FőképKedvezményes vásárlás: www.booker.hu



A könyv szerzője, az 1911-ben született Flann O’Brien sokáig ismeretlen volt a nagyközönség előtt, és a kritikusok is többnyire fanyalogva fogadták. Aztán a ’60-as, ’70-es évek posztmodern térnyerése után rögtön mint az Ír Szentháromság egyik tagját emlegették, Joyce-szal és Beckett-tel egyetemben.

Kétségtelen, hogy O’Brien a 20. század irodalmának egyik legkülönösebb figurája volt. Sok, a valóságnak kevéssé megfelelő dolgot állított magáról, életének egyes epizódjai pedig a mai napig tisztázatlanok. Irodalmi pályáját elég korán kezdte. Rendszeresen publikált egyetemi és országos lapokban is, mígnem 1939-ben megjelent első regénye, az Úszikkétmadáron, egy évvel Beckett Murphy-je, és 6 héttel Joyce Finnegans Wake-je után. A kritikusok értetlenül fogadták, a közönséget hidegen hagyta. Összesen 277 példány fogyott el belőle 1940-ig, amikor is bombatalálat érte a kiadót és az összes többi példány megsemmisült.

Az a kevés kritikus, aki egyáltalán foglalkozott vele, jó esetben gyenge Joyce-utánérzésnek, rossz esetben mint értelmetlen, erkölcsöt és társadalmat sértő fércműnek tartotta. S ezen még az sem segített, hogy Graham Greene mellett maga Joyce is kiállt O’Brien mellett. Az ilyen művek és művészek esetében szokta mondogatni az utókor, hogy megelőzte a korát. Maga a regény még most is elég újszerűnek hat. A kötet elbeszélője szerint egy jó regénynek legalább három kezdése és számtalan befejezése lehet. Az író ennek rendje és módja szerint cselekszik: a történet rögtön három szálon indul, megspékelve egy negyedikkel, ami a narrátor hétköznapi életét mutatja be. Ezek a szálak folyamatosan váltják egymást, keverednek, megszakadnak.

Egyetemista narrátorunk napjai szinte mindig ugyanúgy telnek, óráira nem jár be, egész nap az ágyában heverészik és „szabadidős irodalmi tevékenységein”, vagyis a készülő regényén gondolkodik, egészen addig, míg nagybátyja kérdései, úgymint: „miért lustálkodsz?”, „veszel te könyvet egyáltalán a kezedbe?”, ki nem kergetik az utcára. Ilyenkor rendszerint a kocsmában köt ki, ahol cimboráival közösen az élet és irodalom nagy kérdésein töpreng. A regénynek ez a szintje eléggé hasonlít Joyce Ifjúkori önarcképére, és a korabeli ír társadalom és valóság meglehetősen realista képét nyújtja.

A narrátor könyve arról szól, hogy egy Trellis nevezetű író regényt ír, és hogy minél nagyobb hatalma legyen szereplői sorsa felett, kényszeríti őket, hogy vele éljenek egy panzióban. Ez, mondhatjuk, számukra meglehetősen kellemetlen. Trellis maga is igen lusta figura, így napjai többségét az ágyban heverészve tölti, és mikor alszik, természetszerűen nincs befolyása saját regényére, így hősei saját kezükbe veszik sorsukat, és Trellis félvalós, félfiktív, a könyv egyik szereplőjétől született fia vezetésével fellázadnak alkotójuk ellen.

A regény ezen része nagyszerű paródia, amelyben keveredik a pikareszk és a kalandregény, a ponyva és a hősi énekek, a modern regény és annak ellentéte. O’Brien nem átall olyan figurákat átvenni, mint Sweeney, a középkori ír mitológia egyik kulcsfigurája, vagy a kor ponyvaregényeiben szereplő „kovbojokat”, és a mítoszokat ütközteti a kisszerű valósággal. Ez az éppen csak függetlenné vált Írországban szinte irodalmi öngyilkosságnak számított.

A könyv igazi jelentőségét csak az 1960-ban megjelent második kiadás után nyerte el, és mint a posztmodern egyik legelső regényét köszöntötték. O’Brien ekkor kezdett második írói korszakának, aminek viszont az 1966-ban, igen korán elkövetkezett halála vetett véget. A kötet magyar fordítására sokat kellett várni, de megérte - Mihálycsa Erika és Csizmadia Gábor nagyszerű munkát végzett. A nyelv nagyon míves és gördülékeny, s a kötetben nem igazán találkozhatunk nyomtatási és helyesírási hibákkal sem.

A könyvet ajánlani tudom minden posztmodern-rajongónak, illetve azoknak, akik rendelkeznek némi humorérzékkel, azok azonban messze kerüljék el, akik nem akarnak kellő energiát belefektetni egy regénybe.