Mark Twain: A lóvá tett város
Írta: Habony Gábor | 2011. 12. 29.
Amióta kézbe vettem és olvasni kezdtem ezt a könyvet, azóta rendszeresen felmerül bennem a kérdés, hogy miért Tom Sawyer és Huck Finn neve fémjelzi Mark Twain munkásságát? Lehet ez az oktatás vagy a társadalom jelen felépítésének hibája, de írhatjuk egyszerűen az eladhatóság számlájára is. Nyilvánvaló, hogy az ifjúsági kalandregény kelendőbb, és nemcsak Magyarországon, hiszen külföldön is többnyire a fent említett karakterek történeteit dolgozzák fel. A műveltebbeknek itt beugorhat Várkonyi Zoltán A lóvátett város című 1963-as filmje, de ezen kívül nem sok olyan Twain-feldolgozást találunk, aminek ne lenne köze Tomhoz vagy Huckhoz. De most itt van nekünk ez a novelláskötet, és reménykedem benne, hogy ma már többekhez eljut, mint Twain írásainak korábbi kiadásai.
A kötet tartalma – tizenkét hosszabb-rövidebb novella – tökéletesen példázza, hogy mennyire nem az ifjúsági kalandregény az egyetlen műfaj, amely jól állt az úriembernek. Politikai szatíra, társadalomkritika, egy beszólás a tipikus amerikai feleségeknek, egy az órásoknak és egy a lapszerkesztőknek... Egyetlenegy közös momentumot fedeztem fel a változatos, néhol abszurdba hajló szövegekben: kivétel nélkül mind kritikai hangvételűek.
A különféle szereplők annyira hajlamosak bolondot csinálni magukból, hogy az szinte már koncepciózus. Ha interjút készíthetnék a kiadóval, biztosan megkérdezném, hogy állt-e valamilyen elképzelés a kötetben szereplő írások összeválogatása mögött. Ugyanis az első öt szerzemény részben a vagyon témájának különféle aspektusait járja körül, minekutána Twain bácsi kioszt néhány csípős fülest bizonyos szakmáknak, csoportoknak és társadalmi rétegeknek, végül pedig megtudhatjuk, milyen kutyául bánt Frisco a kínaiakkal. Miközben az egymást követő írások ily módon három részre oszthatóak, a kiadó korántsem kategorizálta őket. Nincs tematikai elválasztás, holott a novellák csoportjai egyértelműen elkülönülnek egymástól. Azonban ez legfeljebb a kiadó hanyagsága, és a tartalom erényei mellett egyszerűen nem számít. Az utóbbi néhány év során ez volt az egyetlen olyan kötet, amelyben még az én túlhúzott kritikai hajlamom sem talált kivetnivalót.
A kötet tartalma – tizenkét hosszabb-rövidebb novella – tökéletesen példázza, hogy mennyire nem az ifjúsági kalandregény az egyetlen műfaj, amely jól állt az úriembernek. Politikai szatíra, társadalomkritika, egy beszólás a tipikus amerikai feleségeknek, egy az órásoknak és egy a lapszerkesztőknek... Egyetlenegy közös momentumot fedeztem fel a változatos, néhol abszurdba hajló szövegekben: kivétel nélkül mind kritikai hangvételűek.
A különféle szereplők annyira hajlamosak bolondot csinálni magukból, hogy az szinte már koncepciózus. Ha interjút készíthetnék a kiadóval, biztosan megkérdezném, hogy állt-e valamilyen elképzelés a kötetben szereplő írások összeválogatása mögött. Ugyanis az első öt szerzemény részben a vagyon témájának különféle aspektusait járja körül, minekutána Twain bácsi kioszt néhány csípős fülest bizonyos szakmáknak, csoportoknak és társadalmi rétegeknek, végül pedig megtudhatjuk, milyen kutyául bánt Frisco a kínaiakkal. Miközben az egymást követő írások ily módon három részre oszthatóak, a kiadó korántsem kategorizálta őket. Nincs tematikai elválasztás, holott a novellák csoportjai egyértelműen elkülönülnek egymástól. Azonban ez legfeljebb a kiadó hanyagsága, és a tartalom erényei mellett egyszerűen nem számít. Az utóbbi néhány év során ez volt az egyetlen olyan kötet, amelyben még az én túlhúzott kritikai hajlamom sem talált kivetnivalót.