben, és néha szokványos értelemben is, tökéletesen valós.
A mágia, akár fehér, akár fekete, annak a művészete és tudománya volt, hogyan érjünk el evilági célokat túlvilági (noha nem isteni) eszközökkel. Minden boszorkány felhasználta a mágiát, és a többé-kevésbé gonosz szellemek segítségét; de néhányan közülük annak is híve volt, amit Itáliában úgy hívtak: la vecchia religione.
„Annak érdekében, hogy tisztázzam a helyzetet – írja Margaret Murray remek tanulmánya, a Nyugat-európai boszorkánykultusz [The Witch-Cult in Western Europe] bevezetőjében – élesen megkülönböztetem a gyakorlati boszorkányságot a rituális boszorkányságtól. Gyakorlati boszorkányságnak tekintek minden igézést és varázslást, akár meggyőződéses boszorkány, akár meggyőződéses keresztény él vele, akár jó, akár rossz célra szánják, ölésre vagy gyógyításra. Az ilyen igézések és varázslások elterjedtek minden nemzetnél és minden országban, gyakorolják papok és minden vallás hívei. Az emberiség közös örökségének képezik részét… A rituális boszorkányság – vagy, ahogy én nevezem, a dianai kultusz – azoknak az embereknek a vallásos hiedelmeit és rítusait foglalja magában, akiket a késő középkorban »boszorkányként« ismertek. Bizonyítható, hogy a keresztény vallás mögött meghúzódott egy kultusz, melyet a közösség számos osztályában gyakoroltak, főként azonban a tudatlanabbak és azok, akik a ritkábban lakott vidékeken éltek. Ez a vallás a kereszténységet megelőző időkre vezethető vissza, és ez lehetett Nyugat-Európa ősi vallása.”

A Kiadó engedélyével.